Utitárs, 1966 (10. évfolyam, 1-11. szám)

1966-05-01 / 5. szám

«Meg van írva» 19. „Miatyánk” (Befejező közlemény) Bibliaiskola-sorozatunkban állandóan azt kerestük, hogy mit hirdethetett Jézus? S ehez a példázatokat kérdeztük meg, a­­melyeket olyan bőségesen őriztek meg számunkra az evangélisták. Ma végére ér­tünk sorozatunknak, s félreértések elke­rülése végett valamit el kell mondanunk; Ne gondolja senki, hogy Jézus igehirde­tését csak a példázatok őrizték meg. Erről szó sem lehet. Tudja minden bibliaolvasó, hogy ez leszűkítése lenne a valóságos he­lyzetnek. Három fajta igehirdetés-részletet sze­retnénk azért még megemlíteni. Az egyik mondások gyűjteménye: Máténál a «He­gyi Beszéd», Lukácsnál pedig a «Mezei Beszéd». Mindkettő tervszerűen összeállí­tott gyűjtemény, de egészen biztos, hogy Jézustól származó anyagot ölel föl. — A másik a két gyűjteménybe beépített ú. n. «boldogságmondások». — A harmadik, s egyúttal Jézus legeredetibb «prédikációja» az, amelyet mi «Miatyánk» néven isme­rünk és leggyakoribb imádságunk. Legalább az utolsóról szólunk még pár szót, amelyet már az egyik korai egyház­atya «az egész evangélium breviáriumá­nak» nevezett (Tertullianus). Nem merül­hetünk el gazdag részleteiben, de legalább pár elengedhetetlenül fontos megjegyzést fűzünk hozzá. Hátha ezek is megtermé­kenyíthetik naponkénti imádkozásunkat. # * # Figyeljünk mindenekelőtt arra, hogy a Miatyánk imádság. Ismerjük keletkezése körülményeit: tanítványai mentek Jézus­hoz a kéréssel, hogy tanítsa meg őket imádkozni. Ö szívesen tett eleget a kérés­nek és ezt mondta: «Ti pedig így imád­kozzatok....» és elmondta a Miatyánk imádságát. Már ezzel kapcsolatban kettőt meg kell jegyeznünk! Ne feledkezzünk meg az itt használt formáról, az imádság-formáról. Ezt a mon­danivalójában utolérhetetlen prédikációt éppen imádság formájában adta tud túl Jézus tanítványainak. Vajon csak puszta formáról van itt szó? Sokkal többről! El­gondolható, hogy Jézus az itt közölteket valami spekulatív, filozofikus rendszerben is elmondhatta volna! Hogy ő az imádság formáját használta, azzal tudtára akarta adni tanítványainak, hogy a krisztusköve­tés legmélyebb titkaiba csak imádkozva le­het behatolni! Itt Isten neve megszentelé­sének, uralma eljövetelének sorsdöntő kér­déseiről van szó. Itt nem sokat segít spe­kuláció, itt meghajlásra, meditálásra, el­mélyedő, «belső szobába» bezárkózó imád­kozásra van szükség. Ebben a tekintetben fontosnak tartom még az összefüggést is, amelybe Máté e­­vangélista a Miatyánkot elhelyezte. Jézus beszél alamizsnálkodásról, majd a belső szobába vonulás szükségességéről, aztán a megbocsátásról, majd böjtölésről. S ezek között van a Miatyánk szövege! Krisztus­­követésünk elsősorban nem ráció, nem fi­lozófia elfogadása, nem tudományos meg­fontolások következménye. Annak első feltétele az imádkozni mindig kész tanít­­ványi lelkűiét! Ugyanilyen fontos azonban, hogy Jézus ebben az imádságban Atyának szólítja és szólíttatja az Istent! Amikor Ö imádko­zik, viszonya Istenhez csak a gyermeknek apjához való viszonyával fejezhető ki! Vannak a Miatyánkhoz párhuzamok pl. a zsidóságnál is. De — kutatók szerint — páratlan dolgot mível Jézus, amikor Atyá­nak szólítja bizalommal, gyermekien az Istent! Ez a «bizalmaskodás» elképzelhe­tetlen lett volna pl. a zsidóságnál. Hát még mennyire elképzelhetetlen az, hogy tanítványait kifejezetten erre tanítja. Mert, hogy Ö ezt teszi, az még hagyj án, de hogy közönséges halandó is ezt tegye? Pedig ez éppen a hallatlan és semmi mással össze nem