Utitárs, 1967 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1967-07-01 / 7-8. szám
Mindenek feje A meluni konferencia hat estén át — esti áhítatokon — az efezusi levéllel foglalkozott. Alábbiakban az első esti áhitat szövegét közöljük rövidített formában. A sorozatot Glatz József lelkész tartotta. Az efezusi levélnek a köszöntést követő első szakasza — a 3. verstől a 14- ig — egyetlen hatalmas mondat, költői próza, a Szentháromságot magasztaló himnusz. Igénk a mindenségre feszül, átfog minden láthatót és láthatatlant a világ alapítása előtti időktől az idők teljességéig; Istent áldja, aki megáldott minket öröktől örökké. Ebből a nagy mondatból egyetlen kijelentést szeretnék most kiemelni: „ismét egybeszerkeszt magának mindeneket a Krisztusban", vagy másképp: a Krisztusban — Isten — egy fő alá von mindeneket. Mi ennek a kijelentésnek az alapja? A kérdés fölöttébb izgalmas, ha helyet adunk a történet- és irodalom-kritikai gondolkodásnak, ha a Biblia kijelentéseit nem eleve ítéljük igaznak, egyszerűen azért mert a Bibliában vannak, hanem az igét emberi helyzetünkből kérdezve hallgatjuk, hogy önnön igazsága erejével győzzön meg bennünket. A modern kritikai vizsgálódás fényében egyre problematikusabb az efezusi levél külső, a szerző személye felőli hitelesítése. A kutatók egyetértenek abban, hogy a levél felirata: az efezusiakhoz, és a köszöntésbe iktatott megjegyzés :az efezusban lévő szenteknek — másodlagos, későbbi eredetű. Valószínűleg egy körlevéllel van dolgunk, mely több kisázsiai gyülekezetnek szólt. Ennél a megállapításnál jelentősebb, hogy a levél nyelvezetének, gondolatvilágának, a benne tükröződő világképnek a tanulmányozása a kutatók nagy részét arra a meggyőződésre juttatta, hogy a levél szerzője nem lehet maga Pál apostol. Levelünk nagy valószínűséggel a második keresztyén generáció világába tartozik, talán a nagy apostol egy tanítványának írása, aki a páli levelet irodalmi formaként használta. Ennyit a levélről magáról. A felolvasott igeszakasz — mint mondottuk — költői próza. Kijelentéseit nem tekinthetjük mennyei tudósításnak, egzakt információnak isteni dolgokról. Nyelve — mint a költészeté — jelképes beszéd. Felhasználja kora jellegzetes képzetét a mennyei ősről, aki a mindenséggel azonos, részekre szakadt, de magát ismét egybefogja. A nyelvezet költői volta, a kölcsönzött formanyelv, azonban nem jelenti, hogy a képzelet puszta játékával van dolgunk. A költészet nagyobb valóságról beszél, mint az egzakt tudomány. Igénk minden mondata Krisztusra vonatkoztatott, kijelentései mögött a Krisztus-hit gazdag tapasztalata áll. Szembesítsük ezzel a tapasztalattal emberi életünket. Részekre hullott a teremtett világ, az emberiség szétesett. Szétesett nemcsak keletre- nyugatra, de észak-délre is. A távíró és a repülő közelebb hozta egymáshoz a kontinenseket, de „Jelent-e a repülőgép-adta szomszédság együttlétet?" (Dr. Tóth János: Együtt az úton, Ütitárs 1967,1—2). Mily nehéz csak egy ilyen szűk világban is — mint a mi konferenciánk — egymással szótértenünk. Az ember maga, az egyes ember is szétesett. Nincs egységes akaratunk, nincs egységes gondolkodásunk, — nehéz szótértenünk önmagunkkal. Személyiségünk tőlünk független erőknek és hatalmaknak kiszolgáltatott. Az én integritása elveszett. Itt, ebben a helyzetben Úr a Krisztus! Itt, ebben a helyzetben kell megértenem az igét és vallanom Krisztus uraságát. Ez a himnusz az efezusi levélben Úrnak ismeri