Utitárs, 1969 (13. évfolyam, 7-12. szám)
1969-11-01 / 11-12. szám
EZ LETT BELŐLE A karácsonyi evangélium és a karácsonyi történetek Feladatunk a karácsonyi evangélium sorsának nyomonkövetése. Azt fejeztük ki már a címmel is, hogy t. i. más a karácsonyi örömhír és mások a róla szóló bibliai történetek. a. A karácsonyi evangélium azt akarta kifejezésre juttatni, hogy Isten tette révén megszűnt Isten és ember között a szakadék. Isten hidalta át, mert ugyanezt az embertől nem várhatta. Az ember vesztébe rohant volna tovább is, hogyha Isten nem jön a segítségére. Az a testetöltés nagy csodája, hogy Isten nem is várt valami emberi lépésekre, amelyekre O aztán építhetett volna, hanem Fiában inkább ő tette meg a kezdeményező lépést. Ez az eredeti értelme a karácsonyi örömhírnek: emberek, nem vagyunk többé magunkra hagyatottak, hanem sorsközösségben az Istennel élők. Érdemes ezért a legrégibb tanukhoz fordulni. Pál apostol, jellemző módon, valószínűleg minden egyéni hozzátétel nélkül így adta már tovább a kapott hirt egyik közismert levélszakaszában. A filippi-i gyülekezethez címzett legközvetlenebbhangú levelébe épített bele egy ilyen égi himnuszt. Ez a himnusz Jézust éppen azért magasztalja, mert nem élt vissza „istenegyenlőségével". Nem büszkélkedett azzal, hogy mivel Ó az Istennel egyenlő, ezért ő ebből tőkét kovácsolhat. Nem élt vissza „kiemelt" helyzetével, hanem éppen az ellenkezőjét tette: lemondott róla. Saját magyarázatával ugyanezt mondja el Pál apostol másutt! S milyen hűséges ez a kommentár: „Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus jótéteményét, hogy gazdag lévén, szegénnyé lett értetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok." Ez a „megüresedése" pedig nem csak valami szemfényvesztés volt. Amit emberi mivoltában elviselt, azt az eredetileg embernek született ember is nehezen tudja elhordozni és végigküzdeni! Pál apostolra érdemes figyelnünk, mert hiszen ő a legrégibb tanúja nemcsak Jézus halála-feltámadásának (amit egyébként szintén egy már „örökölt" himnuszban adott tovább: 1. Kor. 15, 2—11.) hanem születése ilyen értelmezésének is. Ebből tehát azt állapítjuk meg, hogy az első keresztyén generációkat alig is érdekelte a születés maga (az ókorban nem érdeklődtek annyira a születés helye, időpontja iránt, mint ma!), se annak körülményei. Az első generáció hitt az Istenfiú emberré alacsonyodásában és ez előtt vagy csodálattal vagy méginkább az utánzás, imitálás szándékával állt meg. Érdekességképpen érdemes megfigyelni, hogy ez az utóbbi szándék már részben Pálnál is ott cseng: a levél íróit egységre, „egyenlő indulatra" éppen a Krisztus „példájával" buzdítja. — Sokkal erőteljesebben lép ez előtérbe már a Titushoz irt levélben. Itt már „szent életre", mértékletességre" intetnek az olvasók, s azt olvashatják, hogy Isten „üdvözítő kegyelme" megjelent, azért hogy ezt elérhessék a hívők (Tit. 2,11—14). Reményik Sándorral kellene tehát megállapítanunk, hogy az első keresztyén generációt nem érdekelte „jászolszag" Mária, stb. Nagy volt viszont az öröme, mert Isten „elbocsátotta az Ő fiát az idők teljességében" (Gál. 4, 4). 2. Ez a tartózkodó, de szándékosan célszerű magatartás tükröződik legrégibb evangéliumunkban, a Márk-félében is. Érdekes, hogy Márk sem közöl „születéstörténetet". Ellenben „in médiás rés", azonnal a dolgok lényegébe megy bele, jellemzően tükrözve ezzel az őskeresztyénség érdeklődését: Jézus munkájáról, ténykedéséről tudósít. S csak mellesleg hangzóan jegyzi meg, hogy igy „kezdődött Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának" evangéliuma (Mk. 1,1). 