Utitárs, 1966 (10. évfolyam, 1-11. szám)

1966-10-01 / 9. szám

Határkőnél

1957 januárjában Groó Gyula lelkész, az Evangélikus Sajtóosztály akkori vezetője, jelenleg budapesti teológiai tanár, cikket írt a magyarországi evangélikus egyház helyzetéről a Die evangelische Diaspora c. német negyedévi folyóirat részére, mely a lap 1957. márciusi számában jelent meg. E cikkből két részletet közlünk: «Visszatekintés» (mely az 1950—56 évek közötti helyzettel foglalkozik) és «A jelen*. Szerk.

Hogy a jelenlegi helyzetet megértsük, ahhoz szükséges, hogy a közelmúlt fejlődését röviden áttekintsük.

Egy idő óta kritikai hangok jelentkeztek a magyarországi evangélikus egyházban, melyek aztán az 1956 őszén (szeptember—októberben) tartott lelkészi konferenciákon öltöttek konkrét alakot. A lelkészek — és a gyülekezetek — kritikája kétirányú volt: egyrészt az egyházi vezetőség teológiáját bírálták, másrészt az egyházi közigazgatás módját.

E helyen nem vállalhatom, márcsak helyszűke miatt sem, hogy az egyházi vezetőség bírálat alá esett teológiáját rész-Istentiszteletek

melyeken megemlékezünk az 1956—os forradalomról AUSZTRIA

Bécs, 7. Lindengasse 44. — október 23. d. e. 10 órakor,

Graz, Kaiser Josefplatz 9. — október 16, d. e. 11 órakor,

Karpfenberg, Feldgasse 2. — október 16, d. u. 15 órakor,

Salzburg, Schwarzstrasse 25, — október 30, d. e. 11 órakor,

Linz, 2-Hart, Haidfeldstrasse 6. — október 30, d. u. 16 órakor. SKANDINÁVIA Stockholm, okt. 23, d. u. 4,

Uppsala, okt. 23, d. u. 11,

Katrineholm, okt. 22, d. u. 4, Koppenhága (Virum), okt. 23, d. u. 4. NÉMETORSZÁG Köln, november 6, d. u. 4.

ANGLIA

London, okt. 23, d. u. 4.

A többi gyülekezetek helyi körleveleikben tájékoztatják a híveket az emlékistentiszteletek helyétől és időpontjáról.

tesszük fel, akkor a történelem tapasztalata megaláz.

Ahol «egyházak» egymással szembeállnak, hetykélkedve kiki a maga igazát keresve, és bizonyítgatva, ott hiányzik a Krisztus egyháza, melyben csak a bűnbocsánt evangéliuma, azaz Isten igazsága uralkodhat s nem a «miénk», nem a katolikusoké, nem az evangélikusoké és nem a reformátusoké. Aki még ezt nem értette meg, az sem az apostoli taníletesen elemezzem. Ebben az összefüggésben hadd utaljak Hermann Diem iratára: «Lutherische Volkskirche in West und Ost» (Evangélikus népegyház Nyugaton és Keleten), 1951, Kaiser-Verlag, München, — ldilönsen is ez irat 20.—24. lapjaira. A szerző, akinek alkalma volt a dolgokat a helyszínen tanulmányozni, már akkor látta annak a veszélyét, «hogy az egyház, ha nem is a kormány világnézetét, de annak gyakorlati programját az igehirdetés tárgyává tette» (20. lp.). E bírálat summája tehát az volt, hogy nagyon gyakran, nemcsak terminológia tekintetében, de tárgyilag is veszélyesen közel kerültünk egy teológia naturálishoz. Idegen gondolatok és eszmék hatoltak be teológiánkba, tanításunkba és igehirdetésünkbe egyaránt, másszóval: nem Jézus Krisztus és az Ö műve volt szóban és írásban való igehirdetésünknek egyedüli forrása, tárgya és normája. Szándékosan mondom mindezt többesszám első személyben. Hiszen — ha újrakezdésünk őszinte akar lenni — egymás kölcsönös vádolása helyett mindnyájunknak bűnbánatot kell tartanunk, s ilyen módon tusakodnunk egyházunk megújulásáért. Az elkövetett hibák felismerése arra kötelez, hogy vigyázzunk és imádkozzunk, hogy ugyanazokat a hibákat, vagy másokat, el ne kövessünk a jövőben.

