Utitárs, 1969 (13. évfolyam, 7-12. szám)
1969-09-01 / 9-10. szám
MISSZIÓ Olyan országból jövök, ahol a gazdagság mellett nagyon sok szegény ember van. Koldusok jönnek az ajtónkhoz és kenyeret kérnek. Emlékszem, hogy egyszer egy családi ünnep után jött egy koldus és egy nappal később különösen sok koldus volt ott. Üjra és újra kopogtattak, kinyújtották piszkos kezüket és mosolyogva kérdezték, vajon kaphatnának-e ők is kenyeret vagy kalácsot. Hogy történt ez? Egyik koldus elmondta a másiknak: „Te, a lelkészeknél ma valami nagyon jó van!" Ha egy koldus tudja, hogy hol kaphat az ember valami jót és a társai előtt elhallgatja, akkor ő az én véleményem szerint hitvány egoista. Ha én, mint keresztyén, tudom, hol és hogyan lehetek boldog, hol és hogyan találhatok békességet és ezt mások előtt elhallgatom, akkor én is ahhoz a hitvány koldushoz hasonlítok. Brazíliai szolgálatomat egy mondatba összefoglalva azt mondhatnám: mint koldus szeretném ott az összes többi koldusnak megmutatni, hol tudnak jóllakni. Közel hat éve végzem ezt a szolgálatot az evangélikus-lutheránus egyházban Brazíliában. Ez az egyház a maga 750 ezer tagjával elenyésző kisebbség, alig egy százalék a különböző fajú lakosság között egy olyan országban, amely csaknem akkora, mint Európa. Szórvány egyház ez, olyan egyház, amely két dologért küzd: evangélikus hitének megtartásáért Dél-Amerika forrongó világában és missziói felelősségéért az összlakosság felé. Városi gyülekezetem közelében két indiántörzs van. Néhány év óta egyházunk missziói állomást tart fenn ott, éppen úgy, mint északon, Mato Grosso őserdejének közepén. A gyülekezetem közelében levő missziói állomáson két évvel ezelőtt jutott hitre az első indián. Meg voltunk győződve arról, hogy igazi megtérésről van szó és néhány hét után megkereszteltük. Megtérése után azonban nem maradt passzív részvevője a heti evangélizációs óráknak, amelyeket a missziói állomáson tartottunk, hanem közvetlenül azután, hogy döntött Krisztus mellett és még mielőtt megkeresztelték volna, részt vett az evangéliumi munkában. Ez nagy haladást jelentett a misszió számára, mert mint indián, anyanyelvén tudott beszélni törzse tagjaival. Missziói munkánkban nagyon világos lett előttem, hogy evangéliumi szolgálatunkat mindinkább fel kell osztani. Azt értem ezalatt, hogy missziói igehirdetésünk emberi kiindulópontjai ne annyira teológiailag képzett misszionáriusok vagy lelkészek, hanem egész különleges módon a hitre jutottak, az új megtértek legyenek. Az a tapasztalatunk Brazíliában, hogy a hittel telített, de nem mindig tanult emberek, akiket a missziói mezőkre küldünk, egész különleges áldás alatt állnak. Ezeket az új megtérteket heves, féktelen, sokszor talán különösnek és furcsának látszó vágy tölti be. Európában talán azt mondanák róluk, hogy rajongók. De éppen ezek mennek az „útszélre és a sövényekhez" és elfogulatlanul hívogatják az embereket, mégpedig eredménnyel. Sőt elhozzák őket még a lelkészlakba is, hogy beszélhessek velük. Ilyen módon gyülekezetünk az utóbbi években erősen megnövekedett. Havonta kb. egyszer vasárnapi istentisztelet alkalmával, nyilvános hitvallással új tagokat veszünk fel. A legkülönbözőbb vallási területről jönnek: katolikusok, korábbi szektások — Brazília a világ legnagyobb spiritiszta országa —, új vallások — umbanda, makumba követői és vallásnélküliek. A legtöbbet közülük nem én, hanem laikusaink kutatták fel, hívogatták. Ha eljönnek hozzám, akkor az első este lelkigondozói beszélgetést folytatok velük és ez mindig személyes beszélgetés. Ezt követi átlagosan három felvilágosító, tájékoztató este, amikor ezekkel az újakkal hitünkről beszélgetek. Ehhez csatlakozóan a legközelebbi estén az áttérő házához megyek. Ennek az a feltétele, hogy minden elérhető szomszédot hívjanak meg. Rendszerint tele is vannak a házak. Többnyire olyan emberek jönnek, akik nem a mi egyházunkhoz tartoznak. Egy bibliai szakaszról beszélünk. A magyarázat könnyű és egyszerű. Ezeken az estéken soha nem kell egyedül beszélnem. Általában ötször megyek egy ilyen házibibliaórára, aztán átadom egy laikusnak, aki hűségesen jár a mi bibliaóráinkra. Az újonnan megtértek ezen házi-bibliaóráira jönnek ugyancsak újabb áttérők és a negyedik este után ismét elmegyek hozzájuk a házhoz. Ilyen módon az egész városban és a környéken, a legkülönbözőbb helyeken ismételten új házi-bibliaórák alakulnak. Ezek missziói központok. Sokszor nincs idő, hogy ezeket a köröket rendszeresen látogassam. De a missziói bevetés, a munka, független a lelkésztől. Világos lett előttem, hogy a missziói igehirdetésnek ebben a formájában, a templomfalain kívül, vannak a mi lehetőségeink. És ez Európára éppen úgy vonatkozik, mint Dél-Amerikára; éspedig nemcsak a jelen, hanem egész különösképpen is a jövő számára. D. Otto lelkész-misszionárius Brazília 4
