Utitárs, 1968 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1968-03-01 / 3-4. szám
ELŐ VÍZ oooooooooooooooooooooooooooooooooooo Elhagyatott Máté 27, 46 Jézus keveset beszélt a kereszten, ebben a kevésben is ez mondanivalójának csúcspontja. A haldokló utolsó szavai mindig különösképpen nyomatékosak. Ennek a mondatnak a súlyát nagyban növelik azok a külső körülmények is, melyek között elhangzott. Dél van. Máskor ilyenkor forrón és fényesen süt a nap, most sötétség borul a tájra. Elhallgatnak az emberek. Csend veszi körül a szenvedő Megváltót. Ebbe a dermedt csendbe szól bele Jézus. Amikor közbelép Isten, elhallgat az ember s amikor elhallgat az ember, közbeszól az Isten. Jézus nemcsak egyszerűen közbeszól. Máté halmozza a szavakat, mert úgy érzi, hogy minden szó kevés annak a megrendítő ' hatásnak a leírására, amit ez a mondat kivált az emberből. Azt írja, hogy Jézus kiált, mégpedig hangosan kiált. Egészen szokatlan ez Jézusnál. Általában mindig szelíden és csendesen beszél. Tanításait nem lehet eldeklamálni. Méghozzá nem embereknek kiált, hanem Istenhez. Imádkozik. Vajon miért kiált akkor? Isten meghallja a csendes beszédet is! Azért kiált Jézus, mert nagy a fájdalma: elhagyta az Isten! Elhagyta őt a virágvasárnapi tömeg. Az egyiknek lelohadt a lelkesedése és lemorzsolódott, a másikban felülkerekedett a „józan ész", mely okosabbnak látta, ha nem exponálja magát egy veszett ügyért, a harmadikon úrrá lett a félelem és elbújt a következmények elől. öt nap elég volt ahhoz, hogy az extázis hamvába roskadjon össze és „Feszítsd meg"-gé változzék a „Hozsánna"! Elhagyta őt a meggyógyított betegek sokasága. Hol vannak a kereszt alól a hajdani vakok, akiknek visszaadta szemük világát, a süketek, akik most már hallják is, ami történik, a bénák, akiket lábraállított, a bélpoklosok, akiket visszaadott a családjuknak? Elhagyta Jézust az általa megvigasztalt emberek sokasága is. Hány embernek a szeméből törölte le a könnyet! Hány temetőt járónak gyászát változtatta örvendezéssé! Hány bűnei miatt kétségbeesett embernek adott bocsánatot és új életet! Hol vannak most? Elhagyták őt. Elhagyták a tanítványai is. Szétrebbentek, mint a kővel megdobott verébcsapat. Júdás elárulta, Péter megtagadta, a többiek életüket mentve elbújtak. Csak János maradt vele. Árva volt és elhagyatott. Egyedül kellett kínlódnia. Mikor a Gecsemánéban élete legnagyobb tusáját vívta, nem messze tőle jóízűen aludt a tanítványok kis csapata. Hiába kérte őket, hogy vigyázzanak és imádkozzanak vele. Szegény, elhagyatott, árván maradt Jézus! Nemcsak élete utolsó szakaszában szakadt rá ez a nagy árvaság. Már tizenkétéves korában magára marad a jeruzsálemi templomban; fellépése idején sem érti meg őt a családja (Márk 6, 1—6). És élete utolsó szakaszában elhagyta őt a „jogrend" is. A törvény őrei az ő perében felrúgták a törvényt. A főpapi tanács hamis vádak alapján halálra ítéli, Heródes király visszaküldi — mint valami játéklabdát — Pilátusnak, Pilátus jobb lelkiismerete ellenére is enged az erőszaknak és megerősíti a halálos ítéletet. Fájt neki az, hogy elhagyatott — de tűrte. Igazáért nem száll vitába. Az ostor alatt nem sziszeg, a kereszt alatt összeesik, de nem kiált. Azonban mikor Isten is elhagyja őt, azt már nem bírja ki szó nélkül: felkiált. Ha ezt a fájdalmat közelebbről akarjuk megismerni, emlékeznünk kell arra, hogy az Apostoli Hitvallásban mit jelent ez a mondat Jézusról: „alászállt a poklokra". Sokan vannak, akik Jézus életének ebben a szakaszában már az ő megdicsőülésének kezdetét látják. Van is benne valami. 