Utitárs, 1968 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1968-11-01 / 11-12. szám

Az uppsalai világgyűlés próbaköve ezért az, hogy meghallotta-e és hirdette-e a „mindeneket újjátevő" Krisztus evangéliumát? Hiszen ez volt a főtéma. Nem kétséges, hogy ez az evangélium elhangzott; mindjárt a megnyitó istentiszteleten, ahol a sok nemzetből és sokféle nyelvből jövő gyülekezet hallhatta és vallhatta az evangélium új-ságát Krisztusban. Sőt arról is bizonyságot tett ez a gyülekezet, hogy Krisztus közösséget teremt az egész emberiséggel. A világ Ínségéért való könyörgés ezért hangzott el egészen konkrétan ezen az istentiszteleten. Innét azután elmehettek a delegátusok többek között abba a szekcióba is, amely az istentisztelet kérdésével foglalkozott szekuláris világunkban. Talán mégsem ők jelentették az istentiszteleti megújulás igazi jelét, hanem az a gyülekezet, amely a dómban összegyűlve fogadta el Krisztus áldozati testét és vérét annak elhívásaként, hogy az ő áldozatába kell minden hívőnek beleépülnie. Egy hétköznapi estén ezért „szállta meg" főleg ifjakból álló gyülekezet a dómot, hogy imádságban átvirrassza az éjszakát s réggel a hálaadás kenyerének és kelyhének közösségében induljon ki a mindennapi életbe. Ezen alkalmaknak az volt a vonzóereje, hogy lehetővé tette a lehetetlent: az evangélikus egyház megterített úrvacsorái asztalánál néhány katolikus hivő is vállalta a közösséget és ezzel a Krisztusban való egység közös örömét. De a jelenlevő katolikusok szinte teljességükben követték egyházuk utasítását, mely megtiltja a más egyház oltáránál való részvételt. Ugyancsak így tettek az ortodoxok is, de róluk egy szemtanú bizonysága mondja, hogy valószínűleg igen nehezen tudták magukat távol tartani az oltártól. Sőt maguk között tanácskoztak, hogy mitévők legyenek, míg végül mégis a hagyományos távolmaradás mellett döntöttek. Persze már ezek a kis jelek is utalnak arra, hogy Uppsalában még a szokottnál is jobban kiéleződött az egyházak szakadásának problémája s közösen keresték a fájó seb begyógyításának eszközeit.

Uppsala a világ kereszténységének talán modern világunkban legszélesebb reprezentációja volt. Nyilvánvalóvá vált, hogy az ökumenikus mozgalom nemcsak a protestánsoké. Az 1961-ben New Delhiben tartott világgyűlésen való felvételük óta először voltak itt az ortodox egyház képviselői szinte teljes számmal s valószínűleg az uppsalai városkép legszínesebb benyomását keltették. De először volt a római katolikus egyháznak is egy reprezentáns küldöttsége, amely csak megfigyelői minőségben volt ugyan jelen, de mindenütt részt vett a munkában; sőt az egyik római katolikus megfigyelő előadást is tartott a hivatalos

program keretében. Ő vetette fel azt a kérdést, mely tulajdonképpen hosszú idő óta ott lebeg mindenkinek ajkán, hogy vajon tagegyházává válhat-e Róma az EVT-nak? Az előadó ezt a kérdést elvileg ugyan lehetségesnek tartotta, de egyelőre gyakorlati kivitelezésének többféle nehézségét látta. így látják ezt már régóta az EVT-ban is, mégis most a világgyűlés olyan határozatot hozott,

Ne féljetek!

— Luk. 2,10 —

Krisztus tehát azoknak született, akik félelemben és rettegésben vannak. Országába is csak ezek tartoznak. Ezeknek kell prédikálnunk is, mint az angyal tette a megijedt pásztoroknak: „íme, hirdetek nektek nagy örömet!" Ez az öröm ugyan mindenkié, de csak a megrettent lelkűek és szomorodott szívűek alkalmasak rá. Ezek az enyémek, ezeknek akarok örömet hirdetni. Hát nem csodálatos, hogy ez az öröm ott van legközelebb, ahol legnagyobb a belső nyugtalanság?

