Utitárs, 1966 (10. évfolyam, 1-11. szám)
1966-05-01 / 5. szám
«Meg van írva» 19. „Miatyánk” (Befejező közlemény) Bibliaiskola-sorozatunkban állandóan azt kerestük, hogy mit hirdethetett Jézus? S ehez a példázatokat kérdeztük meg, amelyeket olyan bőségesen őriztek meg számunkra az evangélisták. Ma végére értünk sorozatunknak, s félreértések elkerülése végett valamit el kell mondanunk; Ne gondolja senki, hogy Jézus igehirdetését csak a példázatok őrizték meg. Erről szó sem lehet. Tudja minden bibliaolvasó, hogy ez leszűkítése lenne a valóságos helyzetnek. Három fajta igehirdetés-részletet szeretnénk azért még megemlíteni. Az egyik mondások gyűjteménye: Máténál a «Hegyi Beszéd», Lukácsnál pedig a «Mezei Beszéd». Mindkettő tervszerűen összeállított gyűjtemény, de egészen biztos, hogy Jézustól származó anyagot ölel föl. — A másik a két gyűjteménybe beépített ú. n. «boldogságmondások». — A harmadik, s egyúttal Jézus legeredetibb «prédikációja» az, amelyet mi «Miatyánk» néven ismerünk és leggyakoribb imádságunk. Legalább az utolsóról szólunk még pár szót, amelyet már az egyik korai egyházatya «az egész evangélium breviáriumának» nevezett (Tertullianus). Nem merülhetünk el gazdag részleteiben, de legalább pár elengedhetetlenül fontos megjegyzést fűzünk hozzá. Hátha ezek is megtermékenyíthetik naponkénti imádkozásunkat. # * # Figyeljünk mindenekelőtt arra, hogy a Miatyánk imádság. Ismerjük keletkezése körülményeit: tanítványai mentek Jézushoz a kéréssel, hogy tanítsa meg őket imádkozni. Ö szívesen tett eleget a kérésnek és ezt mondta: «Ti pedig így imádkozzatok....» és elmondta a Miatyánk imádságát. Már ezzel kapcsolatban kettőt meg kell jegyeznünk! Ne feledkezzünk meg az itt használt formáról, az imádság-formáról. Ezt a mondanivalójában utolérhetetlen prédikációt éppen imádság formájában adta tud túl Jézus tanítványainak. Vajon csak puszta formáról van itt szó? Sokkal többről! Elgondolható, hogy Jézus az itt közölteket valami spekulatív, filozofikus rendszerben is elmondhatta volna! Hogy ő az imádság formáját használta, azzal tudtára akarta adni tanítványainak, hogy a krisztuskövetés legmélyebb titkaiba csak imádkozva lehet behatolni! Itt Isten neve megszentelésének, uralma eljövetelének sorsdöntő kérdéseiről van szó. Itt nem sokat segít spekuláció, itt meghajlásra, meditálásra, elmélyedő, «belső szobába» bezárkózó imádkozásra van szükség. Ebben a tekintetben fontosnak tartom még az összefüggést is, amelybe Máté evangélista a Miatyánkot elhelyezte. Jézus beszél alamizsnálkodásról, majd a belső szobába vonulás szükségességéről, aztán a megbocsátásról, majd böjtölésről. S ezek között van a Miatyánk szövege! Krisztuskövetésünk elsősorban nem ráció, nem filozófia elfogadása, nem tudományos megfontolások következménye. Annak első feltétele az imádkozni mindig kész tanítványi lelkűiét! Ugyanilyen fontos azonban, hogy Jézus ebben az imádságban Atyának szólítja és szólíttatja az Istent! Amikor Ö imádkozik, viszonya Istenhez csak a gyermeknek apjához való viszonyával fejezhető ki! Vannak a Miatyánkhoz párhuzamok pl. a zsidóságnál is. De — kutatók szerint — páratlan dolgot mível Jézus, amikor Atyának szólítja bizalommal, gyermekien az Istent! Ez a «bizalmaskodás» elképzelhetetlen lett volna pl. a zsidóságnál. Hát még mennyire elképzelhetetlen az, hogy tanítványait kifejezetten erre tanítja. Mert, hogy Ö ezt teszi, az még hagyj án, de hogy közönséges halandó is ezt tegye? Pedig ez éppen a hallatlan és semmi