Útitárs, 1972 (16. évfolyam, 1-5. szám)

1972-05-01 / 3. szám

Madeira az örök tavasz szigete. Kaméliák, orchideák, mimózák, bignoniák, pálmák és mindenféle pompázatos és kényes délszaki növények, melyeket mi egy — egy cserépben nagy gonddal ápolunk, vagy drága pénzen veszünk a virágüzletben különleges alkalmakkor, itt az országutat szegélyezik. Habzó színárral öntik el a falakat és kerítéseket s 3—4 méter magas sövényeket alkotnak a díszparkokban. De ha itt-ott félrehajtunk egy banánlevelet vagy benézünk a rózsabokrok sűrűje alá, a szépség mögött bizony lappangó nyomort találunk. Sok turista csak a tarka népviseletbe öltözött, örökké mosolygó virágárusnőket, a tüzes népi táncokat bemutató vagy lelkesen muzsikáló válogatottan szép fiúkat és lányokat látja, de ritkán szentel figyelmet a vállra akasztott igán csüngő kannák terhe alatt roskadozó tejesembernek, az itt is, ott is előbukkanó kolduló öregeknek. Nem látja dohos, nedves odúikban a habkönnyű, művészi kézimunkákat éhbérért készítő családanyákat és a nyomorékokat, akik kezdetlegesen összeeszkábált végtagpótlékokon és mankókkal szánalmasan bukdácsolva, mászva, ugrálva iparkodnak útjukra.

Különös, hogy mennyire be tudjuk húnyni a szemünket az előtt, amit nem akarunk meglátni. Stockholmi barátaimat három hét alatt nem voltam képes kicsalni a nagy luxushotelből, ahol naponta háromszor — mint maguk is beismerték—olyan lakomákat fogyasztottak, melyekhez se kedvük, se étvágyuk nem volt. De azért útközben a szabónőhöz vagy az ékszerészhez gondosan kikerülték a kolduló gyermekcsapatokat. Észre sem vették a felmelegített tengervízzel töltött azúrkék úszómedence mellett a gyékényszőnyegekből és ócska autók bádogrészeiből összetákolt kalyibákat a szemétdombok között, s a szárításra felaggatott szánalmas rongyokat, amiket ezek a nyomorúságosak fehérneműnek tekintenek és nagy gonddal mosnak a mindenhol készségesen csörgedező patakokban.

A penzióban, ahol laktam, egyik nap szóba hoztam, hogy szeretnék egy nyomoréknak művégtagot venni. „Maga végtelen jó ember — mondta meghatóban a tulajdonos —, majd beszélek a plébánossal és keresünk magának valakit." Azután még három hónapig voltam ott. Időnként szóba hozta, hogy

nem feledkeztek el az ajánlatomról keresnek valakit, de még nem akadtak megfelelő személyre. „Hogyan — mondtam erre —, hát nem látják, hogy naponta tucatszámra vonulnak el a ház előtt?“ — „Igen, igen, de az ilyesmi nagy körültekintést igényel." És mikor három hónap múlva elutaztam, még búcsúzóul is erősködött, hogy fognak majd találni valaki és megírják nekem, de azóta se hallottam erről. (A művégtagra szánt pénzt az Orsolya-nővérek árvaházának adtam, mert ott meggyőződtem arról, hogy milyen okosan, korszerűen és minden lehetőséget kihasználva kezelték a rájuk bízott összegeket. ők a pénzből két kis árvaleányt ruháztak fel, akik ezt aranyos levélkékben köszönték meg. Ezek a nővérek tele vannak jó ötletekkel. Például: minden — a funchali — kikötőbe érkező hajóhoz lemennek és rengeteg élelmiszert és más hasznos dolgokat kapnak, amelyek — bár a luxusközönség igényeit már nem elégítik ki — teljesen kifogástalan állapotban vannak. Blandyék, Funchal Rotschildjei, a hét öt napján elég magas belépődíj ellenében beengedik a turistákat tökéletesen gondozott, álomszép kertjükbe és a belépődíjat teljes egészében szintén a kolostor védenceinek juttatják.)

Lisszabonban azután elpanaszoltam bánatomat portugál barátaimnak s azok kissé leereszkedően megmagyarázták, hogy én ezt nem értem. A plébánost nagyon kellemetlen helyzetbe hoznám, ha kényszeríteném, hogy valamelyik hívét hozzásegítse a művégtaghoz, mert mit szólna akkor a többi száz nyomorék? „Azt megsegítették, engem meg nem?" — És ami még jobban meglepett: mikor mindezt Dániában elmeséltem egy nagyon modernül gondolkodó

Seland Bernét norvég lelkész, a Norvég Egyházi Misszió utolsó budapesti lelkésze (1947—50), aki ma is gyakran beszél (magyarul!) rádióadásainkban.

_ ÚT/TÁRS m

és szociális érzéstől áthatott hölgynek, aki egy világhírű kórház főápolónője, először gondolkodóba esett s azután azt mondta: „Tudod, kénytelen vagyok portugál barátaidnak igazat adni. Ha mindenkin nem lehet segíteni, akkor inkább senkin."

Nem tudom, kiben van a hiba, de nekem szívbeli örömömre szolgált volna az a tudat, hogy egy valakin segíteni tudtam, hogy ezentúl legalább egy szerencsétlennel kevesebb fog kínlódni Funchal meredek, apró macskakövekkel kirakott utcáin. Talán nincs igazam. De hová jutnánk, ha mindenki úgy gondolkodna, hogy mindenki vagy senki?!

Jézus azt mondja: „Amit megcselekedtetek eggyel e legkisebb atyámfiai közül, énvelem cselekedtétek" (Máté 25, 40).

Pándy Kálmán

NYOMOK

Az öreg afrikait Dánielnek hívták.

Az öreg hitt Istenben.

Valaki gúnyt akart belőle emiatt űzni és megkérdezte;

Honnan tudod, Dániel, hogy van Isten? Dániel ezt válaszolta:

Honnan tudom, hogy éjjel a kunyhóm körül ember, kutya vagy szamár járkált?

A nyomokról a homokban.

Az én életemben is nyomok találhatók. Isten nyomai.

SZÓ SINCS RÓLA

hogy a Szovjetúnióban vallási megújulás lenne folyamatban. Aki ilyet állít, az a nyugati antikommunista klerikalizmus nótáját fújja. Ez áll az lf)úság és ateizmus című moszkvai brossúrában. De ha nem is észlelhető, hogy a szovjet ifjúság nagyobb számban tódulna a templomokba, mégis — ugyanezen brossára szerint — a fiatalok körében végzett ankét azt mutatja, hogy sok szovjet fiatal úgy látja, hogy a vallás megóvja az embereket a gonosztettek elkövetésétől és hogy a hit stimulálólag hat, hogy a társadalomban becsületesen éljenek. Az egyház a múltban több hasznot, mint kárt okozott. A megkérdezett iskolások és egyetemisták egy része azt is vallotta, hogy az orosz ortodox egyház mindig is a tömegek érdekeit támogatta.

Mindenkinek vagy senkinek