E világ a pénznek, hatalomnak, és dicsőségnek örül. A megszomorodott szív azonban nem vágyik egyébre, csak békességre és vigasztalásra. Tudni szeretné, hogy Istene — kegyelmes Isten-e? Emellett a világ minden öröme eltörpül. A kesergőknek kell hát prédikálnunk az angyal módjára: halljátok, ti nyomorultak és sírók, boldog örömhírt hozok. Nem azért jött Krisztus emberként a földre s nem azért halt kereszthalált, hogy a pokolba taszítson titeket, hanem hogy nagy örömetek legyen őbenne.

Ha Krisztust helyesen akarod értelmezni és igaz valójában leírni, akkor arra kell figyelned, ahogy az angyal teszi ezt. Szerinte Krisztus — „nagy öröm". Ez ige mellől ne tágíts, mert erő van benne.

Jézus Krisztus dícsértessél, Hogy érettünk megszülettél. Az ember és angyalsereg Ma ennek mind örvendenek.

Luther Márton

melyben először fejezi ki világosan ezen csatlakozás lehetőségét és azon készségét, hogy amennyiben Róma tagegyházzá kívánna válni, az ajtó nyitva van számára. — Azt hiszem az 1963-as radevormwaldi ifjúsági konferencián fejeztem ki először nyilvánosan azon álmodozó reménységemet, hogy eljöhetne az ideje egy valóban egyetemes keresztény zsinatnak. Akkor minden egyház képviselője egymással tusakodva

kereshetné az evangélium üzenetét a mai világban. Ha Uppsalában ez még nem is jöhetett létre, mégis történt annyi, hogy a pápa elküldte üdvözletét és személyes kiküldötteit. Ez is egy lépés azon benső, lelki szükségszerűség kifejezésére, amely a Krisztus tanítványainak egységét követeli még ott is, ahol emberi reménytelenség már feladta a megoldás lehetőségét. Uppsala itt is új fényt gyújtott a homályban.

Az EVT-ból persze nemcsak Róma hiányzik. Uppsalában próbálkozás történt arra, hogy a többi távolmaradó hangja is megszólaljon. Köztük az evangélikus Missouri-zsinaté és az un. szabadegyházaké (főleg pünkösdisták, egyes baptisták, sőt reformátusok is!). Ott lehettek, mint meghívott vendégek. Nemcsak megfigyelhették az eseményeket, hanem elmondhatták bizonyságtételüket, amely távol tartja őket ettől az ökumenikus közösségtől. Talán mégis megnyílt az ő szemükben is valamiféle lehetőség arra, hogy az egység nagy munkájában részt vegyenek. A katolikusok részéről már mindenesetre megtörtént az az első lépés, hogy a jövőben több mint tíz teológussal részt vesznek az EVT fegfontosabb teológiai bizottságában, a „Hit és egyházszervezet" munkájában. 5 ha ez megtörtént, akkor talán majd nyílnak új utak arra is, hogy más módon is meginduljon a közös egyházi munka. Hiszen már eddig is a szeretetmunka hatalmas feladataiban közös tervezés munkáját határozták el. Sőt a szociális problémák kidolgozásához is kijelölt a katolikus egyház egy megbízottat Genfbe, hogy az EVT ottani központjával együtt dolgozzon.

Uppsala tehát valóban új utakat keresett abban a hitben, hogy Krisztus mindeneknek újjáteremtő Ura. Most a gyülekezeteken a sor, hogy a nagygyűlés szép elgondolásaiból konkrét mindennapi munka legyen a világ minden táján. Persze, hogy nehéz mindent megvalósítani s mindenről tájékozódni, ami ezen az elmúlt nyári gyűlésen történt. De ha csak minden egyes gyülekezethez és minden keresztény hívőhöz eljuthat egy-egy fénysugár, már akkor is elegendő tennivalója akadhat annak, aki életét Krisztus tanítványaként akarja élni a mai világban. Ne legyen tehát a keresztény egyházak szétszakadozottságának reménytelensége mindent megbénító válaszunk, hanem ismerjük fel a Krisztusban való egység új és szinte határtalan reménységét, melynek le kell döntenie hagyományos előítéleteket s a hit bátorságával kell keresnie új utakat. Ez ma Krisztus iránti engedelmességünk igazi próbája. Boldog az, aki megállja a próbát s hordozója lehet a Krisztusban való, felekezeteket átfogó közösség örömének.

4