Útitárs, 1972 (16. évfolyam, 1-5. szám)
1972-01-01 / 1. szám
7 _______________________________________________________ ÖNGYILKOSSÁG Egy cikk... Az elmúlt években a szokottnál több újságcikk és tanulmány jelent meg a m e g h a I á s körüli kérdésekről. Magyarországon különösen is az orvosi folyóiratokban foglalkoztak kiadósabban ezekkel a kérdésekkel. Az egyik legégetőbb probléma a növekedőben levő öngyilkosságok. A budapesti Evangélikus Élet „Ne engedjétek el a kezét“ címen írt cikket a kérdésről. Itt közöljük. Utána munkatársunk hozzászólása következik, mely végső kicsengésében megegyezik ugyan a cikkel, de egyben a fiatalabb generáció kritikusabb állásfoglalásának is hangot ad. Külföldön élő hittestvérünk vetette fel egy megtörtént eset kapcsán az öngyilkosság kérdését. Gyülekezetük egy tagjánál bekövetkezett öngyilkosság esetében folytatott döbbent és töprengő beszélgetéseket idéz, s teszi fel a kérdést: mi az egyház álláspontja ezzel a súlyos kérdéssel kapcsolatban. Mivel ez a kérdés nemcsak kint, de sajnos hazánkban is rossz statisztikát mutat, megpróbálunk felelni rá. Kérdésfeltevőnk beszélgetéseiből két megdöbbentő gondolatot idézünk. 1. Odakint egy lelkész azt mondotta, hogy az öngyilkosság nem olyan nagy vétek Isten szemében, mint azt mi annakidején hallottuk a papoktól. Szerinte a terheit elviselhetetlennek tartó s ezért halálba menekülő ember ezzel az imával indulhat az öngyilkosságba: Uram, bocsásd meg, nem bírom tovább, sietek hozzád. 2. A dán hatóságok — olvasónk közlése szerint — foglalkoznak azzal a gondolattal, hogy hivatalos úton orvosi beavatkozással segítik az öngyilkosságot elkövetni akarókat szándékuk megvalósításában. Olvasónk álláspontja az, hogy „csődje a keresztyén egyháznak, hogy vigasz helyett a méregpoharat nyújtja.“ Le kell szögeznünk, hogy egyházunk változatlan, sőt fokozódó erővel igyekszik hirdetni az élet szeretetét, szépségét, Istentől való ajándékát, s mindezzel együtt a felelősséget, küldetéserejét, szolgáló voltát. Az élet szent, mert Istené, Ö rendelkezik vele! Mindig legnehezebb szolgálatunk volt és marad az öngyilkosok temetése. Ott a legnagyobb bennünk a döbbenet és a szánalom. Mondanivalónk, bizonyságtételünk három gondolat körül mozog: Miért engedte el az, akitől búcsúzunk, Krisztus kezét; miért engedték el az ő kezét azok, akik körülötte éltek, és — Isten légy irgalmas hozzá, bűnöshöz. — Mi itt élő, közöttünk járó Krisztust ismerünk. Ez éppen hitünk ereje, szépsége, tartalma. Abban élünk, mozgunk és vagyunk, hogy „veletek vagyok minden napon a világ végezetéig“. Krisztust így ismerjük. Erre a köztünk járó Krisztusra nézve valljuk az Igével s ágendánk megállapításával is, hogy „csak a Krisztusban meghaltak üdvözülnek". De hogyan is lehetne Krisztushoz menni éppen azáltal, hogy elengedjük a kezét?! Sokkal súlyosabb a mérlegelésünk, alázatunk, döbbenetünk és bűnbánatunk abban a mondanivalónkban, ami az itt maradottaknak szól. Mert valaki vagy valakik elengedték a kezét. Bárhogyan igazolhatjuk is, hogy „mindent megtettünk.