Utitárs, 1966 (10. évfolyam, 1-11. szám)

1966-11-01 / 10-11. szám

Nilsson János Svéd karácsonyi történet Mint magas világítótorony, sőt még a világítótornyoknál is magasabban emelke­dik ki a fidenäsi síkságból az öjai temp­lom tornya és erőteljes körvonalaival messzeküldi a tenger hajósainak Svédor­szág karácsonyi üdvözletét. A tisztes öjai templom alapjába olyan mélyen bevésődtek a történelem nyomai, hogy ma is láthatók, bármerre fordul az ember. Sok régi dolgot őriz ez a templom, s a mondák talán jobban susognak kö­rülötte, mint bárhol Svédországban. Ha csendben, elgondolkozva megállunk ezek előtt a templomfalak előtt, az az érzésünk, hogy halljuk az évszázadok beszédét. Maga az épület egyszerű, nyugodt, szi­lárd, — mint Isten országa. Belseje az északi dómok frisseségét és tisztaságát árasztja. Mint drága kincs, ritka szép művészi munka, feltűnik az oltár feszü­leté. De a két ezüstgyertyatartó se ma­rad mögötte. Azoknak a történetét hal­lottam egyszer az öreg öjai paptól s biz­tosan nem haragszik meg, ha továbbadom. Karácsonyi történet, s ha ma nem is olyan csodálatos, mint a napkeleti bölcseké, azért érdemes emlékezetünkben tartani. 1624 karácsony estéjén olyan sűrűn esett a hó az öjai templom és papiak kö­rül, hogy a lelkész, a dán származású Christiansen Christian már este hét óra­kor befogatott a szánjába, hogy kará­csony reggelén időben megérkezzék a harnrai filia templomába karácsonyi is­tentiszteletre. Hamra kopár fensíkon fe­küdt Ójától délre, nem túlságosan messze; de ha annyira megindul a havazás, kell, hogy az ember bővében legyen az időnek, bárhová indul, — és mégis egyedül Isten tudja, hogy célhoz ér-e. Különösen azon a vidéken, ahol ritka az útjelző és olyan észrevétlenül megy át egymásba a száraz­föld és a tenger. És 1624 karácsonyának a hava sűrűbb, útvesztőbb volt minden máskor esett hó­nál. Csend volt, akár a templomban. Az egész természet, az egész világűr moz­dulatlanul pihent. De ebben a hallatlan csendben olyan sűrűn hulltak az óriás hópelyhek, hogy alig lehetett köztük útat találni. Minden nyomot eltörültek, min­den körvonalat elmostak, minden látást lehetelenné tettek. Akinek ilyen éjszaká­ban útnak kell indulnia, annak hinnie kell Istenben, hogy el tudja mondani a zsol­táríróval: «A Te vessződ és botod, azok vígasztalnak engem!» Christiansen Christian lelkész tudta, milyen veszedelemben forog. Többször átélte már, hogy eltévedt a hóban, a sötét­ségben és egészen máshol kötött ki, mint ahova elindult. De alig szánkázott ezen az estén néhány száz métert, már észre­vette, hogy ez lesz minden valaha megtett útja közt a legnehezebb. És a következő néhány száz méter után azt is tudta, hogy eltévedt és Isten különös útmutatása nél­kül ezen az éjszakán templomát, parókiá­ját nem tudja újra megtalálni. A lovak készségesen iramodtak neki. Bár mozgástól nekihevült, sima testük gő­zölögni kezdett, hátukat állandóan halom­ban fedte a hó. És akárhogy húztak előre, szüntelenül körülzárták a szánt minden oldalról a puha, fehér falak. Mintha fe­­hérremeszelt cella lett volna, amelyiknek a fala kitér ugyan, mégis fogvatartja az embert. A lelkész szent karácsony reggelén a napkeleti bölcsekről akart beszélni gyü­lekezetének és nagy fáradsággal kereste a példákat annak a szemléltetésére, meny­nyi és milyen szörnyű veszedelem leselke­dett a három királyra a gyermek Jézus betlehemi jászlához vezető hosszú úton: a sivatag forróságának borzalmai, vadál­latok üvöltése sötét éjszakákon, vérszom­jas rablóhordák a barlangokban, a hegyek szakadékaiban. A napkelet titkairól és veszedelmeiről szegényes könyvtárában felkutatott tudósításokat sok erőteljes dán és svéd kifejezéssel díszítette, hogy a gyülekezet jól megfontolhassa, mit kellett