Utitárs, 1967 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1967-01-01 / 1-2. szám
Tűzfal útja földi sivatagokon át, vagy folyóvölgyek kies térségein. Együttes utunk ma a Föld, e planetáris űrhajó útja a Naprendszerben és a Tejúton. E modern Noé-ürbárkában az utasok horizontján a Sinai hegy füstoszlopát az atomrobbantások vésztjóslü gombafelhői jelentik és a várt megérkezés galalambhozta olajága a béke olaj ágává vált. Az ökumenikus világkonferencia egyik eredménye az volt, hogy a résztvevők közvetlenül felismerték felelősségüket — és az egyház felelősségét — az erőszak megfékezéséért, a béke fenntartásáért. Ma, ha Kain el akarja pusztítani Ábelt, nemcsak testvérének vére kiált az égre, de könnyen nem marad utód, aki engesztelő áldozatot mutasson be: belepusztulhat az egész emberiség, Káint is beleértve. Az Isten és az emberekkel szembeni felelőtlen magatartás, a bűn, ma sokkal hamarabb és közvetlenebbül eredményezi a halált mint valaha. 6. Előre az úton, de milyen gyorsan? Az útonjárás ma egyre inkább a közös Föld-űrbárka karban és rendben tartását jelenti. Arról nem tudunk, hogy Noé hogy tartott rendet bárkájában és bevezette-e az élelmiszerek adagolását, a jegyrendszert. Mindenesetre ma, amikor három ezer millió ember követeli a mindennapi kétezer kalóriáját és — ha ez megvan — mindazt, amit csak a mai technizált társadalom a «fejlett» országok lakóinak nyújthat, a szervezési kérdések megoldatlansága egyre inkább felborulással fenyegeti a bárkát. Jézustól megtanulhattuk volna, hogy az egyik alapkövetelmény: enni adni az éhezőnek, mindenkinek, a legkisebbnek is. Ezt a feladatot ma csak a régi intézmények gyökeres átalakításával lehet elérni. Az ökumenikus világkonferencián ezért gyakran emlegették a «forradalom teológiáját». Ahhoz, hogy enni adni lehessen az éhezőknek, forradalom kell — mondották — és ebben a gyors és határozott átalakulásban az egyháznak teológiával és akcióval részt kell vennie. Volt ennek a felfogásnak egy szélsőséges és egy mérsékelt szárnya. Ez utóbbi véleményét legjobban Dr. Martin Luther King prédikációjából vett idézettel tudom jellemezni: «Ha az egyház megszabadítja magát a bénító «status quo»-tól, ha nyíltan és félelem nélkül beszél és cselekszik, úgy az emberek lelkében felszítja a lelkesedés lángját, beoltja őket az igazság, igazságosság és a béke szeretetével....... és az emberek úgy ismerik majd az egyházat, mint a szeretetben élők közösségét, mely világosságot és kenyeret ad a sötétben menetelő magányos vándoroknak.......» 7. Milyen együttlétet jelenthet mai Eöld-űrbárkánkon egy nagyheti konferencia? Ma már nincsenek keresztes hadjára-Musszorgszky egyik operájában az óhitűek üldözéséről van szó. Midőn már másként nem tudnak megmenekedni az üldözők elől, a hívek megcsonkított «kicsiny serege» az erdőbe menekül. Az üldöző kozákok, cári bérencek, előtt maguk körül felgyújtják az erdőt s az Isten dicsőítését énekelve pusztulnak el a tűztengerré vált erdőben, melynek tűzfala előtt megtorpannak az üldözők. Mindez most azért jutott eszembe, mert karácsony másodnapi igénk Zakariás próféta vigasztaló jóslatát hozta: «Én pedig tűzfal leszek körülötte és megdicsőítem magamat ő benne» (2, 5). István, az első keresztyén vértanú ünnepén (Csel. kve 6, 8—15; 7, 54—60) szólal meg Isten ígérete arról, hogy a kerítetlen, várfalak nélkül az ellenségnek kitett Jeruzsálemet ő fogja meg védeni tűzfalként, mely visszatartja majd az ellenséget. Karácsony mint Krisztus emberrélevésének ünnepe kezdettől fogva a kereszt árnyékábanállt. Betlehem becsukja kapuit a Gyermeket váró anya előtt. Aztán a hatalmon levő üldözi a Gyermeket, aki csak Egyiptomba menekülve menekszik meg a rettenetes gyermekgyilkolás elől. A nagypénteki kereszt, de ugyanakkor a húsvéti feltámadás