Utitárs, 1965 (9. évfolyam, 1-11. szám)

1965-08-01 / 7. szám

Szépfalusi István

A reménység emberéé a jövő!

A konferencia megnyitó istentiszteletén elhangzott igehirdetés

«Megigazulván azért hit által, békességünk van Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által, aki által van a menetelünk is hitben ahhoz a kegyelemhez, amelyben állunk; és dicsekedünk az Isten dicsőségének reménységében. Sőt dicsekedünk a háborúságokban is, tudván, hogy a háborúság békességes tűrést nemz, a békességes tűrés pedig próbatételt, a próbatétel pedig reménységet, a reménység pedig nem szégyenít meg.» (Rám. .5, 1-5.)

A török Bécs kapujától nem messze táborozott, amikor Luther — a reformációban kétkedő külső és belső gyanakvókkal szemben — sohasem gondolt arra, hogy az evangélium ügyét neki kelljen megvédenie. Az Igét többre becsülte, a kizárólagosság igényével fellépő evangéliumot, Isten ügyét egyszerűen a törökkel szemben — önmaga számára is — mindennek tartotta, amelyre azért gondjait nyugodtan, biztosan, csalódás mentesen, rávetheti a remegő ember is, mert «aki elkezdette az akarást» bevégzője is művének, s nem hagyja övéit! Még akkor sem, amikor az események alakulása olykor érthetetlennek, vagy egyenesen megmagyarázhatatlannak tűnik a kritikus boncoló, a jövendőben fenntartás nélkül bízó hivő előtt is. Amit az evangélium végez el az emberek között az önmagáért beszél!

Ezért mondta egykor Luther: «Isten úgy növeli meg hitünket, hogy megfogyatkoztatja. Ügy tesz, mintha tönkre akarná tenni. Belevet különféle szenvedésbe s úgy meggyötör, hogy szinte kétségbe esünk. Azért teszi mindezt, hogy megcsendesítsen..., mert mikor... megenyhül, viharmultán a nap újra kiragyog felettünk... — Két, három, nyolc nap, talán egy év vagy egy óra múlva azonban új keresztet kapunk. Gyötör a bűn, becsületünkben, javainkban kár esik. Megint kitör a vihar s kezdődik minden újra. De mert Isten előbb oly kegyelmesen megsegített s mi erre rájöttünk, most immár van mivel vigasztalódnunk. Sőt dicsekszünk a háborúságban. így rejti el Isten halál alá az életet, pokol alá a mennyet, bolondság alá a bölcsességet, bűn alá a kegyelmet.» S ehhez nyugodtan hozzátehetjük: háborúság alá a békességet, próbatétel alá a soha meg nem csaló reménységet.

lóst, a két alamizsnás erdélyi diákot. Tudományukkal, hazatérésük után, rosszul gazdálkodott az egyház: tékozló mostohájuk volt, nem az édesanyjuk.

(Elhangzott 1965 május 2-án, az Angol Rádió magyar adásában.)

1) Isten háborúság alá rejti a békességet.

Ezért hangzik ma felénk is: ave crux spes unica! Üdvöz légy kereszt, egyetlen reménységünk! Akinek a kereszt a reménysége, annak békessége van Istennel. Semmihez sem hasonlítható békessége, amely Krisztus ajándéka. Akinek — Isten különös lehetősége folytán -— személyes tapasztalássá vált a «kegyelemhez menetel» ténye, aki már felismerte a hit Istenhez vezető útját, az ezzel a kegyelemmel már megtanult élni, és botladozó léptekkel ugyan, de megáll a vett, kipróbált és megtapasztalt békességbe kapaszkodva. Az az ember megáll a vártán; vészek, viharok idején is, mert — mások számára — idegesitően nyugodt békessége van! Istennel való, békessége! S ezért tudja mit akar! Nem fut bizonytalanra, nem vagdos levegőt, a kürtjének sem bizonytalan a zengése. Churchill mondta egyszer a második világháború alatt — amikor megkérdezték tőle — vajon angol zenekarokban játszhatnak-e ilyen kritikus időkben pacifista művészek: miért ne, adta meg a választ, feltéve, ha nem játszanak hamisan!

