Utitárs, 1970 (14. évfolyam, 3-12. szám)

1970-03-01 / 3. szám

Péter első levelének 1. fejezete ÍRÁS ÉS MAGYARÁZAT A norvég egyházi misszió magyar nyelvű rádióadásában elhangzott öt rész­ből álló sorozatot örömmel bocsátjuk olvasóink rendelkezésére. II. Hogy Péter első levelének 1. fejezeté­ből a 3—12. verseket megértsük, vissza kell gondolnunk arra, amit a keresztyén diaszpóra helyzetről mondtunk előzőleg. Csak így érthető, hogy miért áll ennek a szakasznak középpontjában az olvasók „különféle kísértések közti szomorkodá­­sára" (1,6) való utalás. Ahogy mondtuk, a diaszpóra sors, a szétszóródottság, a kisebbségben-élés, a másoknak való ki­szolgáltatottság nem magától értetődő még a kiválasztottsága tudatában élő számára sem. Ezért akar Péter levele vigasztaló-in­tő levél lenni. Ezt kell ma három vonat­kozásban aláhúznunk és közelebb hoz­nunk. Ne feledjük el, hogy ez a szakasz egyetlen nagy imádság. Méghozzá dicsőí­tő imádság. Olyan szóval kezdődik, ame­lyet az Üjtestamentum kizárólag Isten dicsőítésére használ. S hogy mennyire szívéből szakadt ki Péternek ez az imád­ság, az abban is megmutatkozik, hogy az egész szakasz egyetlenegy hosszú mon­dat. Ezért nehéz is követni s jobb, ha megpróbáljuk összeállítani az értelmét. Sokkal fontosabb azonban az a tény, hogy Péter a diaszpóra hívőnek azonnal imádságot ad a szájába. Semmi ok az elkeseredésre, inkább csak a hálaadásra. Mivel okolja meg ezt a magatartást? Hiszen, amint maga is bevallja, a diasz­póra helyzet kísértésekkel van tele, amelyek szomorkodásra adnak okot. Hogy mire gondol, amikor kísértést em­lít, azt a levél további menetéből nem nehéz megállapítanunk. A továbbiakban beszél vádaskodásokról, rossz bánás­módról, elnyomásról s a bíróság által való rossz kezelésről. Nem gondolom, hogy Péter itt a kísértést részletezni akarta. Inkább csak azt akarta elmondani — erre utal a szó többesszáma is —, hogy a diaszpórában levés veszélyeztetettséget jelent. E veszélyek azonban próbául adat­tak. S ezzel a gondolattal visszatér Péter a régiek gondolkodásához, akik a ve­szélyekben nem az Isten büntetését, nem valami „istencsapást" láttak, hanem al­kalmat, hogy a hit kipróbált legyen. Ahogyan az arany is a tűzben lesz ér­tékessé. Ez a kicsit racionális magyarázat azon­ban igen gyenge lábakon állna, hogyha nem lenne fedezete. Péter éppen azért búzdítja imádkozásra, hálaadásra olva­sóit, mert a mondottaknak fedezete van. Mégpedig kettős, párhuzamos kifejezés­sel magyarázza ezt meg. Először azt mondja, hogy Isten minket élő reménységre szült újjá. Másodszor pedig, hogy ennek alapja Jézus Krisztus halálból való feltámadása. Fadrusz János: Krisztus-torzó Fontos, hogy erre a gyökeresen erős kifejezésre gondoljunk: újjá szült min­ket az Isten. Újjászületésről már Jézus előtt is beszéltek, de senki olyan éle­sen nem fogalmazott, mint Ő. Amikor Nikodémus szeretett volna kicsit átvenni tőle, kicsit megváltozni, kicsit refor­málódni, akkor ezt az Ür erőteljesen visszautasította s megmondta a titkon hozzá jövőnek, hogy „újonnan kell szü­letned!". Ismét valami nagyon határozott kifejezés ez Péter levelében. Nem mi lettünk keresztyénekké, Krisztus-köve­tőkké. Isten szült újjá minket. Ahogy a saját születésünket sem magunk határoz­tuk meg, úgy az újonnan-születésünket sem. A Lélek fúj, ahová akar, zúgását hallod — mondta Jézus. De nincs a kezed­ben, nem rendelkezel felette. Hadd mutassunk rá újra mai keresz­tyén generációnk nagy feladatára: azok­nak, akik minden lehetőséget az ember kezében levőnek vélnek, akik úgy érzik, hogy az embernek nincsenek korlátái, meg kell hogy tanulják tőlünk, letiport, Isten igájába szorított emberektől, hogy ez még mindig túl van emberi határain­kon; Istennek kell újjá szülnie bennün­ket, csak úgy tudjuk elhordozni a diasz­póra sorsot. Hogy azonban lássuk, mennyire nem vigasztalan letiprásról van itt szó, ér­demes megfigyelni, hogy Péter az újjá­születést nem valami kényszernek, hanem nagy reménységnek fogja föl. Isten élő reménységre szül bennünket. Jól figyel­jük meg: nem új életre, hanem új re­ménységre, mégpedig Jézus feltámadása által. Ha itt Pál gondolatmenetére gon­dolunk — vele együtt meghaltunk, vele együtt fel is támadunk —, akkor nem nehéz észrevennünk, hogy Péter remény­ségre való újjászületés alatt a kereszt­sedre gondol. Azt akarja elmondani, hogy diaszpóra keresztyénné a keresztség ál­tal lettünk, amely keresztség az erejét a feltámadásból nyeri. Nem a keresztség tart meg tehát bennünket, hanem a FEL­TÁMADOTT ÜR, akinek feltámadása által válik erővé a keresztség maga is. Sokat vitatkozunk ma is a keresztség eredményességéről, pedig vele csak a fedezetet tesszük kérdésessé. KRISZTUS FELTÁMADÁSA volt és marad is az egyetlen fedezet mindahhoz, amit az egy­házban hiszünk és teszünk. Tehát a keresztséghez is! A másik alapot így jelöli meg Péter: a mi reménységünk valami örökségre irányul, amely a mennyekben van fenn­tartva számunkra. Ezt a kifejezést leg­jobban így adhatnánk vissza: a mi re­ménységünk valamire irányul, ami pon­tosan nekünk, a számunkra van elkészít­ve. Vegyük kiegészítésül azt, amit erről Judás ír a levelében, akkor még világo­sabb a kép. Júdás szerint mi Jézus Krisz­tus számára vagyunk „rezerváltak". A feltámadása által a mindenség urává lett Krisztus rendelkezésére állunk most és a vég idején is. Nem értelmetlen az, hogy diaszpóra sorsot élünk; nem, hogy kísér­tések környékeznek s nem, hogy bizony­talanság vesz erőt rajtunk. Nem! Ellen­kezőleg: mindez egy bizonyos, nagyon pontosan meghatározott cél felé halad. Jézus Krisztus vár ránk a nekünk fenn­tartott örökséggel. Milyen nagyon szerették volna bírni ezt a régiek — és nem láthatták. Mi tud­hatjuk! Tudjuk-e igazán? Gémes István 7

Next

/
Thumbnails
Contents