Utitárs, 1967 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1967-09-01 / 9. szám
00<00000000<XX><X>000<XX>000<X>000<X>C>0000 Magától Úgy van az Isten országa, mint amikor az ember beveti a magot a földbe, azután alszik és felkel, éjjel és nappal; a mag pedig kihajt és felnő, maga sem tudja, hogyan. Mert magától terem a föld először füvet, azután kalászt, azután teljes szemet a kalászban. Mihelyt pedig a gabona arra való, azonnal sarlót ereszt rá, mert az aratás elérkezett. Márk 4, 26—29 Isten országában ez a dolgok rendje: magától. Fenségesen mutatja be ezt az Ür Jézus a fenti igében. Az ember elveti a gabonamagot a földbe s ezzel megszűnt a mag feletti hatalma. Majd csak a sarlót eresztheti rá vagy a modernebb traktort, hogy a termést learassa. Ami a vetés és az aratás között történik, az teljesen független tőle, semmit nem tehet annak érdekében. Magától megy minden. Magától hal el a vetőmag a földben, magától kel ki, magától szökken szárba, magától terem a kalászban a sokszoros mag. Reggel kiteregették maguk elé Párizs, a nagy világváros térképét. Ott feküdt előttük széliében, hosszában, minden görbe és szögletes uccájával, terével és sikátorával. Aztán elindultak. Mi minden volt ott látni és megélni való! A figyelmet teljesen lekötő szédületes forgalom. Középkori és modem épületek, tanújelei az emberiség életében történt haladásnak. Fantáziaingerlő, különböző vágyakat keltő plakátok és kirakatok. S egyszercsak ott álltak az obeliszk, a hatalmas kőoszlop tövében, szemük felsiklott a számtalan jelen, mind feljebb és feljebb, míg fejük egészen hátrahajlott és pillantásuk egyszercsak a nagyváros kellős közepén, az ég végtelenjébe tűnt. Mintha minden más megszűnt volna. Míg az imént még egyik benyomás a másikat kergette, most pillantásuk mintegy megbűvölve pihent egy ponton, melyen az obeliszk csúcsa a végtelenbe ment át — pihentető sarkpontként a zajos hétköznap zűrzavarában. Tehát ez is van, ez a napjaink összevisszasága fölé emelkedő magasság. Az ember néha szinte sóvárog ilyen nyugalom után. Bár úgy A magban rejlő erő és élet, Isten esője és napfénye — mindebben Isten kegyelmes akarata érvényesül. Ez az a magától! így szórja az ember ajka Isten Igéjét az emberi szívekbe, de tovább már nincs hatalma az Ige felett. Hatalma megszűnik annak elhintésével. Hogy egy szív befogadja-e, egy lélek megtörik-e bűnének súlya alatt s felszabadul és meggyógyule: nem embertől függ. Nem az ember cselekedetének, szavának, készségének érdeme és eredménye. Az Isten Igéjében rejlő erő és élet, Isten szeretete és hűsége az, amely ezt az erőt és életet rázúdítja az emberre, közösségre és gyülekezetre. Ettől az erőtlen erőre, az áléit és halott életre támad: ujjongó öröméletre. Szeme ragyog, ajka magasztal, keze simogat, válla terhet hordoz és a szíve szeret. Szeret azzal a nagy szeretettel, mely határt nem ismer és soha el nem fogy. „Az én beszédem nem tér hozzám üresen, hanem megcselekszi, amit akarok" (És. 55,11). Az Ige munkálkodik, új életet teremt. Mindez Istentől van. Mindez kegyelemre, hogy nyugtalan vágyakozásunk és kívánkozásunk ilyen nyugodt, összefogó áhítattá válna! Valóban, szeretnénk-e ilyen más, szokatlan irányba tekinteni? A Bibliában olyan emberekről olvasunk, akik nem sokat vitatkoznak, akik nem tartanak propagandaelőadásokat a keresztény hitről, hanem egyszerűen kijelentik, hogy átélték Isten igazságát, átengedték magukat Isten Lelkének, megtalálták a pontot, melynél fogva kiemelhetik a világot sarkaiból. Irígylésreméltó, aki ilyet mondhat magáról! — De nincs talán valami kihívó, valami fennhéjázó az ilyen kijelentésekben? Mintha jobbnak tartanák magukat nálunknál?! A kihívás talán véget vet kegyes vágyakozásunknak és kemény elhatározásra késztet: vagy én is közéjük tartozom, vagy pedig szenvedélyesen eltaszítom őket magamtól. Melyik irányban fekszik a jövőnk? Uram, életünk minden feladatában, velünk szemben támasztott követelésében az igazságot, a Te igazságodat keressük. De nélküled nem tudjuk megtalálni. Kérjük tehát, vezess az igaz útra. Ámen. ford.: dr. Pándy Kálmán lemből van. A „magától": ez kegyelem Ezt tapasztalta meg Reményik Sándor is, az önmagáért és másokért sokat vívódó költőnk, amit Kegyelem című versében így mond el: Először sírsz. Azután átkozódsz. Aztán imádkozol. Aztán megfeszíted Körömszakadtig maradék erőd. Akarsz, egetostromló akarattal — S a lehetetlenség konok falán Zúzod véresre koponyád. Azután elalélsz. S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz. Utoljára is tompa kábulattal, Szótalanul, gondolattalanul Mondod magadnak: mindegy, mindhiába: A bűn, a betegség, a nyomorúság, A mindennapi szörnyű szürkeség Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés! S akkor — magától — megnyílik az ég, Mely nem tárult ki átokra, imára, Erő, akarat, kétségbeesés, Bűnbánat — hasztalanul ostromolták. Akkor megnyílik magától az ég, S egy pici csillag sétál szembe véled, S olyan közel jön, szépen mosolyogva, Hogy azt hiszed; a tenyeredbe hull. Akkor — magától — szűnik a vihar, Akkor — magától — minden elcsitul, Akkor — magától — éled a remény. Álomfáidnak minden aranyágán Csak úgy magától—friss gyümölcs terem. Ez a magától: ez a Kegyelem. MI VAN ODAFENT? 6 ÉLŐ VÍZ