3. Következő lépését e folyamatnak Máténál kell megfigyelnünk. Máté már elindul az úton, amelyről csaknem 2 évezreden át nincs visszatérés! Máté maga zsidó ember létére Krisztus követőjévé lett. Bánthatta azonban, hogy míg a legnyomorultabb zsidó családocskák is ismerik felmenő ágon összes ősüket, — ő maga olyan valakinek a követésére jelentkezett, akinek még családfáját sem ismerik. A feltámadó vádaskodás, amely szerint Jézusnak nem lenne egészen tiszta a múltja, ami a születését illeti, Mátét hatalmas „kutatásra" ösztönzi. E kutatása eredményét teszi közzé bizony sok hibával megfoltozott „családfájában". A szándék tehát tiszta, de a várt eredmény elmarad. Mert, ha Jézust visszavezeti a nagy ősökig, akkor ott mindenkit ki kell mutatni. S akkor bizony József, az ács is beletartozik a sorba. De nincs akkor ezzel megcáfolva mindaz, amit az első generációk elvitathatatlan örökségként dajkáltak: az isteni származás? És megszületik az első „születéstörténet", amelyet Mt. 1,18 és következő verseiben olvasunk. Itt is egy, saját mód szerint értelmezett ézsaiási idézet lesz a bizonyíték: bár József felesége Mária, aki a gyermeket világra hozza, mégis az csak „nevelőapja", ahogy azt később megfogalmazták. 4. És, mondom, ezen az úton nincs megállás! A harmadik generációból való orvos, Lukács, már óriási anyagot gyűjthet össze, s csak nehezen tudja egységgé olvasztani a sok divergáló anyagot. Lukács így tud már tudósítani nemcsak Jézus születésének „előzményeiről", hanem az „útkészitő" Jánoséról is. Az itt közölt Mária-éneke és Zakariás-éneke az egész Biblia legszebb gyöngyszemei közé tartozik! De nem felejteti el velünk a valóságot, hogy t. i. itt már nagyon mélyen elrejtve bukkan csak még elő az őskeresztyén „inkarnáció", testetöltéshit! Lukácsnál elvitathatatlan „érdem", hogy már különböző kinövésekkel szemben a 3. generáció keresztyénéinek „történetileg" akarta bemutatni Jézus születését. Ez sikerült is neki: tőle kapjuk a világtörténelmi jelentőségű időmegjelölést: „Azokban a napokban, Augusztus császár népszámlálást rendelt el . . .", s ez a fontos esemény Cirenius Szíriái helytartósága idején történt. Ugyancsak érdeme Lukácsnak, hogy — a próféciára utalva — Jézus születésének történetében olyan központi szerepet játszanak az öröm és a békesség. Az öröm nagyon nagy jelentőségű Jézus igehirdetésében, ezt mindhárom evangéliumból, de főleg- Lukácséból tudjuk. A békességet pedig Pál nem győzi hangsúlyozni. Érdekes megállapítása, hogy még az evangélium hirdetése sem lehet más, mint annak közlése az emberekkel, hogy Isten , megbékéltette magával Jézusban" a világot. De ezt már mindig ki kell hámozni. Hogy mit „jelent" Jézus testetöltése, az már nem közkincs a keresztyén népnél. Hanem olyan, mint a régi templomok falfreskói, amelyekre évszázadok nemszakértői sok-sok rétegű, de értéktelenebb festékkérget festettek. A karácsonyi evangéliumból karácsonyi történetek lettek. Ezek léptek a puszta üzenet helyébe. És lassan kiszorították az üzenetet. Az túl egyszerű volt. A történeteket pedig olyan szép mesévé lehetett átalakítani, s minden további nélkül ezzel lehetett bevezetni őket: egyszer volt, hol nem volt. . . Gémes István 3