Utitárs, 1966 (10. évfolyam, 1-11. szám)
1966-02-01 / 2. szám
«Meg van irva» 17. Az irgalmas samáriai A jó apáról szóló példázat után ez Jézusnak kétségkívül legismertebb példázata. Lukács jegyezte fel egyedül, evangéliuma 10. fejezetében. S e példázattal is úgy vagyunk, mint a jó, de sokat forgatott használati eszközzel: előbbutóbb elkopik, elveszíti eredeti színét, elmosódik a mintája. A mi példázatunkban azonban még egy másik veszély is rejtőzik: túlságosan szép, kerekded, majdnem hogy meseszerű az egész. Szinte már eleve arra csalogatja az olvasót, hogy érzelmekre ható elbeszélést komponáljon belőle. Ennek a veszélynek már nagyon régi keresztyén írásmagyarázók is áldozatul estek. Hogy csak a legnagyobbat, Augusztinuszt említsem, aki korának divatos írásmagyarázati módszere segíítségülvételével belemagyarázta ebbe a példázatba az üdvösség egész útját, törvényestül, zsinagógástúl, egyházastúl.... De ugyanez a veszély a mai írásmagyarázót is fenyegeti, aki ebben a példázatban csak valami «fennkölt örök igazságot» szeretne fölfedezni. Ugyanakkor azt is meg kell viszont hagyni, hogy maga a példázat is ilyen kisértő helyzetben született: valaki mindenáron vitatkozni akart Jézussal. És mi sem volt természetesebb, minthogy fölvetette neki az akkori idők kegyes emberének legkomolyabb kérdését: «Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?» Azt hiszem, viszont igen megsértődhetett, mert Jézus amolyan iskolásfiúként bánt vele, amikor visszakérdezett: «hogy tanultad a törvényben?» — Az erre adott feleletet megdicsérte, de mégis furcsa fordulatot vett a beszólgetés: kisértő elméleti kérdésre gyakorlati példával adta meg a választ! • * * No, de núzzük csak meg közelebbről a példázatunkat! Érdemes figyelnünk arra, hogy az a bizonyos írástudó egyáltalán nem barátsággal, esetleg tudásvágya kielégítése okából kérdezett. Nem voltak tehát tisztességes szándékai: azt remélte ugyanis, hogy kérdésére Jézus valami «eretnek» választ ad majd, amit később esetleg nagyszerűen fel lehet használni ellene. Ismerünk az evangéliumokból más eseteket is, amikor Jézust az atyai hagyományok elárulásának vádjával illették. Amikor visszakérdezett, megkapta a helyes választ, amely az isten- és emberszeretet fontosságát egyformán hangsúlyozta. Figyeljünk azonban arra, hogy Jézus a jó feleletet nem efféleképpen nyugtázza: remek, barátom, igen jól tudod, hogy mi az üdvösség útja! — hanem azt mondja: «jól feleltél, ezt tedd és élsz! Jézus nem ok nélkül idézte e mondatával az Otestámentumot! Kijelentette vele, hogy az üdvösség útja az az élet útja, amely azonban elsősorban nem elméleti kérdésekben való tisztánlátástól függ! Az az életfolytatás kérdése! — Nem tudjuk megállni, hogy ne idézzük Jézus Krisztus mondatát: «Nem mindenki, aki azt mondja, Uram, Uram!, megy be a mennyek országába, hanem aki teszi az én mennyei Atyám akaratát!» — Ugye ismertek embereket, akik állítólag egész életükben •«keresik» az Istent! Futnak egyik közösségből a másikba, egyik szeánszról a másikra, mindenütt ott vannak, ahol vitatkozni lehet, csak mély filozófiai könyveket olvasnak, stb. Aztán elmennek ebből a világból, a nélkül, hogy megtalálták volna az Istent! Futottak, kerestek, s mégsem találtak semmit! Nem is találhattak, mert elbástyázták magukat elméletek mögé, s úgy gondolták, hogy mivel ott nem értek el kézzelfogható eredményt, nem is létezhet az Isten! Ebből a tapasztalatból kiindulva kell figyelnünk a beszélgetés folytatására! Jézus tudja, hogy az elméleti kérdésből nem lesz igazi istenkeresés! Meg azt is tudja, hogy ez a jóember mégiscsak előbbutóbb kátyúba szorul, mert