Utitárs, 1967 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1967-11-01 / 11-12. szám

ELÓ VÍZ ooo<x>ooo<xxxx>ooooooo<oc>oooo<x>oo<x>o<x>o Az evangélium evangéliuma János 3, 1—16 Talán szokatlan, hogy a „kisded" he­lyett egy vén emberről szól a karácso­nyi ige. De ha a kérdés mélyére nézünk, meg kell látnunk a karácsonyi evangé­liumból is, hogy nincsen „Jézuska", hi­szen az angyali szó azt mondja a most születettre: . . Or Jézus Krisztus, a Dávid városában". Fenti igénkben pedig arról van szó, hogy egy vén embernek, Nikodémusnak újra meg kell születnie, kisdeddé kell lennie — lélekben. Ez a két Ige így egymás mellett tehát ko­moly, ember és világ feletti feszültsé­get teremt, mert a kisded — nem kisded, a vénembernek pedig kisdeddé kell len­nie. Ebből a feszültségből kell kihal­lanunk a karácsonyi örömhírt; az annyi­szor hallottat s amit mégsem hallhatunk soha elégszer. De nézzük csak, ki is ez a vén ember, akinek kisdeddé kell lennie? Farizeus, de a szó akkori komoly és minden bántó él nélkül való értelmében: azaz gyülekezetének igen szigorú erköl­csi életet élő főembere. Rendes ember, tudós ember. Mai értelemben: haladó ér­telmiség, aki görög nevet visel. Meg­értette és komolyan élte korát és szol­gálta népe vezetőit. De van három olyan vonása, amellyel már nemcsak önmagát képviseli, hanem az örök embert. Vallásos volt, mint a világon a leg­több ember. Mert ez éppen úgy az emberi lélek világközkincse, mint a faj- vagy az önfenntartás ösztöne. Leg­feljebb valamelyest el lehet nyomni, mint a többi ösztönöket is. Nemcsak vallásos, de életével elé­gedetlen is volt Nikodémus — mint a legtöbb ember. De olyan ember volt, aki egy-egy őszinte pillanatában meri önmagát mérlegre tenni, élete dolgai felől. Végül kiderül róla, mint már olyan sok gondolkodni merő emberről kiderült, hogy saját életében és otthonában el­tévedt ember. Miben jelentkezik eltévedtsége? Ma azt mondanánk, hogy ideges ember volt Nikodémus. Nyugtalan volt. Lélektani szakkifejezéssel azt mondhatnánk: eg­zisztenciális feszültség nyugtalanította, azaz léte értelme felől volt bizonytalan. Ezért nem tud aludni, tépelődik, hogy tulajdonképpen miért is él még? Vala­mit elrontott, de mit és hogyan? Vala­mit elhagyott! De az övé volt-e, amit elhagyott? Megkeresné azt, de mit is keressen? De sok ember éli át naponként és éjjelenként ezt az egzisztenciális feszült­séget! De sokan ébrednek kimerültén és nem tudják megfogalmazni nyugtalan­ságuk lényegét, ahogy valószínű Niko­démus megfogalmazta (ami az Igéből kiderül), hogy tulajdonképpen önmagát vesztette el. Az erre való rádöbbenés az emberi lét legtragikusabb fájdalma. Mert a léleknek ez a szörnyű rákbetegsége annyi, hogy elvesztettem valahol ön­magam, belül már régen halott vagyok. A modern ember ezt a feszült nyugta­lanságot — egy-egy őszinte, magábaros­­kadt pillanatában — úgy szokta megfo­galmazni : nem ismerek önmagámra! Ügy megszokta már, hogy szerepet játszik, hogy mikor egy ritka pillanatában ön­magát, igazi lényét keresi, már nem ta­lál semmit, senkit s rászakad a legré­­misztőbb emberi kérdés: hol vagyok én? Ki is vagyok én? Ez már nem én vagyok! Valahol elvesztettem önmagam. Ezt élhette át Nikodémus. De ki ad választ a kérdéseire? Farizeustársai? Ta­lán a felesége? Gyermekei? Lassan felkel és orvoshoz megy, mint annyi sok ide­gileg és lelkileg összeroppant