Utitárs, 1967 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1967-06-01 / 6. szám

X Könyvek III. A kivetettek papja UTITMí Külföldön élő magyar evangélikusok lapja Szerkesztő és kiadó: Terray László Prestegarden, Innsmola, Norge. A szerkesztő bizottság tagjai: Gémes István, Kótsch Lajos, Pátkai Róbert. A lap ára egy évre 2,00 US dollár. Öröm a neheztelés fölött! Ilyen is előfordulhat. Tudomásunkra jutott — az első magyar ökumenikus találkozóról kiadott ökume­nikus nyilatkozattal kopcsolatosan —, hogy számos magyar református testvé­rünk súlyosan sérelmezte egyházuk mel­lőzését. Az egyetlen református lelkész is csak vendégként volt jelen! Ennek a visszhangnak őszintén megö­rültünk, mert egyrészt hangot adott a magyar reformátusság területén is meg­lévő ökumenikus vágyódásnak, másrészt alkalmat ad a helyzet tisztázására. A vízkereszt napján tartott találko­zón ugyanis mély sajnálkozást váltott ki a tény, hogy a Németországi Magyar Református Lelkigondozói Szolgálattól nem érkezett válasz az ökumenikus ta­lálkozó iránti puhatolódzásra. Hogy mégse legyünk együtt a református test­vérek nélkül, e sorok írójának javas­latára meghívást nyert Szekeres László karlsruhei magyar református lelkész, ki ismeretes ökumenikus gondolkodásá­ról. Ö szívesen elfogadta a meghívást, de hivatalos megbízás híján csak ven­dég gyanánt óhajtott részt venni. Gya­korlatilag azonban teljes értékű tagja volt a találkozónak! Mi is történt? A müncheni lelkészváltozással kapcso­latosan, hurcolkodás előkészítése stb., nyilván elkallódott egy fontos levél, vagy elmaradt a megválaszolása. A terminusok összeegyeztetésének nehézségei miatt pe­dig nem lehetett várni egy esetleges újabb kezdeményezés eredményére. így történt. De nem fog megismétlőd­ni, mert azóta a két magyar protestáns lelkigondozói szolgálat a közös „Magyar Protestáns Bizottság" megalkotásának útjára lépett és hisszük, hogy ez ga­ranciát fog nyújtani mindennemű zavaró momentum kiküszöbölésére. Kótsch Lajos Sok baja van a mai keresztyénségnek abból, hogy az evangélium üzenete és a „hívők" élete között nagy űr tátong. Nemcsak olyanok akadnak tehát, akik azzal vádolják Krisztus híveit, hogy az evangéliumot nem lehet követni, mert ellene van a „tudomány elveinek", ha­nem olyanokkal is találkozunk, akik azt nehezményezik, hogy a keresztyének nem valósították meg az evangéliumot, nem élték meg a tanítványok életét ebben a világban. Ne tévesszük meg magun­kat, mert ezt nemcsak az egyház ellen­ségei mondják. Az egyházon belül is fel­hangzik a vád s tulajdonképpen minden igaz igehirdetésnek figyelmeztetnie kell arra a veszélyre, hogy a Krisztus nevét hordozók sokkal nagyobb kárt okoznak Mesterüknek, mint azok az istentagadók, akik kívülről bírálnak. Az evangéliumot nem élő névleges keresztyének az egy­ház igazi üldözői ebben a mai világban. Amolyan „ötödik kolónia", mely befész­kelte magát az egyházba. Sulivan Jean, a francia irodalom kü­lönleges hangját képviselő iró Strozzi Jeremiás személyén keresztül ezt a prob­lémát szólaltatja meg legutóbbi regé­nyében. Strozzi olasz származású, elő­kelő családból való katolikus pap, akit a háború elsodor hazájából. Svájcon ke­resztül köt ki Párizsban, ahol azonban nehezen tudja megtalálni a helyét. Bo­lyongásai közben találkozik a világvá­ros kivetettjeivel, nyomortanyák