azoknak az igen bölcs és igen előkelő hajdani férfiaknak kiállniok, hogy meg­találják Megváltójukat, Jézus Krisztust. De ahogy most szánjában ült és lovait irányította, arra gondolt,, hogy a nap­keleti bölcsekkel mégis csak jobban bánt az isteni kegyelem, mint az öjai pappal. Hiszen nekik megvolt a csillagjuk,, ahogy írva van: «És imé, a csillag, amelyet nap­keleten láttak, előttük ment mindaddig, amig odaérvén, megállt a hely fölött, ahol a gyermek volt. És amikor meglátták a csillagot, igen nagy örömmel örvendeztek. És bemenvén a házba, ott találták a gyer­meket anyjával, Máriával és leborulván, tisztességet tettek neki; és kincseiket ki­tárván, ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát.» És ha ezen az éjsza­kán valamiképpen elérkezik még a temp­lomába, nem a sivatag borzalmairól, nem a napkeleti vadállatokról és rablókról fog beszélni, hanem a saját veszedelmes út­járól a templomba, — ahol még mindig megtalálható a gyermek Jézus. Teltek-múltak az órák. A lelkész arra gondolt, hogy a bölcsek hármasban vol­tak; beszélgethettek egymással, bátorít­hatták egymást, együtt pihenhettek éjsza­kánként. Könnyebb Istenben hármasban hinni, mint amikor egészen egyedül van az ember és ráadásul még csillag se ragyog a feje fölött. De egy férfinak javára vál­hat, ha megtanulja a legnehezebbet, és az öjai lelkész sokat tanult, mialatt a hó, mint gyászjelentés kavargón: szánja körül a jégsivatagban. Christiansen Christian lelkész kora gyermeke volt s abban a korban egy öreg keresztyénnek nem illett elsáppadni, meg­remegni. Hagyta lovait nyargalni, ameny­­nyire a hóban és feltornyozódott jégaka­dályokon át nyargalni tudtak. Hosszú idő telt el, amikor végre, mint valami nagy, fényesen ragyogó csillagot, néhány méterre maga előtt a templomot megpillantotta. Odadobra a gyeplőt né­hány, a templomtéren álldogáló ember­nek, s még a hótól, a sötétségtől elvakítva, rohant be a templomba, egyenesen fel a szószékre. Elkezdett a napkeleti bölcsek­ről prédikálni és arról a csodálatos veze­tésről, amelyben a Mindenható ezen a zimankós karácsonyi éjszakán részesítette havon, jégen át, betlehemi csillag nélkül is. Úgy prédikált, ahogy még soha, ahogy csak az prédikálhat, akit az Úr éppen most szabadított ki a pusztulás verméből, s akinek teste-lelke ujjong az élő Isten felé. — De amikor már néhány perce nagy erővel prédikált, hirtelen világosan látta, hogy nem a hamrai templom szó­székén áll, hanem egy teljesen idegen templomban. A padokban egészen idegen emberek ülnek. Erre még nagyobb álmél­­kodás fogta el. Ez nem a környékbeli templomok egyike, azokat mind ismerte. És amikor most már felfogta, hogy kará­csony éjszakáján átkelt a Keleti-tengeren, prédikációja még hatalmasabb lett, amin senki se csodálkozhatik. Úgy beszélt a napkeleti bölcsekről, hogy a gyülekezet azt gondolhatta: a három királyok egyike áll elevenen előtte és tesz bizonyságot ar­ról, hogy Isten az övéit jól vezeti. Amikor a karácsonyi istentisztelet be­fejeződött, tudta meg Christiansen Chris­tian lelkész, hogy Bödában van, Öland szigetének északi részén. Otthon Öjában és Hamrában nem volt ebben az évben karácsonyi istentisztelet, és Christiansen Christian lelkészt holtnak tartották. De amikor a hatalmas jég­tömeget végre megolvasztotta a tavasz, hazavitorlázott a lelkész a nyílt tengeren. És akkor vitte magával hálaáldozatul az öjai templom oltárán még most is ott ékeskedő két ezüstgyertyatartót. Mind­egyik három oroszlánon nyugszik és 46 cm. magas. Egyiken a lelkész- és feleségé­nek a neve olvasható: Christianus Chris­­tiani és Juditha Christiani, 1625. A mási­kon a 91. zsoltár 4. verse: Scutum et cli­­peus est veritas eius: Paizs és páncél az ő hűsége. 3

Next

/
Thumbnails
Contents