Utitárs, 1966 (10. évfolyam, 1-11. szám)

1966-08-01 / 8. szám

7W-. 'foLovoU*' H) Qi^nrd^ SAVE THE EAS BUY U.S. BON PAYROLL SAV KÜLFÖLDÖN ÉLŐ MAGYAR EVANGÉLIKUSOK LAPJA X. évf. 8. szám Megjelenik havonként 1966. aug.—sze-pt. Tántorgott bennem a lélek, amikor el­hagytam az előadást. Megrémített a Csend, amelyet a világhíres filmrendező, Ingmar Bergman vetített a vászonra. A közön­ségre is rátelepedett a csend. Mintha me­ditált volna mindenki. Úgy hagyták el a modern világ templomává minősített filmszínházat, mint ahogy áhítatos gyüle­kezetek szokták elhagyni az Istennel való együttlét megszentelt helyét. Mintegy az Isten házának visszája elevenedett meg a neóncsöves, kivilágított városba visszatérő emberekben a film megrendítő prédiká­ciója. Bergman évek óta küzd az Isten-kér­déssel. Film-trilógiája, amelyet a «Csend» lezár, ezen kérdéssel való birkózásának művészi emléke. Maga úgy jellemezte ezen filmjét, hogy benne Isten hallgatását «szólaltatja» meg. Ordított ez a bergmani csend! A másfél órás előadás alatt, amely a hangosfilm korában nagyrészt hang­talanul játszódik le, egyre inkább bántó­vá vált a csend, mig végül bele nem égette a nézőkbe a hallgatag Isten csend­jének a sajgását. Mert ez a csend bennünk sajgott, mai emberekben. Bergman nem az Isten, hanem a magunk fájdalmát mondotta el abban a világban, amelyben — úgy tűnik — hallgat az Isten. Ha valaki kárörömet vigyorgó mosoly­­lyal ment el megnézni a filmet, mivel a modern film egyik legnagyobb művészé­től istenellenes prédikációt várt akkor bizony nagyon kellett csalódnia. A film nem Istent vádolja, hanem arról tesz bizonyságot, hogy Isten hallgatásának csendjében milyen az emberélet. A Csend annak szimbolikus leírása, hogy Isten távolléte mit hoz létre az emberi társa­dalomban. Csupán egyszer került Isten neve az egyik szereplő ajkára. De akkor se vádként, hanem a végső kétségbeesés segélykiáltásaként. Bergman filmjének talán legmegrendí­­tőbb mondanivalója ez volt: ahol Isten hallgat, ctt beáll a hallgatag csend az emberi életben is. Ahol az emberiség fülé­be nem jut el Isten szava, életet teremtő üzenete, ott elcsendesül az élet, az ember megszűnik igazi emberként létezni. Csak­hogy a bergmani csend nem a nyugalom csendje. Hanem a megrémítő nyugtalan­ságé: az elnéptelenedett utcákon végig­­dübörgő harcikocsik csendje; a gyűlölet megszakadt testvéri közösségének, egy­mást vádoló szóviharának a csendje; a közös nyelv hiányában megszakadt em­beri kapcsolat népi elkülönülésének a csendje; a szekszuális bujálkodásban ön­magát kielégíteni nem tudó vágynak csalódott csendje; a családi és szülői ösz­­szetartozás minden becézés ellenére is ki­rívó csendje. Bergman ezen drasztikus ellentétek határozott vonásokban lerajzolt képe által mutatja az emberiesség «hall­gatását», hiányát. Voltak, akik azért nézték meg a Berg­­man-filmet, mert a filmszínház reklámja filmen még soha nem látott merész szek­szuális orgiát Ígért. Állítólag a cenzúra is megnyirbálta az eredeti filmet. Mindez a mai világ eltorzult szekszuális ízlésének a szája izére ment. Hogy csalódhatott a kéj­gyönyörökre éhes néző! Bergman könyör­telenül «hallgatott» a torz szekszualitás híveinek felhívására. Egy filmszínház pá­holyának csendjében mondta el vélemé­nyét az emberiességéből kivetkőzött, bru­tális animalitás szekszuális csődjéről. Egy szállodai szoba feltoborzott ágyában mutatta meg a meghasadt emberi élet testi közösségének a tragédiáját. A kéjre éhes anya gyermeke a szoba bezárt ajtaja előtt rémülten-közönyösen válik tanújává annak, hogy miért nem akar az anya vele és beteg testvérével lenni. Ez az asszony, akinek arcán nem jelenik meg emberi szeretet vonása még akkor sem, amikor gyermekét simogatja, testi szépségében a bálványozott nemi kultusz megrémítő szimbóluma. Szinte az ázsiai óriásbál­ványok eltorzult arcának rémítése ordít női szépségéből. A szekszuális orgia vágy­lovagjait megundorithatta ez a csend. Ha­talmasabb prédikációt a hatodik peran­­csolat igazságáról még a leghíresebb mo­rálprédikátor se vágott szemébe a mi nemzedékünknek. Ahol Isten hallgat, ott elnémul a férfi és a nő közösségének a szépsége is. Ahol Krisztusnak az egyház­hoz való szeretete nem áll modellt a hit­vesélet szeretete számára, ott lealacsonyul az emberéletet szülő aktus gyönyöre. A habzsoló kéj gyönyörében is ordít az egye­düllét csendjét. Nietzsche indította el a «halott az Is­ten» jelszavának útját századunk felé. Nemzedékünkben ma sokak ajkán mint diadalkiáltás hangzik ez a mondás. Berg­man nem csatlakozott a korán örvende­­zők seregébe. Nem cáfolja a «halott Is­ten» hitvallóit, de mégis másképen fogal­maz. Igazat ad nekik abban, hogy Isten nyomait ő sem tudja felfedezni a mai vi­lágban. Beállt a csend. Az Isten hallgatá­sa. Bergman azonban nem az Istennek az emberi életből való kirekesztésének dia­dalát üli, hanem vászonra viszi azt a em­beréletet, amely Isten nélkül szemünk­­láttára egzisztál. Bemutatja, hogy ebben a csendben többé nem emberi élet az em­berek élete. Ahol «halott az Isten», ott HALLGAT AZ ISTEN?

Next

/
Thumbnails
Contents