Utitárs, 1967 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1967-09-01 / 9. szám

nak, hogy egyszer a Holt-tenger fenekén Sodorna és Gomora romjaira bukkannak. Egyelőre azonban az a borzalmas ka­tasztrófa, ami egykor Sodomát és Go­­morát elpusztította, évezredek múltán Ábrahám utódainak áldására szolgál. Mózes 5. könyvében (8, 9) arról van szó, hogy Mózes, az agg vezér halála előtt búcsút vesz népétől és az ígéret földjének előnyeit és gazdagságát ecse­teli: „... hegyeiből rezet vághatsz". A templomban, amit Salamon király építtetett, csodálatos remekművek voltak rézből. A pitvarban egy nagy rézoltár állt és egy óriási víztartó — réztengernek nevezték —, ami tizenkét életnagyságú rézökrön nyugodott. A szentély bejára­tánál két rézből öntött oszlop, Boáz és Jákin állt. Az oszlopok kerülete tizenkét rőf, magassága tizennyolc rőf volt. (Egy rőf kb. 55 cm.) Az oszlopok szépségét az egész világ megcsodálta. Mellékesen megtudjuk, hogy Salamon király udvarában igen sok rézedényt használtak. Egyébként a király sok időt töltött Eláth közelében a Vörös-tengernél, kb. azon a helyen, ahol Mózes 440 évvel azelőtt, a vándorlás ideje alatt a pusz­tában — ahogy 4. Móz. 21, 8-ban ol­vashatjuk — a póznára rézkígyót csinál­tatott. Ben-tor geológust nem hagyták nyu­godni a Szentírás utalásai. Beható talaj­kutatásokat végzett és malachitot (bázi­­kus rézkarbonát) talált az eláthi hegyek­ben. Majdnem egy időben bukkant Glück Nelson professzor, amerikai-zsidó kuta­tó, Negev legjobb ismerője Ezion-Gever­­ben, Eláth közelében egy ókori rézakná­ra. Hamarosan kiderült, hogy Salamon királyé volt, aki azt már Kr.e. 950-ben üzemeltette. Ez a bánya az akkori viszo­nyok mellett óriási üzem volt és az érc­fejtés és elszállítás nemcsak a vezetők­re rótt nagy feladatot, hanem a munká­sokra is, akik kétségtelenül rabszolgák voltak. 2900 év után ismét üzemben Izrael kormánya 1956-ban ezt a rézbá­nyát egy olvasztókemencével együtt (ez utóbbit Timnában, kb. 30 km-re Eláth­­tól északra) ismét üzembe helyezte. En­nek az aknának a rézkészlete kb. 30 mil­lió tonnát tesz ki. Izraelben, ahol a régészeti kutatások­nál a Biblia hűséges és megbízható veze­tőnek számít, igen sokat tesznek annak érdekében, hogy a Szentírás iránti érdek­lődést bel- és külföldön ébrentartsák és tanulmányozását fokozzák. És hogy ezt az igyekezetét siker koronázza, bizonyít­ja az a számtalan különféle nemzetiségű zsidó, akik az évenként Jeruzsálemben megrendezett bibliaversenyen résztvesz­­nek. Hamburger Abendblatt, ford.: K. E. dt. BÜCSÜZUNK Tíz éves az Ütitárs. Vele együtt ju­bilál azonban a szerkesztője, Terray László is, aki kezdettől fogva gondozó­ja volt. Tíz évi szolgálatért mond most köszönetét az Útitárs olvasótábora. A nagy magyar világszórványban és benne a kicsiny evangéliumi magyarság számá­ra összekötő kapocs volt az Ütitárs. Nemcsak általában vett olvasnivalót adott, hanem evangéliumot vitt a szét­szórtságba, hogy hívja és mentse mind­azokat a Krisztus egyházába, akiknek legalábbis név szerint ott volt a helyük. Ezzel a mentő szolgálattal Terray László történelmi feladatot végzett. ökumenikus tájékozódása meghozta gyümölcseit szerkesztői munkájában is. önmagában élte át az Ökumene alapta­pasztalatát, melyet nagyszámú olvasótá­bora is életsorsként kapott. A kis magyar evangélikus egyházból a többségi norvég egyházba való átplántálódását úgy vitte végbe, ahogy tulajdonképpen minden ki­szakadott magyarnak tennie kellene: fel­szívta magába az új környezet minden áldását, de ugyanakkor továbbadta, amit hazulról hozott magával. Az innsmölai papiakból ezért tudott az egész világ magyarsága felé a sajtó útján összekötő kapoccsá lenni. Szívügye Terray Lászlónak a gyüleke­zet is. Hogyan lehetne megtartani a szét­szórtságban a Krisztus köré gyülekezett sereg öntudatát? Ez talán legnehezebb szerkesztői kérdései közé tartozhatott az évek során. Mégis kialakulhatott az a benső imaközösség, amely együtt tudta hordozni a hazai és a kinti gyülekezetek, s az elszórt egyes családok életének minden örömét gondját. Terray László sokszor adott erre indítékot cikkeiben, sőt az általa ihletett egyéb írásokban is. Ha kevesebb szívósság lett volna benne, a szinte reménytelen feladatot régen feladta volna. De hajtotta a Szent­lélek ereje, hogy kell a betű szolgálata. Kevés magyar lelkészt foglalkoztatott annyira a misszió dolga, mint Terray Lászlót. Ő azonban ezen felül még téma­­választásában is kitűnt: a budapesti norvég zsidómisszióban szolgáló Gisle Johnson-t és a lappok között misszioná­­ló Egede-t tanulmányozta. Most azután véglegesen a misszió szolgálatába áll. A norvég Izraelmisszió főtitkáraként ma­gyar hagyománnyal is kapcsolatba kerül. Noha ez a szolgálat otthon megszűnt, ép­pen ez a misszió volt hajlandó az Úti­társ mellett szinte legfontosabb külföl­di szolgálat, a magyar rádióadások támo­gatására. Ez is Terray László gondja é­­vek óta, s reméljük, hogy ettől nem fog megválni. Az Ütitárs szerkesztői munkájától évek óta kérte felmentését s mindig az utód­lás problémája kényszerítette a maradás­ra. Most — hogy ősztől új munkaterületre lép — megérthető, hogy a lap szerkeszté­sétől végleg búcsút akar venni. Különös a köszönetünk: abban áll, hogy ez alka­lommal elengedjük — azzal a nagyrabe­csüléssel, mely azoknak jár ki, akik a leg­súlyosabb körülmények között maradtak meg helyükön. Köszönjük Terray Lász­lónak az Útitársat. S ha elengedjük ál­dáskívánásunkkal az új szolgálatra, ak­kor hadd fejezzük ki azon reménységün­ket, hogy visszakapjuk mint az Útitárs munkatársát! Glatz József vállalta ideiglenesen, hogy szerkeszteni fogja a lapot. Az olvasók már többször találkoztak vele is mint alkalmi szerkesztővel. Kérjük őt, hogy tartsa meg a lapot ökumenikus öntu­datú, gyülekezeti és missziói felelősségű lapnak. Hadd gyűljön Krisztus körül egybe az ő magyar népe is, s hadd váljon az élő Úr életünk kísérőjévé ezen a la­pon keresztül is. Legyen a lap olyan, amilyennek hűséges első szerkesztője tette. Vájt a Vilmos Egy csónakban a régi és az új szerkesztő. Elől: Terray László

Next

/
Thumbnails
Contents