Krisztust mint akinek hatalma van mennyeiek és földiek, látható és láthatatlan erők és hatalmasságok felett, benne mint egy főben mindenek szép renddel ismét egybeszerkesztetnek. így ismerte Őt a második keresztyén generáció. Hogy ismered te Őt? A nagy egység minden idők vágya: „A termetett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését". A reménység alapja maga Jézus Krisztus. Innen kell a hinuszt megértenünk. Igénk olvasásakor jelenjen meg előttünk az evangéliumok Jézusa, a bűnösök és vámszedők barátja, aki a szegényeknek hirdeti az evangéliumot, a hatalmasokat leinti, középpontba állítja a kisgyermeket, emberszámba veszi az aszszonyt és felmagasztalja a pogányt. Álljon előttünk az első keresztyén gyülekezetek tapasztalata, hogy Krisztusban „nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi, sem nő". Lehet-é a keresztre feszítettnek ilyen ereje és hatalma? Igen, — ez a hit kérdése . . . Luther Mártonnal együtt vallom, „hogy saját értelmemmel vagy erőmmel nem tudnék az én Uramban, Jézus Krisztusban hinni, sem őhozzá eljutni, hanem a Szentlélek hívott el engem az evangélium által . . .", hogy ez ősi keresztyén himnuszt én is zenghessem „az Ő dicsőségének magasztalására". AKIK ELŐTTÜNK JÁRTAK . . . Kierkegaard (1813-1835) Meditáció a meluni ifjúsági konferencia reggeli áhitatsorozatából. Sörén Kierkegaard gondolatairól nyugodtan elmondhatjuk, hogy azok „benne vannak a levegőben". Az ember léptennyomon beléjük ütközik akár a költészet, akár a filozófia vagy teológia területén mozgunk is Kierkegaard hevesen bírálta azt a szakadékot, mely korának hangadó filozófiájában fennállott az élet és a gondolkodás között. Ő a problémákat magából az életből próbálta megközeliteni. Az életuton három stádiumot, élettipust különböztet meg. Az esztétikai életformában az élvezet és boldogság keresése az uralkodó vonás. Mivel azonban hiányzik belőle az összefüggés, könnyen a kétségbeesésbe torkollik bele. Az etikai stádiumban nem a lehetőségek megragadása a fontos, hanem a feladat és kötelesség felfedezése döntő. A vallásos ember — ki számára a legfelső stádiumot képviseli — lényegében egy egészen más világhoz tartozik. Számára az Istenhez és az örökkévalósághoz való viszony az elsődleges. Az államhoz, társadalomhoz vagy felekzethez való viszonya teljesen szabad és kritikus. E három stádium élesen el van választva egymástól. Itt egy „vagy-vagy"-gyal állunk szemben. Köztük nincs átmenet, csak ugrás, azaz egy totális átalakulás az élethez való viszonyulásban. Jövő évi konferenciánkon külön előadást tervezünk Kierkegaardról. Most csupán néhány gondolatát hallgassuk meg a fiatalság „együttjének" kierkegaardi értelmezéséről, a harmadik stádium szerint: Ha egy szerelmi kapcsolat nem vezet el engem Istenhez, s ha e szerelmi kapcsolatban a másik embert én nem vezetem el Istenhez, a szerelem nem igazi szerelem, mégha a legnagyobb boldogságot rejti is magába és a földi élet legszebb momentumát fedezem is fel benne. A világ ezt sohase képes értelmével felfogni. Egy szerelmi kapcsolathoz tehát három dologra van szükség: arra aki szeret, arra akit szeretnek és magára a szeretetre. De a szeretet: Isten: Ezért egy másik embert szeretni azt jelenti, hogy hozzásegítem őt Isten szeretetéhez . . . Nem vagyunk mi magunkéi, De Jézus vére bére; Lelkünk, testünk Istenéi Az ő tiszteletére. Urunk Jézus jöjj most el, Lelked által segíts fel! Dicsőítünk mi testünkben, Magasztalunk mi lelkűnkben! 6