életmentő üzenete együttcseng a karácsonyi örömüzenettel. Ezért kell erre is emlékeznie azoknak, akik az Ur születését ünnepük. «Nem feljebb való a tanítvány az ő mesterénél» (Luk. 6, 40). Krisztus halálának vannak közöttünk halottjai, kiknek sorát István nyitotta meg. Ahol a keresztyén bizonyságtevéssel baj van, ott a Krisztusért halálveszély bátor vállalását sem értik meg. Mert a mártíromság nem a halálba menéssel kezdődik, hanem a hizonyságtevéssel. A mártírium görög eredetű szava nem a vértanúságot, hanem a Krisztus melletti bizonyságtételt jelenti, amelynek csak esetleges következtok, régi típusú zarándoklatok, felsereglés egyszer egy évben a Templomhoz. De lehetséges-e és miben áll valami újfajta zarándoklat, amiről az előző konferenciákon Cs. Szabó László többízben olyan meggyőzően szólott? El lehet-e képzelni olyan szétszórtan, egy vagy több kontinensen élő csoportot, melynek tagjai különösképpen megértik egymást, módszerük a feladatok megközelítésére hasonló és így életútjuk is közös? Az év 358 napján szétszórtan élnek, de hét napon át egy új típusu zarándoklaton vesznek részt és nem csak távirányítottan dolgoznak közös munkán, de valóságosan együtt vannak. Vajon nem az-e a jövő útja, hogy egyre több ilyen csoport tartsa rendben az Ürbárka egyes övezeteit? ménye a vértanú halála. Sok mártírja volt és van Krisztus egyházának, akik az életük szenvedésével is ott állnak híven az Ur oldalán. Az élet ezen csendes bizonyságtevésétől sokszor még jobban félnek a Krisztus ellenségei, mint a vértanúktól. A helsinki-i világgyűlés «Krisztus — ma» c. jelentésének 23. pontja így szól: «Mindnyájunk számára vígasztalás, hogy mindmáig voltak emberek, akik életüket Krisztus követésében élik, kik a gonosz hatalmakkal szembeni harcban a halált is magukra vették a feltámadás erejében. Krisztus feltámadása által a kereszt a győzelem jele lett mindazok számára, akik életüket Krisztusért és az ő jövőjében való bizonyságtételként odaadták». Amikor ezt a szöveget fogalmazták, az egyik résztvevő — akinek pedig a Krisztusért való bizonyságtevő életek mai szenvedéséről nagyon jó tudomása lehetett volna — azt a kérdést tette fel, hogy vajon van-e még a mai világban olyan hely, ahol a vértanú-halálnak aktualitása lenne. Fel lehetne ilyeneket is sorolni az egyház 20. századbeli történetéből. S még többet lehetne szólni az életüket csendes ernyedéssel Krisztusért odaadó bizonyságtevőkről, «akikre nem volt méltó a világ» (Zsid. 11, 36—38). De akik mellett ott állt Isten jelenlevő tűzfalként, mely nem engedte, hogy az élet megsemmisüljön, hanem a máglyák, az oroszlánok szája és a kínzópadok testi halált hozó áldozatain keresztül az életet teremtette meg. Kislányom esténként arra kér, hogy meséljek neki. «De olyat, amelyik jól végződik» — szokta hozzátenni, nehogy valami rémtörténet fossza meg álmától. Tegnap, mikor együtt olvastuk Istán vértanú történetét, azt kérdeztem tőle, hogy ez vajon jól végződött-e? «Úgy látszik, mintha rosszul végződött volna be — felelte. De ott volt mellette Isten, akit még halála előtt láthatott. Talán akkor mégiscsak jól végződött» — jegyezte meg vigasztalásként. Igen, az egyház történetében úgy tűnik néha, mintha nem végződnék jól a dolog. A kereszten is úgy látszott. Csak a feltámadás után változott meg minden. A vértanúk ebben a hitben adták életüket, s a szenvedést máig is vállaló bizonyságtevők is a tűzfal védelme alatt állnak. Feláldoztatnak ugyan, de megretten előttük az üldözők serege. Nem ők félnek a haláltól, hanem az üldözők félnek a bizonyságtevésüktől. Attól az erőtől, attól a hőség-képződéstől, amely a vértanúkat körülvevő tűzfaltól ömlik ki lávaként. «A mártírok vére az egyház magvetése» — mondja egy hagyományos vígasztalás. A hívők már sokszor megtapasztal-2