lakó­ival, örömlányokkal, bűnözőkkel. Meg­nyeri bizalmukat, mert mindig készséges, hogy meghallgassa őket, mindig segít rajtuk, ha bajba kerülnek. Nem szavak­kal hadakozik velük, hanem él közöttük, velük, értük. Papjuk, barátjuk, közös sorsuk hordozója. Ennyi az egész. De ez az egész keresztyén hit egésze, amely nem elméleteken gondolkozik, hanem életté teszi a hitet. „Fontosabb, hogy egy arcon meglássuk a könnyeket, mint olyan elvekre tanítanunk az ifjúságot, melyek­kel az igazságtalanság ellen harcolhat­nak." Nem az elvek, hanem a tettek em­bere, aki meg van győződve afelől, hogy a barátság és a szemtől szembe való ta­lálkozás többet jelent, mint az „ideo­lógiák" bemagolása. A mi problémánk az, hogy a szeretetből elmélet, szavak mézesmadzagja lett, ahelyett hogy a Krisztus által megélt, barátaiért magát odaadó szeretetből, mint megélt valóság­ból táplálkozna. Strozzi a felebaráti szeretetnek ezt a megélt forradalmát hozza magával min­denfelé, ahol csak jár. De útját a „hi­vatalosok" nem értették. Püspöke is meg­rótta, mert a kivetettekkel való élete abba a gyanúba hozta, hogy átvette rossz erkölcsüket. Ahol a konvencionális ke­­resztyénség helyett a kivetettekért ön­magát megüresítő szeretet élete valósul meg, egyszerre gyanússá válik a tanít­vány. Ahogy maga a Mester is magára vonta az elmélet embereit s megbotrán­koztatta a kegyeseket azzal, hogy a bűnö­sökkel együtt evett. Az elmélet elítél­te őket, de az élet Ura nemcsak prédi­kált nekik a szerétéiről, hanem közöt­tük volt bűnbocsánatának ajándékával. Nem kívülről hívta őket, hanem utánuk ment, hogy kihívja őket a világból. Az egyház a kihívott sereg (ezt jelenti a görög szó: ekklezsia!), de a kegyesek botránkozása, hogy Krisztus — és az ő követésében az igazi tanítvány — nem kintről hív, hanem bentről, a világ kel­lős közepén élve hív ki a szeretet életére. S a kiküldés (a misszió) nem ebből a világból való kimenekedést je­lent, hanem ezen világban való, belül­ről való megújhodást. Sokat töprengenek ma emberek azon, hogy mi lehetne a gyógyulás útja egy zsákbajutott emberiség számára. A „fej­lődés" mámorában élőkkel ugyan ki tudná megértetni, hogy mellettük embe­rek sorvadnak el az éhségtől, a meg nem értéstől, kivetettségük szégyenétől. Suli­van Strozzija ezért attól sem retten vissza, hogy egy öntelt társadalomnak szemébe vágja azt az önzését, mellyel ön­magát eladja a jólétnek a másik ember kárára, megvonva tőle az elemi életfel­tételeket is. Ha egy ilyen társadalom kiveti a „prostituáltakat", akkor Strozzi visszakiáltja neki, hogy hiszen ez a tár­sadalom hozta őket létre, melyben az önmagát áruba-bocsátásnak nagy keletje van. Az utca kivetettjei csak nyilvánvaló jelei annak, amit a „jól szituáltak" ma­guk is tesznek. Mert mindenki csak hab­zsolja az életet, de kevés az, aki oda­adja az életét az elvetett sokakért. Strozzi nem a kétségbeesés terméke, hanem a reménységé. Egy új világ jön általa és benne létre, mert benne egy új ember él. Nem az önmagának, hanem a másiknak élő, a felebarátért, a másik em­berért önmagát feláldozó ember. Ennek az új embernek kell megszületnie — nem szavakban, hanem a szeretet megélt éle­tében. Sulivan ezzel fejezi be meggon­­dolkoztató könyvét: „A Strozzihoz ha­sonló emberek többel gazdagítják az emberiséget, mint az űrhajósok. Nem folyt, a 8. oldalon 3 I í

Next

/
Thumbnails
Contents