Utitárs, 1966 (10. évfolyam, 1-11. szám)
1966-05-01 / 5. szám
KÜLFÖLDÖN ÉLŐ MAGYAR EVANGÉLIKUSOK LAPJA X. évf. 5. szám. Megjelenik havonként ... onnan lészen eljövendő Mennybemenetel ünnepe a nagyünnepek hamipipőkéje. Mostoha már a neve is. Mert az, hogy «áldozócsütörtök», semmi lényegeset nem közöl az ünnep tartalmából. Mostoha a sorsa is. Sok helyen nem tudtak vele mit kezdeni, hát megtették konfirmáció ünnepének, pedig nincs vele különösebb tartalmi vonatkozása. Viszont így aztán vannak gyülekezetek, ahol századok óta nem hangzott el prédikáció Krisztus mennybemeneteléről. Pedig igen nagy esemény történt ezen a napon. Lezárult Jézus földi élete. «Isten felmagasztalá őt és ajándékoza néki oly nevet, amely minden név fölött való; hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus úr az Atya Isten dicsőségére.» A meggyalázott, megölt Jézus Krisztussá koronáztatik és visszaül örök trónjára. Olyan dicsőség ez, hogy a dadogó emberi nyelv csak képekben kísérli kifejezni. Úgy, hogy «felemelteték», «felviteték», «felhő fogá el szemeik elől» és hogy «ül Istennek jobbján.» Az a lényeg, hogy Krisztus megdicsőült. És mi azóta bizton tudhatjuk, hogy «dühösködhetnek a pogányok, gondolhatnak hiábavalóságot a népek, a föld királyai felkerekedhetnek és együtt tanácskozhatnak az Úr és az Ö felkentje ellen, .... az egekben lakozó neveti és az Ur megcsúfolja őket....» (2. Zsoltár) Krisztus megdicsőülésének ez az erős vigasztalása nagyon ránkfér. Mert a mennybemenetel megdicsőülés volt Krisztusnak, de «elszakadás» lett ránk nézve, így mondja az ige: «.... tőlük elszakadván, felviteték a mennybe. ...» Nem mintha nem volna igaz, amit ígért: «Imé én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig....», de mégis csak megszűnt Jézus közvetlen testi szemmel látható, földi jelenléte és helyet adott Krisztus közvetett, láthatatlan, a Szentlélek által megvalósuló jelenlétének. Ütött az egyház órája. Ez az óra a mennybemeneteltől Krisztus második viszszajöveteléig tart. Az egyháznak e kettő közötti időszakát három vonás jellemzi. Ez a hit korszaka. Megszűnt a szemtőlszembe való látás, amelyről János így ír: «.... az ige testté lett és lakozék miközöttünk és láttuk az ő dicsőségét» s elkezdődött az az idő, amiről Pál így ír: «hitben járunk, nem látásban». Krisztust magát testi szemmel nem láthatjuk, hanem az igében és a szentségekben kell megragadnunk. Éppen ezért ez a korszak a döntés korszaka. Megkezdődik az egyház missziói szolgálata. Felhangzik a bizonyságtevés. Hangzik azóta is a tanítványok utódai ajkán. Kegyelmi idő ez, melyet Isten engedélyez, hogy az emberek döntsenek. Pál megtérése épúgy benne van ebben a korszakban, mint Julianus császár árulása. Lelki aszályok szomorú korszaka épúgy, mint a nagy ébredések tényei. Éppen ezért ez a korszak a szenvedés kora. Ez az az idő, amikor némelyek sziszegő gyűlölettel, mások harsogó gúnynyal azt kérdezik a keresztyénektől: «Hol van a ti Istenetek?» Néró elevenen égő fáklyái és a mai üldözöttek szegélyezik ezt a korszakot. Az egyháznak a mennybemenetel napján kezdődő s Krisztus visszatérésével végződő itteni, mostani korszakát három dolog teszi elviselhetővé. 1966. május. Első a Szentlélek. A tanítványok Szentlelket kaptak. Ezért tudtak elmenni mind e széles világra, s vértanú-halált is halni. Az egyház népében ma is a Szentlélek tartja a lelket. A másik Krisztus áldása. «Kivivé tanítványait Bethániáig és felemelvén kezeit, megáldá őket.» Krisztus ma is áldja az ő népét. Mi az áldás? Görögül «eulogia», latinul «benedikció», jót mondani valaki felől. Isten jobbján úgy áld, hogy jót mond felőlünk, azaz közbenjár, érdemével takargat és menteget. A harmadik vígasztalás pedig az a tudat, hogy ez a korszak átmeneti korszak. Vége lesz. «Ez a Jézus, aki felviteték tőletek a mennybe, akképpen jő el, amiképpen láttátok őt felmenni a mennybe» — mondották vigasztalásul az Urunk mennybemenetelétől megrendült tanítványoknak az angyalok. Ezért tudtak Uruk elszakadása után is örömmel menni vissza Jeruzsálembe. Ittmaradtak, de csak átmeneti időre. Majd jön értük Uruk. Addig is örülnek azzal az örömmel, amelyet a megdicsőült Krisztus imádatának és szolgálatának kettős boldogsága adhat. Mennybemenetel óta a keresztyén ember életét két ige határozza meg. Egyik, amit az angyalok mondanak a tanítványoknak: «Galileai férfiak, mit álltok itt, nézvén a mennybe?» A másik, amit Pál apostol ír a kolossébelieknek: «Az odafelvalókkal törődjetek. ...» A tétlen rajongás égrenéző menny-hóbortja éppen úgy nem helyes magatartás, mint az állandóan lefelé néző, lázas földturkálás. Krisztus nem azért hagyott itt, hogy merengve révedezzünk a levegőbe. De nem is azért, hogy vad hajszában belevesszünk a világba. Porban jár a lábunk, de szemünk a csillagokba néz. E világban küzködünk, de a másik világban reménykedünk. Itt vagyunk, de oda készülünk. Sz. J.
