Utitárs, 1969 (13. évfolyam, 7-12. szám)

1969-09-01 / 9-10. szám

MISSZIÓ Olyan országból jövök, ahol a gazdag­ság mellett nagyon sok szegény ember van. Koldusok jönnek az ajtónkhoz és kenyeret kérnek. Emlékszem, hogy egy­szer egy családi ünnep után jött egy kol­dus és egy nappal később különösen sok koldus volt ott. Üjra és újra kopogtat­tak, kinyújtották piszkos kezüket és mo­solyogva kérdezték, vajon kaphatnának-e ők is kenyeret vagy kalácsot. Hogy tör­tént ez? Egyik koldus elmondta a másik­nak: „Te, a lelkészeknél ma valami na­gyon jó van!" Ha egy koldus tudja, hogy hol kaphat az ember valami jót és a tár­sai előtt elhallgatja, akkor ő az én vé­leményem szerint hitvány egoista. Ha én, mint keresztyén, tudom, hol és hogyan lehetek boldog, hol és hogyan találhatok békességet és ezt mások előtt elhallga­tom, akkor én is ahhoz a hitvány koldus­hoz hasonlítok. Brazíliai szolgálatomat egy mondatba összefoglalva azt mond­hatnám: mint koldus szeretném ott az összes többi koldusnak megmutatni, hol tudnak jóllakni. Közel hat éve végzem ezt a szolgála­tot az evangélikus-lutheránus egyházban Brazíliában. Ez az egyház a maga 750 ezer tagjával elenyésző kisebbség, alig egy százalék a különböző fajú lakosság között egy olyan országban, amely csak­nem akkora, mint Európa. Szórvány egy­ház ez, olyan egyház, amely két dologért küzd: evangélikus hitének megtartásáért Dél-Amerika forrongó világában és missziói felelősségéért az összlakosság felé. Városi gyülekezetem közelében két in­diántörzs van. Néhány év óta egyházunk missziói állomást tart fenn ott, éppen úgy, mint északon, Mato Grosso őserde­jének közepén. A gyülekezetem közelé­ben levő missziói állomáson két évvel ezelőtt jutott hitre az első indián. Meg voltunk győződve arról, hogy igazi meg­térésről van szó és néhány hét után megkereszteltük. Megtérése után azon­ban nem maradt passzív részvevője a heti evangélizációs óráknak, amelyeket a missziói állomáson tartottunk, hanem közvetlenül azután, hogy döntött Krisz­tus mellett és még mielőtt megkeresztel­ték volna, részt vett az evangéliumi munkában. Ez nagy haladást jelentett a misszió számára, mert mint indián, anyanyelvén tudott beszélni törzse tag­jaival. Missziói munkánkban nagyon vi­lágos lett előttem, hogy evangéliumi szolgálatunkat mindinkább fel kell osz­tani. Azt értem ezalatt, hogy missziói igehirdetésünk emberi kiindulópontjai ne annyira teológiailag képzett misszio­náriusok vagy lelkészek, hanem egész különleges módon a hitre jutottak, az új megtértek legyenek. Az a tapasztalatunk Brazíliában, hogy a hittel telített, de nem mindig tanult emberek, akiket a missziói mezőkre küldünk, egész különleges áldás alatt állnak. Ezeket az új megtérteket heves, féktelen, sokszor talán különös­nek és furcsának látszó vágy tölti be. Európában talán azt mondanák róluk, hogy rajongók. De éppen ezek mennek az „útszélre és a sövényekhez" és elfo­gulatlanul hívogatják az embereket, még­pedig eredménnyel. Sőt elhozzák őket még a lelkészlakba is, hogy beszélhessek velük. Ilyen módon gyülekezetünk az utóbbi években erősen megnövekedett. Havonta kb. egyszer vasárnapi istentisztelet al­kalmával, nyilvános hitvallással új ta­gokat veszünk fel. A legkülönbözőbb vallási területről jönnek: katolikusok, korábbi szektások — Brazília a világ leg­nagyobb spiritiszta országa —, új val­lások — umbanda, makumba követői és vallásnélküliek. A legtöbbet közülük nem én, hanem laikusaink kutatták fel, hívogatták. Ha eljönnek hozzám, akkor az első es­te lelkigondozói beszélgetést folytatok velük és ez mindig személyes beszélge­tés. Ezt követi átlagosan három felvilá­gosító, tájékoztató este, amikor ezekkel az újakkal hitünkről beszélgetek. Ehhez csatlakozóan a legközelebbi estén az át­térő házához megyek. Ennek az a felté­tele, hogy minden elérhető szomszédot hívjanak meg. Rendszerint tele is vannak a házak. Többnyire olyan emberek jön­nek, akik nem a mi egyházunkhoz tartoz­nak. Egy bibliai szakaszról beszélünk. A magyarázat könnyű és egyszerű. Ezeken az estéken soha nem kell egyedül beszél­nem. Általában ötször megyek egy ilyen házibibliaórára, aztán átadom egy laikus­nak, aki hűségesen jár a mi biblia­óráinkra. Az újonnan megtértek ezen há­­zi-bibliaóráira jönnek ugyancsak újabb áttérők és a negyedik este után ismét elmegyek hozzájuk a házhoz. Ilyen mó­don az egész városban és a környéken, a legkülönbözőbb helyeken ismételten új házi-bibliaórák alakulnak. Ezek missziói központok. Sokszor nincs idő, hogy ezeket a kö­röket rendszeresen látogassam. De a missziói bevetés, a munka, független a lelkésztől. Világos lett előttem, hogy a missziói igehirdetésnek ebben a formájá­ban, a templomfalain kívül, vannak a mi lehetőségeink. És ez Európára éppen úgy vonatkozik, mint Dél-Amerikára; éspe­dig nemcsak a jelen, hanem egész külö­nösképpen is a jövő számára. D. Otto lelkész-misszionárius Brazília 4

Next

/
Thumbnails
Contents