modern ember, szerte a világon. De olyan orvos­hoz megy, aki éjjel és nappal rendel s — ingyen. Aki vele szemben ül: áldott orvos, aki nyugodtan meghallgatja a nagy bi­zonytalanságban és nyugtalanságban fa­kadt kérdést: „Mimódon születhetik az ember, ha vén?" De meghallja azt is, amit ez a kérdés takar. Ennek az önmagát elvesztett embernek mondja el Jézus beszélgetésük végefe­­lé az evangélium evangéliumát. Minden idők minden tétova, tépett, önmagát el­vesztett, életét élőiről kezdeni akaró vagy keserűen befejezni kívánó embere számára — a nagy megoldást. Akár vén, akárcsak lélekben megrokkant a kérdező: van megoldás! Van gyógyulás, mert Ügy szerette Isten a világot! Isten nem rettenetes végzet, vaksors, hanem szerető Isten — Atya. Elibe megy és utána megy a fiainak, mint a tékoz­ló fiú atyja. Isten a világot, az egész világot szerető Isten. Nemcsak egy kis népet, nemcsak a „hivő népet", hanem az egész világot szereti és benne min­den kóborló, otthon és idegenben el­vesztett, tékozló gyermekét szereti. Úgy szerető Isten! Milyen sokszor mondjuk: engem X.Y. úgy szeret ... az unokám úgy szeret stb. Ennek az „úgy"-nak az átélése az embe­ri élet legforróbb élménye. De van va­laki, aki ennél az úgy-nál is jobban szeret minket, aki egy kis istállóba jött el értünk — érted —, sőt egészen a keresztig ment értem, érted és az egész világért. Ha van karácsonyi örömhír, hát akkor ez az. Ha van karácsonyi ajándék, akkor ennek az átélése és átér­­zése az, akit a mennyei Atya adott, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen! Figyeljük csak ebben a nagy örömhír­ben a hit praktikumát! Minek a hit? Hogy el ne vessz! Talán valaki azt mondja erre: lehet, hogy Nikodémusnak szüksége volt erre, de én nem vagyok elveszett ember. Az elveszett fiú és bárány sem volt tulajdonképpen elveszett. Megvoltak, csak nem a helyükön. S aki nem találja a helyét, az tulajdonképpen azt jelen­ti, hogy elveszett. Vajon te hányszor nem találod a helyed? Egyáltalán a he­lyeden vagy egészen? Belül is? Megvan a szíved, a hűséged, a hited, a becsü­leted? Tied-e a párod szeretete, gyer­meked tisztelete? Van-e békességed, örömöd, életednek célja? Megvagy-e egé­szen, vagy azt mondod te is: „siratom holtan, aki voltam"? (Ady). Vagy talán azt mondod: késő! De halld meg az evan­gélium folytatását: aki hisz őbenne, el ne vesszen — hanem örökéletet vegyen (új fordítás). És nem drága pénzért! Valakit egyszer egy nagy összejövetelen drága étellel és itallal kínáltak. Nem merte elfogadni. Valaki odasúgta neki: Vegyél bátran, ki van fizetve. Vegyél hát te is bátran, ki van fizetve! Itt vár ránk a legna­gyobb karácsonyi ajándék, aminek min­den egyéb csak jele lehet, — ő maga! Ö önmagával neked akarja adni az örök­életet. önmagával neked akarja adni új, megtalált földi életedet, értelemmel, lüktetéssel, lendülettel teljesen. Ki van fizetve, fogadd el, meg akar ajándékozni önmagával és új önmagaddal! Nála lete­­heted bűneidet, nyugtalanságodat, ide­gességed; ő ennyit kér ajándékul. Micsoda gazdag karácsonya lehet annak, aki ezt megérti és elfogadja! Közli: K. E. dt. A bibliaolvasó kalauz a herrnhuti testvérgyülekezet 1968-ra kiadott Lo­­sungja alapján készült. A vasárnapok és az un. „heti ige" — melyeket vastag­betűvel jelöltünk — után következő hét igehely a hét egy-egy napjára szól. 10

Next

/
Thumbnails
Contents