hasonlítható jellege a Miatyánknak! Jézus atyjának szólítja az Istent, s amikor erre tanítványait is biztatja, akkor nem tesz kevessebbet, mint, hogy tanítványait is részelteti ebben az ő páratlan viszonyá­ban! — Amikor mi azért a Miatyánkot imádkozzuk, akkor — ezt Krisztusnak köszönhetjük! — távolságok szűnnek meg, válaszfalak omlanak le, ott családi helyzet alakul ki: gyerekek kérik apjukat! Egy­szerűen és bazalommal és «semmit sem kételkedve», hogy meghallgatja őket! # * * Sokat írtak már arról tudósok, ahogy a Miatyánk kérései egymásután következ­nek. Tudjuk, hogy az első kérésekben az Isten ügyéért imádkozunk, azután pedig a mi, emberi ügyeinkért. El kell mondani, hogy ez a sorrend mennyire fontos! Elő­ször az Isten ügye a lényeges; nem mint­ha a sajátunk nem lenne fontos. De •— és ez is az ujabbkori kutatás nagy eredménye — lehetetlen megérteni a Miatyánkot, ha arra nem gondolunk, hogy azt gyülekezet­nek kell imádkoznia, amely már Isten me gváltott jaként fordulhat Urához! Ha már Atyának szólíthatjuk Istent, az azért van, mert mi tényleg gyermekei vagyunk — mégpedig Jézus Krisztusért! Tulajdon­képpen már itt az Istenuralma, itt van helye az Ö neve megszentelésének, stb. Milyen kicsikké lesznek a mi kéréseink az Ö ügyéért va ló imádkozás után! De mondjuk el a másik oldalt is: mi­lyen hamis égbenézés lenne az az imádság, amely elfeledkezne a mi kis, de nagyon fontos kéréseinkről! Ezt emeljük ma ki főleg a Miatyánk kéréseivel kapcsolatban: nemcsak valami nagy spirituális valóságért kell könyörögnünk, hanem saját gondjain­kért is szabad! S e kettő így szorosan egy­üvétartozik! Olyan Úr, aki a madarakról és mezei virágokról gondoskodó Istenről prédikált, nem feledkezhetett meg em­beri, kicsinyesnek látszó, de valójában fontos kérdésekről! # # # Le kell mondanunk itt az egész imád­ság részletes magyarázatáról. Csak utalunk a még ma is érvényes Luther-féle magya­rázatra! Kis- és Nagykétéjában Luther u­­tólérhetetlen világossággal fejtette ki en­nek a nagyan fontos krisztusi prédikáció­nak lényegét és tartalmát! Befejezésül azonban engedtessék meg egy halk megjegyzés. Kb. a negyedik szá­zad közepéről vannak első nyomaink a Miatyánk gyakorlati használatáról. Ugyan­csak a 2. század elején keletkezett keresz­tyén káté, a «12 apostol tanítása», szó­­szerint idézi magát az imádságot. Mind­két helyről azonban valami igen meglepőt hallhatunk. Úgy hívták ugyanis a Miatyán­kot, hogy a «hívők imádsága»! S tudjuk, hogy a negyedik században még nem volt szabad jelenlenniök a Miatyánk elmondá­sakor a keresztyénségbe felvételre jelent­kezett ún. katechuméneknek! Csak a tel­jesértékű «hívők» kiváltságos joga volt a Miatyánk el mondása! — Gondoljunk sa­ját felelőtlenül és automata módján el­mondott Miatyánkjainkra és döbbentsen meg bennünket a régi egyház tisztelete! Nyugtalanítson bennünket a felszínesség és felületes ség, amely Miatyánk-haszná­­latunknak jellemzője! Végül csak azt még, hogy a Miatyánk végén elmondott dicsőségmondása nem kellene elválasszon bennünket római kato­likus testvéreinktől! Lukács ezt nem köz­li, s Máténál is kegyes odatoldás, ezt mind tudjuk! De a régi keresztyénség szokását is ismerjük: nem volt szabad Isten dicsőí­tése nélkül befejezni semmiféle imádságot. S ha ez állt akármilyen imádságra, akkor ezt a Miatyánknál is komolyan kell ven­nünk! Hát nem ez a Jézus egész prédikációjá­nak legjobban megfelelő összefoglalás: «Tiéd az ORSZÁG, a HATALOM és a DICSŐSÉG....»? Gémes István. Rendezd előfizetésedet! 6

Next

/
Thumbnails
Contents