Útitárs, 1973 (17. évfolyam, 1-6. szám)

1973-07-01 / 4. szám

ÚT/TftfíS

Koltai Rezső:

MEDITÁCIÓ

„Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta érettem" (Gál. 2, 20).

„Szolgai formát vett fel, és emberekhez lett hasonlóvá. És mikor megjelent emberi ábrázatban, megalázta magát, és engedelmes volt halálig, mégpedig a keresztfán elszenvedett haláláig“ (Fii. 2, 7—8).

Úgy kellett történni mindennek, ahogy az nagypénteken megtörtént. Nem vitás és nem kétséges — számomra készült a kereszt. Te, Uram, ellenállás nélkül vállaltad és elfogadtad ezt a nehéz keresztet. így kellene nekem is testem, szívem s lelkem öszszeszednem és vállalnom a keresztet— az életben. Keresztet, amely nem nyom, választhatok, hiszen készen áll, méretemhez szabva. Uram, Te tudod, hogy ezt még nem tudjuk vállalni; gyakran olyan rövid a perc, hogy nincs is idő mérlegelni és mi mindent mérlegelünk. De másutt Uram hogyan találnék rád, amikor te ott vársz és ott ismerhetném fel, ott tudnám meg, hogy ezt értem és helyettem hordozod! Ezért szolgai alakot vettél fel, kiüresítetted önmagad, hasonló lettél az emberekhez, azzal a különbséggel, hogy megaláztad magad, engedelmes voltál mindhalálig.

Arról ismertük meg Isten szeretetét, hogy életét adta értünk. Tehát nekünk is oda kell adnunk életünket testvéreinkért. Te vállaltad utolsó percedig életed leghosszabb útját, életed utol-Petőfi emlékév

Petőfi halála 1849. júl. 31.

só pillanatait, amelyek hosszabbak voltak, mint 33 esztendő. Uram, adj nekünk erőt! A te szavadra vár, erőt adó szavadra vár az ismeretlen, a tudattalan ember. Az utolsó percünkkel éppen úgy, mint a legtöbb percünkkel, mi nem számolunk. Urunk, add megértenünk, hogy éljünk általad. Sokszor nem értjük az összefüggéseket. Ahol én csak egy vizcseppet látok, ott a hozzáértő a mikroszkóp alatt a mozgó élőlények egész világát fedezi fel. Ahol én csak egy dolgot látok, ott a művész, a költő egy nagyobb, szent valóság megnyilvánulását látja. Ott, ahol az ember csak mozgó személyeket, véletlen eseményeket lát, az általad megvilágosult ember Isten növekvő gyermekeit, az Atya épülő országát látja. Az isteni gondviselés a megtestesülés óta áthatotta a földet, minden dolognak kettős arculatot adott — egy e világit és egy nem e világi arculatot. Csak a hitből nyert látással, csak a mélyebb látással lehet a láthatón túl közeledni a teljesség meglátására, ami után annyira vágyódunk. A hit adja meg Krisztus látását, amely áthatja látásom; olyan módon ismerhetem meg a teremtést, a világegyetemet, az embereket, önmagamat, ahogyan Isten ismeri ezeket. De ezt a látást mi nem tudjuk megszerezni. Ez Isten adománya. Akkor válik élővé a hit, akkor jelentkezik az, hogy Jézus Krisztus neked adta magát, átjárta lényedet és a vele való együttjárás tágítja értelmedet. Mert hinni annyi, mint mindig Jézus Krisztussal találkozni és ezáltal megtanulni az Ő szemével látni. Akkor megismerem az összefüggéseket, akkor megértem Isten szándékát a teremtéssel, az ember megteremtésével. Megértem, hogy az Atya bölcs szándékkal nem a teremtés arisztokratáinak teremtette az embert; hogy Isten nem a teremtés luxuslakását adta számunkra itt a földön. Azt is megérteném, hogy nem valami csodálatos kifinomult lelki lényekként szaladgálunk itt a földön, hanem felismerném azt a sötét, azt az embertelen vonást is lényegem mélyén, ami Istentől elválaszt. Máskülönben hogyan is érteném meg az evangéliumot, Isten szavát? Mi értelme lenne mindennek, mely a bűnös indulat, a parázna, a test vágyaiban élő embert ismerteti meg az istenivel? Betegségekkel és undokságokkal teli élet alapján á zsoltáríró

______2

szavával mondhatnánk, hogy hasonlítunk a barmokhoz, amelyeket levágnak, amikor mi Isten nélkül olyan nagy embereket játszunk. Ezért olyan drága tapasztalat az Uram, hogy a mi menynyei Atyánk nem abból indul ki, mintha mi valamennyien valami csodálatos jó és kegyes emberek lennénk, hanem Ő abból indul ki, amilyenek vagyunk. Ő tudja, hogy testünknek táplálékra van szüksége, hogy szükségünk van a mindennapi kenyérre; hogy a legszebb képtár közömbös számunkra, ha influenzával fekszünk; s hogy minden imaóra elvesztett időtöltés, amikor emberi nyomorúságainkkal küszködünk. A mi Atyánk látja a nyomorúságunkat — ez a legnagyobb vigasz a számunkra. Mikor eljutok erre a felismerésre, akkor jutok el oda, hogy felismerem az Ő szándékait. Sokszor mondjuk, hogy „megvan a hitem", de vajon az igaz hit van meg? Az igaz hit birtokosa vagyok?

Sokszor úgy látom, megbízható vagyok, helyes elvekre tanítom a gyermekeimet, sokszor hivatkozom a lelkiismeretemre. Sokszor — vallhatom — kevésbé hiszek; sokan vallják: már nem hiszek, nem értek semmit, hitem csökkent, hitbeli kétélyeim vannak, elvesztettem a hitemet. Mindezekkel az állításokkal kifordítjuk a hitet a való tartalmából. Áramlatokban és tévedésekben élünk mindabban, ami Istenre vonatkozik, hiszen a hit nem benyomás vagy értelem, nem is az életjelentő optimizmus egyik formája, nem is a biztonságérzetünket szolgálja. Nem erkölcsi életszabály, nem vélemény. Nem okoskodásra alapozott meggyőződés, nem tudományos bizonyosság, nem megerősödött társadalmi szokás; hanem akkor értesz meg mindent velem együtt, amikor meglátod és meg is tapasztalod elsősorban, hogy a hit kegyelem. A hit kegyelem — mert Isten ajándéka. És csak ez a kegyelem segíthet bennünket, hogy találkozzunk az élő Jézus Krisztussal. Ez a kegyelemből adott hit teszi lehetővé számunkra, hogy bizonyságot szerezzünk arról, hogy nélküle életünknek bizony nincs értelme. De ezzel átvéve Krisztus látásmódját, megértjük az élet célját, a teremtést, az emberiséget, a történelmet — Istent magát és akkor már nem tudsz mást tenni, csak ennek értelmében cselekedni, csak ennek szellemében járni az útadat. Ott találkozhatsz vele, ami látszólag talán a táboron kívül van — a kereszt mellett. Boldog ember az, aki őbelé vetette bizodalmát.