Útitárs, 1972 (16. évfolyam, 1-5. szám)

1972-03-01 / 2. szám

6

UT/TRR5

Oltáriszentség, úri szent vacsora, úrvacsora

Már a három külön szó is jelzi a magyar keresztyénség nagy keresztjét: még csak közös nevünk sincs a keresztyének Krisztus-adta nagy kincsére, az úrvacsorára. Újabban — úgy tűnik — két mozgalom hatalmasodik el közöttünk, s jó, ha húsvét táján (nagycsütörtök este az úrvacsora szerzésének ünnepe) elgondolkozunk fölöttük.

Az egyik az elvilágiasodás (szekularizáció) mindent elborító áradata. Ennek szemében úgy sincs értéke annak, amit nem lehet méterrel-kilóval-pénzzel-haszonnal-ésszel mérni, ill. fölmérni. Számára teljesen érthetetlen, hogy még mindig vannak az atomkorszakban emberek, akik letérdelnek egy darab kenyér-ostya előtt, vagy áhítattal kóstolgatják, ízlelgetik a szájukba töltött néhány korty bort, s közben keresztet vetnek magukra vagy éppen eksztázisba esve imádkoznak. Nem mintha ez az érthetetlenség új lenne: a hókusz-pókusz kifejezésünk is az úrvacsorából származik. A közékori, latinul elmondott szereztetési Igéket — hoc est corpus meum, ez az én testem — nem értve, elferdítette a nép és mindenféle „kóklerságot" ezzel a kifejezéssel jelöltek. De a veszély ma sokkal nagyobb: olyan mindegy, hogy van-e olyasvalamink, aminek apáink még nagy jelentőséget tulajdonítottak.

A másik mozgalmat ökumenikus törekvéseink indították el. Mit teszünk, amikor — hála Istennek, erőteljesen megindult — beszélgetéseink során ehhez a kérdéshez érkezünk? Elsiklunk fölötte, elnapoljuk a kérdés tárgyalását? Vagy: mit teszünk, ha közös istentiszteleteinken ehhez a ponthoz érkezünk? Hallottam egy istentisztelet hírét Dél-Amerikából, ahol a magyar páter és a magyar ev. lelkész nemcsak közös istentiszteletet tartott, hanem benne — egyik az oltár egyik, a másik az oltár másik oldalán osztotta ki övéinek a — nóta bene! — saját értelmezésű úrvacsorát! De egyházhatósági szempontból rossz lelkiismerettel tették ezt, másrészt nem oszlatták el a nagy gyanút, hogy amikor éppen az egység szentségére került a sor, akkor nem gyakorolták az egységet.

De még nehezebb a kérdés evangélikus-református viszonylatban. Nem azért elsősorban, mert Kálvin és Luther csaknem 500 évvel ezelőtt éppen emiatt szakították meg makacsul tárgyalásaikat és ment mindegyik a maga útján, hanem azért, mert európai német területen megszületett a leuenbergi

Az úrvacsora szimbolikus ábrázolása. A nagy kereszt (= Krisztus) körül a 12 kis kereszt (= 72 apostol) foglal helyet. De közülök egy már nem szabad: Júdás már az Ellenség foglya.

Ürvacsora filmen

ritkán látható, mostanában azonban kettő is tárgyául választotta a megtört kenyér és kitöltött bor csodáját. Az elsőt, Kós Károly: Budai Nagy Antal című drámáját karácsony másnapján láthattuk a magyar televízió jóvoltából a képernyőn. A másikat, Ingmar Bergman Úrvacsora című művét hetekig vetítette az egyik budapesti mozgóképszínház . . .

Ha valaha volt ellentét két azonos témájú film között, úgy a „Budai Nagy Antal“ és az „Úrvacsora“ esetében így van. Nem is ellentét ez már: két külön világ. Az egyik a XV. századi Erdély, a másik a mai Svédország. Ott a huszita-kelyhes papok szellemi vezérlete alatt kirobbant parasztfelkelés, elnyomók és vértanúk, győzelmek és leverettetések. Itt az évszázados semlegesség és jólét, hit nélküli pásztor, szétesett nyáj. Az elsőben minden kimondott szónak értelme van: egyetlen, félreérthetetlen jelentése, az „igen“ és a „nem“ mindig célbatalál.

konkordia, azaz evang. és ref. teológusok közös bizottságának ajánlata az egyházszakadás megszüntetésére. E- szerint a XVI. századi egyházelválasztó tényezők nem állnak fenn többé, indokolatlan tehát a különjárásunk.

Mi lesz a nagycsütörtökön szerzett asztalközösséggel, amelyben a kenyeret a maga testének és a bort a maga vérének mondotta Jézus és a cselekmény ismétlését, mint az Ő halálára és visszajövetelére emlékezést, tanítványainak ajánlotta? Ha itt most efölött meditálunk, legyen szabad két szempontot említenünk.

Akárhol ütötte fel fejét magyar egyházainkban valamiféle ébredési mozgalom, ott érdekes módon mindig megnőtt az úri szent vacsora jelentősége. Ott mindig „fölfedezték" a benne adott nagy kincset. Rájöttek, hogy bár az Ige a hatalmas hazahívó, azaz üdvözítő erő, de az úrvacsora lesz az a „hely, ahol konkréttá válik nemcsak az üdvözítő isteni kegyelem (Ágoston egyházatya még „ízlelgette“ benne szájával a kegyelmet), de ki is ábrázolódik valami abból, amikor majd együtt „eszünk kenyeret az Isten országában“ — ahogy egyszer azt Jézus fogalmazta. Szimbólumokban gondolkozni ma már alig tudó kortársainknak ez nem mond semmit, de nekünk hihetetlen erőforrást jelenthet, ha jól megértjük. Kérdés, hogy az abszolút imádás és abszolút formális gondolkodás között nincs-e valahol középút. Mi, lutheránusok ezen a téren mindig is közép-utasoknak éreztük magunkat: ez lenne a jövő útja?

A szereplők hősiessége csodálatot, tragédiája megrendülést, jellemtelensége megvetést vált ki belőlünk. Olyan világos és egyértelmű minden, mint a hegyi fennsík kristálytiszta levegője. A másikban viszont a szavak visszájára fordulnak, aszerint, hogy milyen indulat löki őket. Többértelmű, jelképes, ködös minden. Nem tudjuk, hogy a főhős rokonszenves vagy ellenszenves. Ez is homályba vész ...

S mégse gondoljuk, hogy a fenti egybevetés értékítélet lenne az első javára a másik ellen. Ha művészeti szempontból nézzük, összehasonlíthatatlan nagyságokról van szó, ahogy az elején mondtuk: két külön világról. Más évszázad, más nép, más felekezet, más történelmi helyzet a kettő, keretükben eleve eltérőek tehát, de azonos bennük a központi kérdés: az úrvacsora. „Budai Nagy Antal" a megtalált, a svéd film az elvesztett úrvacsora drámája . . . Ref. Lapjából (részlet)