1. Pét. 3,18—20 is beszél Krisztusnak poklokra való alászállásáról, mint a megdicsőült Ür missziói munkájáról. Van azonban ennek az igazságnak egy előmozzanata is: Urunk azzal fejezi be a váltság munkáját, hogy érettünk nemcsak magára vállalja a halált, mint a bűn büntetését. A bűnnek nem csupán a halál a büntetése, hanem a kárhozat is, vagyis köznyelven a pokol. Mi a pokol: Talán azt mondja valaki: a szenvedés helye. Igaz, de tudatában vagyunk-e annak, mi a pokol szenvedése? Fortyogó katlanok, tüzes vasak az emberi fantázia alkotásai. Pokol ott van, ahol nincs ott az Isten. Ott kezdődik a pokol, ahol keresik Istent, de Isten elrejtőzködik és nem található meg többé. Mindez nem csupán emberi bölcselkedés. Jézus maga beszél Lukács 16-ban arról, hogy a pokol fájdalma az Isten után való szomjúhozás kielégíthetetlensége. A példázat szerint a gazdag ember fájdalma a pokolban ez: szomjúhozom. Ha csak annyit kapna Istenből, amennyi a koldus Lázár ujja hegyén maradna, míg a mennyből leér a pokolba, ez is elég lenne neki ahhoz, hogy a pokol ne legyen számára többé pokol. Ahol ott az Isten, ott nincs pokol, annak minden kínja ellenére sem és ahol nincs ott az Isten, pokol van, ha minden másunk meg is lenne. Isten az egyetlen életszükséglet. Ügy kell számunkra, mint a levegő, amely nélkül nem élhetünk. Életszükséglet számunkra Isten. Amíg megvan, nem törődünk vele, de ha egyszer hiányzik, felkiáltunk: „Szomjúhozom!" (Ján. 19, 28). Nem az az Isten legnagyobb büntetése, ha elveszi tőlünk azt, ami nélkül elképzelhetetlen számunkra az élet. Vagyon nélkül lehet élni, egészség nélkül is, de Isten nélkül pokol az élet. Istennek az a legnagyobb büntetése, ha elveszi tőlünk önmagát. Keressük őt, amíg megtalálható, közeledjünk hozzá, amíg megközelíthető (Ef. 5, 16)! Az alkalmaknak éppen az a sajátosságuk, hogy nem állandósíthatok; jönnek-mennek és sokszor soha többé vissza nem térnek. Ez teszi az Istennel való találkozás minden alkalmát felelősségteljessé. A bibliaolvasás, az igehallgatás, a testvéri közösség ápolása mind olyan alkalom, amelyet két kézzel kell megragadnunk, mert nem tudjuk, visszatérnek-e még vagy már csak utolsó lehetőségként kínáltatnak fel nekünk. Jézust érettünk elhagyta Isten, de ő még a kereszten is Istenhez ragaszkodik, így imádkozik: „Én Istenem, én Istenem!" Nem „az" Istenhez imádkozik, hanem az „én Istenem"-hez. Imádsága egy zsoltáridézet. A 22. zsoltár szavait idézi a pokol szenvedései között is. Ott is megmaradt a Bibliája. Nyomtatott vagy kézzel írt Bibliája nem volt, de szívébe zárta Isten szavait. Vele volt elvehetetlenül Isten igéje és ebben az igében maga az Isten. Hite tette ezt olyan valósággá, mely reálisabb volt, mint a kereszt minden borzalma, mindaz, amit érzékszervei láttak, hallottak, éreztek. Nehéz harcok ezek. Nem is lehet mindezt emberi nyelvvel teljesen megmagyarázni. Szabadítson meg minket az Isten attól, hogy amikor nehéz idők szakadnak ránk, „miért"-tel ostromoljuk az eget; hanem hittel kapaszkodjunk a legnagyobb sötétség idején is abba a Jézus Krisztusba, aki azért lett Istentől és emberektől elhagyott, hogy mi ne legyünk soha elhagyottakká. Z. T. Áldott húsvétot kivan, a szerkesztőség ÍO