lázongó elméje csak zsákutcába kergető kérdéseket tehet föl. A kérdés tényleg elhangzik: «de ki az én felebarátom?» S amikor Jézus hozzákezd, hogy erre feleljen, már látszik, hogy tovább nem egyszerű elméletről, hanem életkérdésről van itt szó. Jézus elmondja, hogy a példázatban szereplő samáriai által végrehajtott irgalmasság, az, amely élteti az embert! * * * Amit aztán illusztrációként elmond Jézus a példázatban, az önmagában már világos. Nem szorul sok magyarázatra. Legfeljebb a benne szereplő pap és levita pártjára kell kelnünk egy kicsit, akiket általában igen negative szoktak magyarázók beállítani. Igaz, hogy ők ott konkrét irgalmasság-gyakorlás alkalma alól kibújtak. De azt is tudjuk, hogy — minden mulasztás ellenére! — előírásoknak engedelmeskedtek. A Jézus korabeli szadduceusok pl. megtiltották a papoknak, hogy útközben talált halottal beszennyezzék megukat! Mózes harmadik könyvéből pedig arról is tudunk, hogy Áron fiai közül senki nem válhatott tisztátlanná halottakkal való foglalkozás miatt, ha templomi szolgálata felé igyekezett. Lehet, hogy az összevert emberben, ott az árokszélen, mindkettő holtat sejtett és nem hághatta át az előírásokat?! Fontos még arra is figyelnünk, hogy e példázatot Jézus a keleti ember számára megszokott mesélési stílusban mondta el. E stílus szabályai szerint viszont a két csődöt mondott ember után olyan pozitív hőst kellett volna említsen, aki a zsidó népből származik! Ezt is várták tőle! De ő nem ezt tette! Hanem egy gyűlölt közösségből származó fűszereplőt tett szimpatikussá a példázatban! Egy samáriait, akit megvetettek a hallgatók. Mert olyan népből származott, amelynek nem volt tisztessége a zsidók előtt. Különösen egy pár évtizede, amióta egyszer éjnek idején betörtek a jeruzsálemi templom udvarába és telehintették embercsontokkal, vagyis rútul beszennyezték és megszentségtelenítették azt. Jézus szándékosan teszi meg ezt az embert szimpatikus szereplőnek. Tudja, hogy az írástudó a kérdésére: de ki az én felebarátom? — azt a feleletet várja, amit írástudó kollegáival együtt mindig is vallott: csak a választott nép közül való! Jézus pedig szándékosan elmondja, hogy ez nagyon szép, de a szeretetnek és irgalmasságnak nincs határa! Akinek szüksége van énrám, annak kell felebarátjává válnom! S ez megint a beszélgetés egyik váratlan fordulata. Az írástudó azt kérdezte, kit kell szeretnie, Jézus pedig azt felelte, hogy hogyan kell cselekednie! # * * így illeszkedik bele ez a példázat is Jézus határozott döntést kívánó hívásába, az Isten országa nem gyerekjáték, komolyan kell meggondolni, hogy törekszem-e utána! Fel kell mérni a lehetőségeket, be kell kalkulálni minden akadályt és nem szabad kikerülnöm az elémkerülő szolgálati lehetőségeket! Csodálkozhatunk-e rajta, hogy az evangéliumok szerint Jézus sok felelőtlenül követésére vállalkozót inkább elijesztett, mint beszervezett magának? Mert az Ö követése követés és nem afelől való elmélkedés! A Mester irgalmas szeretetével kereste az elveszetteket, a lenézetteket, tanítványa sem tehet mást, mint ebben «imitálja», utánozza Öt. Újra mondjuk: e példázat magyarázatának mindenkori veszélye, hogy elspiritualizáljuk! Pedig azt meg kell hagynunk a maga radikális gyakorlatiságában! Ne keressünk mögötte mindenáron valami «örök igazságot», amin elmélkedni lehetne, hanem fogadjuk a maga komolyságában a parancsnak is beillő utasítást: «eredj el és te is akképpen csalekedj!» Mai keresztyenségünknek, amelyet az elmélet és gyakorlat kettéválása különösen is fenyeget, nagyon komolyan kell fölfigyelnie az irgalmas samáriairól szóló példázatra! Gémes István 7