“ Bűnök között pedig nem minősítünk. „A bűn zsoldja a halál" — ez az egyetlen kategória. Míg „kegyelmi időben" élünk, van megtérés. Ez nagy lehetőség az életünkben elkövetett bűneinkre nézve. De mi lehetne az életünk eldobásával elkövetett bűnből való megtéréssel? Csak Isten érthetetlen, megfoghatatlan irgalma. De eleve erre hivatkozva futni a bűnbe?! Azért hát: ne engedjétek el Krisztus kezét! Ne engedjétek el egymás kezét! ... és a hozzászólás Egyetértek a „Ne engedjétek el a kezét" című cikk gondolatainak legtöbbjével. A társadalomnak, az egyháznak, az egyéneknek mindent meg kell tenniök, hogy a tervezett öngyilkosságok ne jöjjenek létre. Hogy e fontos probléma további gondolkodásra serkentsen bennünket, hadd említsek meg néhány idevágó dolgot. 1. Helyesen állapítja meg a cikkíró, hogy mi keresztyének a bűnök között nem minősítünk. De az ölés-fajták között sem! — tenném hozzá. A valóság az, hogy nagyon is minősítünk. A mások megölését pl. enyhébben ítéljük el még az egyházban is, mint az öngyilkosságot. Ilyenekre gondolok: ölés önvédelemből; ölés háború esetén; gonosztevők kivégzése; abortusz. — Tudom, meglehetősen komplikált, nehéz kérdések ezek, de annyit leszögezhetünk, hogy — erkölcsi meggondolásból — nincs jogunk az öngyilkosság esetében sem más mércét alkalmazni, mint más öléssel kapcsolatban. Egyik sem sú1”' .o vagy enyhébb vétek, ür/r/ífísm mint a másik. Helytelen dolog tehát ezt az egyet, az öngyilkosságot, kiragadni a többi közül és megtenni főbűnnek. — Talán igazat lehet adni a szóban forgó lelkésznek, aki egy konkrét eset kapcsán megpróbált rámutatni a kettős mérce alkalmazásának következetlenségeire. 2. A legtöbb öngyilkos-jelölt anonim s csak a tett elkövetése után lesz nyilvánvalóvá, hogy milyen gondolatokat forgatott a fejében. A családtagok beállítottságát jól ismeri, így hozzájuk nem fordul. Vagy talán nincsenek is hozzátartozói. Fordulhatna a papjához is, de nem teszi. Miért? Mert már előre tudja, hogy milyen választ fog kapni... Pedig a probléma átbeszélése, „megosztása" sok esetben a végzetes lépéstől tarthatná vissza. Úgy gondolom, az egyház szolgáinak sokkal differenciáltabban és megértőbben kellene e kérdésről beszélniök, mint az szokásban van, ha azt akarják, hogy az ilyen problémával küzdő emberek félelem és gyanakvás nélkül s gyakrabban keressék fel őket. Elsősorban annak kell nyilvánvalóvá lenni, hogy nagyon komolyan veszik az öngyilkosság gondolatával viaskodó embert. Tehát elfogadják, hogy vannak helyzetek, betegségek, melyekben az ember úgy érzi, valóban úgy érzi, hogy „nem bírom tovább". Semmiképpen sem lenne lelkipásztor/ magatartás ebben a helyzetben ijesztgetésekhez folyamodni. 3. Az emberről szóló tudományok többek között megtanítottak bennünket arra, hogy a lelki mechanizmusok működését nagyon komolyan kell venni. Egy egyszerű beszélgetés például káros dac-állásunkból emelhet ki bennünket és nem kívánt „fixa ideáktól“ szabadíthat meg (mint amilyen sokszor az öngyilkosság gondolata). Ezért olyan fontos, hogy az öngyilkos-jelölt valakivel beszélgetést kezdjen. E gondnak a megosztása már egy lépést jelent a krízisen való túljutás felé. Hogy az ilyen beszélgetések nagyobb számban jöjjenek létre, nem volna-e érdemes sok mindent feláldozni, még ítélő és igazságot osztó gesztusunkat is? Ma ugyanis úgy látszik, hogy az élet ezen elesettjeivel szemben semmi sem olyan eredményes, mint a páli — még a kárhozatot is vállaló — szolidaritás gyakorlása (például: kevesebb magabiztosnak ható egyházi elítélés, több megértés és melléállás éppen a lelkipásztor részéről). 4. Végül ne feledjük: már a puszta életösztön olyan komoly életben tartó folyt, a 8. lapon
