Utitárs, 1967 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1967-11-01 / 11-12. szám
4 Gémes István: Jézus Mi más is lehetne egy karácsonyi vezércikk címe, mint éppen ez! Emlékeztetni kell az embereket az éven kér-, visszatérő nagy örömünnepre: „Gyerr íak születik nékünk, fiú adatik nékünk — ahogy azt a próféta is megírta re-» gén előre. És ebben az emlékeztetésben nagy helyet kap a betlehemi istállóban lett születés, az angyalok pásztorijesztő költögetése, s talán még a kedves, ki tudja, honnan lett Gáspár-Menyhért-Boldizsár is, mint az emberiség első követei a Máriafi-újszülöttnél. S ezzel beletorkollunk a sorba, amelyről Reményik csak úgy írt, hogy „induló végtelen karácsonyok." Ezt a betlehemi eseményt azonban már az őskeresztyénség sem látta ilyen egyszerű naívsággal. Két példa ezt világosan elénktárja. Az egyik Máté és Lukács evangélistáké, a másik a korai tévtanítóké. Máté és Lukács minden erejüket igénybevéve próbálják Jézust, a megszületettet belehelyezni az emberi nem nagy sorába. Főleg Máténál látszik a törekvés, hogy zsidókból lett keresztyén olvasóinak Jézusban a prófétai ígéretek beteljesítőjét mutassa be, hogy elmondhassa: „mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék a próféta mondása, aki ezt mondta: . . A betlehemi születésnek politikai jelentősége van Máténál. Ezért fontos a keleti, nemzsidó mágusok hódolata, ezért — még József rovására is — a Dávidtól-Szentlélektől származás, ezért az Immánuelige beteljesedésének nyomatékos emlegetése, ezért a Herodes-gyűlölet élénk színekkel való részletezése. — Lukács még nagyobb fába vágja a fejszéjét: már Jézus útkészítőjének a születésére is kiterjeszti az események fontosságának igényét. De amikor Jézus megkeresztelését írja le, betoldja legfontosabb koncepcióját: visszavezeti Jézus családfáját egészen Ádámig, sőt az Istenig. Ö már nem ragad le a bölcsőnél és a zsidóság körének nagyraértékelésénél: nagy világtörténelmi távlatokba helyezi bele a gyereket, akinél nagyon fontos, hogy ilyen császár, ilyen helytartó, ilyen és ilyen negyedes fejedelem s ilyen és ilyen főpapok uralkodása idején látta meg a napvilágot. A felsorolásban semmi sem fölösleges, mindenki az őt megillető ranghelyen van. És a másik példa talán még érdekesebb: az a János evangélista, aki — hogy újra Reményikkel szóljunk — semmit sem akar tudni evangéliumában a „nyomorún emberi", „jászolszagú" születéstörténetx'- és Jézust mint valami kozmikus jelenséget, mint MEGTESTESÜLT IGÉT mutatja be, maga kénytelen leveleiben egy fenyegető új veszéllyel szembenézni. A keresztyén gyülekezetekben fellépő tévtanítók nem hisznek a „testben megjelent Ürban". Testi megjelenését csak „látszatnak" tartják. S ez a szemrehányás már az első keresztyén generáció világától merőben idegen környezetbe visz bennünket. Ijesztő sebességgel szaporodik azok száma, akik egyáltalán nem tartják fontosnak, hogy Jézus valóban élt-e valaha a földön vagy sem?! Őket ez nem érdekli. Nekik sokkal inkább van szükségük valami mitológiává, ködbevesző alakú hőssé emelt mondái alakra. Nem is lehet ezen csodálkozni. Szeretnék fölvenni a versenyt környezetük pogányáival, akik agyból kipattant istennőkhöz, lepkehemyó-szerűen előbúvó istenekhez és földnemzette héroszokhoz vannak hozzászokva. Ók megbotránkoznának, ha valamelyik istenük eredete megnevezhető apára-anyára, emberekre menne vissza. Megindul a végetnemérő könyv és röplap áradat, amely Jézus alakját, sőt szavait a mindig éppen felbukkanó igénynek megfelelően toldj afoldja, kiegészíti, megkurtítja, csakhogy a környezet számára elfogadhatóvá váljék. S amikor a mai keresztyénség közvetlen ősének nevezhető egyház a 3—6. századokban végre „tisztába teszi" ezt az egész Jézus Krisztus-ügyet, akkor tagadhatatlanul maga is átvesz ezekből a tetszetős mitológiákból. így jut uralomra a nyugati keresztyénségben a misztifikált Krisztus, aki elérhetetlen mennyei szférákban lakik, elérhetetlenül mindazok számára, akik nem „unió mistiva"-t, titokzatos egyesülést akarnak vele. A keleti keresztyénségben is ugyanilyen világtól elzárt szellemi lény lesz belőle, azzal a különbséggel, hogy inkább a „Pantokrátor", a mindenség fölött zordonan Uralkodó jellegét kapja, de ugyanilyen földönkívüli vonásokkal ellátva. Csoda-e, ha a 20. század a karácsonyt már csak magáért az ajándékozásért ünneplő, vagy az egész ügy hátterével, tartalmával már mit sem törődő emberiséget dob a porondra? Az új ember nem tud mit kezdeni a régi mítoszszál. Nem azért mintha ő maga amitológikus gondolkodású lenne. Dehogy! Csak azért, mert őt jobban csábítják és szólítják meg a saját gyártmányú mítoszok. Balgán áll karácsonykor a Jézus Krisztus-mitológia előtt és minden érthetetlen számára abból. Sokkal kézfolyt. 12. old. Karácsonyeste Karácsonyeste. Hangulatok szállnak . . . fehér hópelyhek . . . fehér angyalszárnyak . . . Szelíd meleggel van szívünk tele. Aztán — megyünk tovább, sötét lesz újra, csillag nem ég, utunk hóval befújja bús életünknek dermesztő tele. Karacsonyeste . . . Ö, csak gyermekemlék! Szívünk kérdezve ver: Emlékezel még? És éled, újul sok csodás mese. Aztán megyünk tovább. Reánktipornak szürkén a gondok, hogy mit hoz a holnap, és nem kísér már az emléke se. Karácsonyeste. Csoda! Vég és kezdet. Világosság és élet született meg, hol halál volt csak, naptalan, sötét. Élet, aki az életét letette, s szent szeretettel fel magára vette a megváltásnak emberköntösét. Karácsony este! Csoda! Élj teremtés! A kegyelem, az élet megjelent és kincseivel lelkem, feléd siet. Egyedül, árván tovább mért haladnál? Van Megtartód, akit ha megragadtál, kegyelem, élet, minden a tied! T. E. 3