Élénken és gyakran keserűen bírálták az egyházi közigazgatás módját is. S itt nemcsak arra mutattak rá, hogy egyes intézkedések nagyon kemények és igazságtalanok voltak, hanem az egyház vezetésének egész szelleme ellen voltak kifogások. Meg kell állapítanunk, hogy a főhiba az volt, hogy idegen szellem hatolt be az egyházba. Az egyházi ügykezelés egyszerűen nem volt többé egyházi; nem mint Jézus Krisztus gyülekezete, nem mint testének tagjai, nem mint testvérek cselekedtünk.

Mindez: egy aggasztóan idegen teológia

tást, sem a reformációi megújhodást nem értette meg a Krisztus egyházában. Luther 95 tétele a megtérésre való Krisztushívással kezdődik s arra utal, hogy a keresztyén ember egész élete a bűnbánat megtérésére alapszik. Ahol ez történik, ott él és hat a reformáció. Nem mint valami különleges egyházi sajátosság, hanem mint Krisztus egyházának élettörvénye.

Vajta Vilmos.

s egy alkotmányellenes egyház vezetés, bizalmi válságot idézett elő az egyházban, s ez annál rosszabb lett, minél tovább tartott. Ennek a bizalmi válságnak aztán az egyházi vezetőség egyes tagjai levonták a következményeit s lemondottak hivatalukról. Még október 18-án lemondott Grünvalszky egyetemes főtitkár, aztán október 31-én D. Dezséry László püspök, november 1-én pedig D. Dr. Vető Lajos püspök valamint a Teológiai Akadémia dékánja és a tanári testület két tagja, végül Mihályfi egyetemes felügyelő és a déli egyházkerület felügyelője Darvas József. Hangsúlyoznunk kell, hogy ennek a folyamatnak nem az okt. 23-i események voltak az előidézői, azok csak meggyorsították ezt.

Szeptember és október folyamán rehabilitáltak és korábbi tisztükbe visszahelyeztek több olyan lelkészt, akiknek korábban jogtalan elbánásban volt részük. Ezek az intézkedések azonban már nem tudták megoldani a bizalmi válságot, azaz nem tudták visszaállítani az egyházi vezetőségben megrendült bizalmat.

*

Az események folyamán egyházunk úgyszólván teljesen vezetőség nélkül maradt. Ordass püspök ezért kénytelen volt november 3-án egy értekezletet hívni össze, hogy egy ideiglenes egyházi vezetőség legalább a legfontosabb intézkedéseket megtehesse. Túróczy Zoltán püspököt, akit 1952 februárjában Szabó József püspökkel együtt jogtalanul kikapcsoltak az egyházi életből s aki azóta Győrben élt nyugalomban, megkérték, hogy vegye át az északi egyházkerület vezetését. Túróczy és Szabó püspököket aztán november folyamán egyházilag rehabilitálták is. Általános egyházi választások megtartását határozták el, hogy így szüntessék meg a bizalmi válságot és alkotmányszerűen tölthessék be a megüresedett egyházi tisztségeket. Haladék nélkül kiírták a választást az északi egyházkerületi püspöki és felügyelői tisztére. Nagy többséggel Túróczy Zoltánt választották püspökké és Mády Zoltán gimnáziumi tanárt felügyelővé. Ez utóbbi már 1952 előtt is betöltötte ezt a tisztet.

Újból megindult a munka olyan egyházi munkaágakban, melyek az utóbbi években úgyszólván teljesen megszűntek volt. A vallásoktatás éjból elkezdődött, sokkal kedvezőbb körülmények között, s a fakultatív elv szigorú betartása mellett. Az ifjúsági munkát is úgy tekintik, mint az egyházi szolgálat szerves részét, és a szerint is kezelik. A diakóniai munka is fellendülést ért meg. Az évek óta megbénított evangélizációs szolgálatot is újból megindítják. Nyári konferenciákat terveznek laikus munkások és gyülekezeti tagok, valamint az ifjúság és persze a lelkészek részére is.

2