Utitárs, 1966 (10. évfolyam, 1-11. szám)
1966-10-01 / 9. szám
ÉLÓ VIZ Arckép «Teremte tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére termié őt; férfiúvá és asszonnyá teremté őket.» (l.Móz. 1,27) Közismert, sokat emlegetett ige, de talán sohasem gondoltuk még végig, mi mindent jelent. Meg kell látnunk, milyen nagy dologról van itt szó: hasonlítunk Istenhez, az ő képét hordozzuk! Ha ezt átgondoljuk, akkor elfog a csodálkozás, mint a zsoltárírót: «Micsoda az ember, hogy megemlékezel róla és az embernek fia, hogy gondod van reá? Hiszen kevéssel tetted őt kisebbé az Istennél és dicsőséggel és tisztességgel megkoronáztad őt» (Zsolt. 8) Az ember nemcsak felette van a teremtményeknek, hanem egészen más. Isten képét hordozza. Hogyan megkülönbözteti ezzel Isten minden teremtményétől! Mennyi fontos következtetés származik ebből. Mindenekelőtt: embersége legfelső fokán is csak ember marad az ember. Sohase válhat Istenné, mert csak hasonlít hozzá, csak a képét hordozza. Számunkra gyakorlatban ez azt jelenti, mi sohase bízhatunk emberben úgy, mint Istenben. De ez jelenti azt is, hogy az ember sohase pótolhatatlan. Egy-egy szerettünk elvesz-Nyárvégi gondolatok Pályaudvar felé igyekszem. Hosszú sorokban gördülnek a város főutcáján az autók. Az állomásnál szinte tolonganak az emberek. Kifelé és befelé, a vonatokhoz is. Szabadságidő van még. Legtöbbünk azonban túl van már a szabadságán. Nagy ajándék a tökéletes kikapcsolódás. Kívánom, hogy egyikünk se gondoljon vissza rossz lelkiismerettel a szabadságára azért, mert mindig mozgásban volt, mindig úton, mindig valami újdonságot keresőn és soha nem a valódi pihenésben, csendben. Nagy aggodalommal, sőt ijedten gondolok arra, hogy valaki odáig juthat, hogy egyáltalán nem kívánja, nem akarja a csendet, a pihenést; hogy menekül a csend elől és mindig mozgásban, futásban, hajszában kell lennie. Többek vagyunk mi, mint a mi Urunk, erősebbek vagyunk, mint ő? Nem vonult-e ő mindig újra és újra félre, a puszta magányába, mert szüksége volt a csendre? Hogyan akarunk mi akkor keresztüljutni a mostani időn, amely mindig inkább telve van lármával, ha még a szabadságidőt sem tudjuk pihenésre és csendességre kihasználni? K. E.dt. tése lehet igen fájdalmas, de míg Istent el nem veszítjük, nem ér pótolhatatlan veszteség. S azt is jelenti ez az ige, hogy az ember legnagyobb lecsúszottságában sem válik ördöggé. Szennyben, bűnben is hordja magán az Isten képét. Ezt is nagyon kell tudnunk s lássuk meg mindenkiben Isten hasonmását. A legszennyesebb ember-álarc mögött is meg kell látnunk Isten képmását és úgy tekintsünk rá, mint akiért Krisztus meghalt. Ha rajta már nem látszik, Krisztus hordozza helyette Isten képét. A hittudomány területén kezdettől mindmáig sok tusakodás folyt, hogy a bűneset után az ember egészen elveszítette-e Istenhez való hasonlóságát? — Nem, az ördög mégse volt olyan hatalmas, hogy Isten képmását le tudta volna teljesen törölni az emberről. A kép összetört, beszennyeződött, de megvan. Ha másképp nem, úgy, hogy Krisztus hordozza helyettünk. Ezzel az igével kapcsolatos minden bűnünk, vétkezésünk. Minden felebarátunk elleni vétkünk azt jelenti, hogy elfelejtjük, hogy az ember Isten képe. Amikor elfog az elbizakodottság, a lelki gőg — gyakori és igen veszedelmes bűn —, azért van, mert elfelejtjük, hogy mi csak teremtmények vagyunk. S amikor az embert elborítja a csiiggedés — ez is igen gyakori és igen veszedelmes bűn —, azért van, mert elfelejti, hogy Isten képét hordozza és kizárt dolog, hogy Isten elfeledkezzék arról, aki az ő képét hordozza. Arra való ez az ige, hogy alázatba kényszerítsen. Azért enged Isten nagy mélységeket is megjárnunk, hogy meglássuk, mennyire rászorulunk kegyelmére, mennyire emberek vagyunk. De ez az ige azt is hirdeti nékünk, hogy nem kell belenyugodnunk a bűnbe. Sokszor elbukunk, de Isten nem hagy bennünket a bűnben elveszni. Ha valaki meglátná egy idegen szemétdombon a saját arcképét, felemelné onnan és megtisztítaná. Hát Isten elhagyna bennünket bűneink elleni küzdelmünkben? Hogy nem hagy el, azt mutatja legjobban, hogy elküldte Jézus Krisztust és fölvétette emberi arcunkat. Amikor Leonardo da Vinci az úrvacsora képét festette, hetekig keresett valakit, akiről Krisztus arcát festheti meg. Végre talált egy fiatal férfit, akinek arcáról tisztaság, derű tükröződött s megfestette róla Krisztus arcát. Tíz év telt el, még mindig a képen dolgozott és akkor Júdás arcához keresett modellt. Egy zülött embert, akinek arcán ott a bűn minden gyümölcse, csúnya redője. És talált ilyent. A megdöbbentő az volt, amikor a művész rájött, hogy ez az ember ugyanaz, akiről Krisztus arcát festette. A keresztyén ember egyik legfőbb kérdése, mennyit hordoz magán Isten képéből s mennyit tett tönkre a bűn? De nagy vigasztalása, hogy Jézus Krisztus azért jött, hogy megrontott képmásunkat helyreállítsa, a bűn nyomait letörölje s új emberré tegyen. «Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmúltak, ímé újjá lett minden» (2. Kor. 5, 17) Közli: K. E. dt. Emberarc Amint a Kiskörúton mentem én, ma egy torz emberarc került elém. Egy pillanat. A dúlt vonásokat riadt kérdéssel néztem: O, Uram, mondd, hol keressem itt az arcodat? A két szeme? Ha rámtekint vele, több értelemmel, fénnyel van tele a kutyáé is. És a durva, rút vonásokon ott van a kín, a kéj, a bűn, a szenvedély taposta út. Mégis, habár ily mélyre süllyedett, tudom, előtted így se megvetett. Kimló véred hullott érte is nagy szeretettel fenn a Golgotán, s el van törölve ott a vétke is! És tudom, bár ily mélyre süllyedett, ha elfogadná megmentő kezed, azok a csúf, lélektelen szemek, azok a durva, torz vonások is visszaragyognák dicsőségedet. S szép lenne ő. Tudom, szép lenne ő. Rajt a Te arcod fénylene elő, melyről békesség árad szerteszét és drága, tiszta, tündöklő mosoly. Ki mondaná, hogy így nem lenne szép? Mi volna, ó, ha arcok ezrei mind így elkezdenének fényleni. A menny jelenne meg tán idelenn! O, állítsd helyre dúlt képmásaid, Te csodatévő, égi kegyelem! T. E. MEGJELENT! Cs. Szabó László: A nyomozás A Magyar Evangéliumi Ifjúsági Konferencia és az Utitárs kiadása Ára 3 US dollár 6