mással össze nem hasonlítható jellege a Miatyánknak! Jézus atyjának szólítja az Istent, s amikor erre tanítványait is biztatja, akkor nem tesz kevessebbet, mint, hogy tanítványait is részelteti ebben az ő páratlan viszonyában! — Amikor mi azért a Miatyánkot imádkozzuk, akkor — ezt Krisztusnak köszönhetjük! — távolságok szűnnek meg, válaszfalak omlanak le, ott családi helyzet alakul ki: gyerekek kérik apjukat! Egyszerűen és bazalommal és «semmit sem kételkedve», hogy meghallgatja őket! # * * Sokat írtak már arról tudósok, ahogy a Miatyánk kérései egymásután következnek. Tudjuk, hogy az első kérésekben az Isten ügyéért imádkozunk, azután pedig a mi, emberi ügyeinkért. El kell mondani, hogy ez a sorrend mennyire fontos! Először az Isten ügye a lényeges; nem mintha a sajátunk nem lenne fontos. De •— és ez is az ujabbkori kutatás nagy eredménye — lehetetlen megérteni a Miatyánkot, ha arra nem gondolunk, hogy azt gyülekezetnek kell imádkoznia, amely már Isten me gváltott jaként fordulhat Urához! Ha már Atyának szólíthatjuk Istent, az azért van, mert mi tényleg gyermekei vagyunk — mégpedig Jézus Krisztusért! Tulajdonképpen már itt az Istenuralma, itt van helye az Ö neve megszentelésének, stb. Milyen kicsikké lesznek a mi kéréseink az Ö ügyéért va ló imádkozás után! De mondjuk el a másik oldalt is: milyen hamis égbenézés lenne az az imádság, amely elfeledkezne a mi kis, de nagyon fontos kéréseinkről! Ezt emeljük ma ki főleg a Miatyánk kéréseivel kapcsolatban: nemcsak valami nagy spirituális valóságért kell könyörögnünk, hanem saját gondjainkért is szabad! S e kettő így szorosan együvétartozik! Olyan Úr, aki a madarakról és mezei virágokról gondoskodó Istenről prédikált, nem feledkezhetett meg emberi, kicsinyesnek látszó, de valójában fontos kérdésekről! # # # Le kell mondanunk itt az egész imádság részletes magyarázatáról. Csak utalunk a még ma is érvényes Luther-féle magyarázatra! Kis- és Nagykétéjában Luther utólérhetetlen világossággal fejtette ki ennek a nagyan fontos krisztusi prédikációnak lényegét és tartalmát! Befejezésül azonban engedtessék meg egy halk megjegyzés. Kb. a negyedik század közepéről vannak első nyomaink a Miatyánk gyakorlati használatáról. Ugyancsak a 2. század elején keletkezett keresztyén káté, a «12 apostol tanítása», szószerint idézi magát az imádságot. Mindkét helyről azonban valami igen meglepőt hallhatunk. Úgy hívták ugyanis a Miatyánkot, hogy a «hívők imádsága»! S tudjuk, hogy a negyedik században még nem volt szabad jelenlenniök a Miatyánk elmondásakor a keresztyénségbe felvételre jelentkezett ún. katechuméneknek! Csak a teljesértékű «hívők» kiváltságos joga volt a Miatyánk el mondása! — Gondoljunk saját felelőtlenül és automata módján elmondott Miatyánkjainkra és döbbentsen meg bennünket a régi egyház tisztelete! Nyugtalanítson bennünket a felszínesség és felületes ség, amely Miatyánk-használatunknak jellemzője! Végül csak azt még, hogy a Miatyánk végén elmondott dicsőségmondása nem kellene elválasszon bennünket római katolikus testvéreinktől! Lukács ezt nem közli, s Máténál is kegyes odatoldás, ezt mind tudjuk! De a régi keresztyénség szokását is ismerjük: nem volt szabad Isten dicsőítése nélkül befejezni semmiféle imádságot. S ha ez állt akármilyen imádságra, akkor ezt a Miatyánknál is komolyan kell vennünk! Hát nem ez a Jézus egész prédikációjának legjobban megfelelő összefoglalás: «Tiéd az ORSZÁG, a HATALOM és a DICSŐSÉG....»? Gémes István. Rendezd előfizetésedet! 6