Régen hadiállapot volt Isten és ember között. Krisztus óta beköszöntöttek a békesség esztendei. Régen ellentétes frontok álltak egymással szemben, ma — Isten oldaláról teljes, személyválogatás és feltétel, sőt az önigazolás szándéka nélkül közölt amnesztia folytán — Istennel együttmüködhet az ember. Szolgatársivá is vált az Isten-ember közti kapcsolat. Ez az Istennel való egység kell, hogy háttérbe szorítson és elnémítson minden — érthetetlen — kételyt. Az együttmunkálkodásnál nem lehet hatalmasabb az irigység sem!

Lehet, hogy mindez sokakban gyanakvást keltő öntelt magabiztonságnak tűnik, de félelemmel bár, noha tudatosan éppen ezért vettük fel konferenciai mottónk mellé Arany János a «Magányban» című, 186l-ben Írott verséből a következő sorokat:

És vissza nem foly az időnek árja,

Előre duzzad, feltarthatlanul;

Csak szélein marad veszteg hínárja,

S partján a holt viz hátra kanyarul.

Bízvást! ... mi benn vagyunk a fő sodorban:

Veszhet közülünk talán nem egy:

De szállva, im, elsők között a sorban, Vásznunk dagad, hajónk előre megy!

Vagy más szóval: hisszük és valljuk, a jövendő a reménység emberéé! Vagyis a jővő emberéé! Azoké, akik Isten háborúság alá reménytelenség helyett reménységet, és békételenség helyett békességet rejtő cselekedeteiben a múlt helyett elsősorban a jővő lehetőségeit keresik.

Pál — ez az apostolok között megtört, ma úgymondanánk üldözött, a keresztvállalást megszokott ember — a rómaiaknak címzett levelében magától értetődő természetességgel beszél a háborúságról. Igaz — Svetonius nyomán tudjuk — a Krisztus miatt zavargó zsidókat előzőleg már «kideportálták» Rómából, s 1900 esztendővel ezelőtt, vagyis Pál levelének megirása után 4—5 esztendővel, újból hasonló, avagy az előzőknél is kegyetlenebb sors várt a kereszt hűséges régi, vagy fiatal új követőire. Ezért nincsen szüksége bizonyításra a háborúságok említésénél.

A korintusiakkal szemben azonban el kell mondania: «ötször kaptam negyvenet egy híján. Háromszor megostoroztak, egyszer megköveztek, háromszor hajótörést szenvedtem, éjt-napot mélységben töltöttem: Gyakorta való utazásban, veszedelemben folyóvizeken, veszedelemben rablók között, veszedelemben pogányok között, veszedelemben városban, veszedelemben pusztába, veszedelemben tengeren, veszedelemben hamis atyafiak között». Mindez azonban nem ok a dicsekvésre, s a magam választotta mártirium, a szenvedéssel, vagy az elbukás feletti diadalmaskodással való dicsekvés nem a Krisztus követésének útja.

Közel áll hozzánk Pál apostol, s mintha — gondolta a megélt évekre, a tudatosan még magunkkal hozott vagy következményei keserű valóságából visszakövetkeztetve megsejtett múltra — a háborúságot természetesnek vevő rómaiak, a korintusiakkal szemben közelebbvalók lennének hozzánk. De vajon abban is megegyezik-e ez a mai gyülekezet a rómaiakkal, hogy tudatában van annak: a keresztyén reménység nem a nehézségek legyőzésével, a szükség ideigóráig történő átvészelésével, az idő gyógyítja a sebeket álmegoldásával vagy akár a «most már guggolva is kibírjuk» szólásmondásával vigasztalja magát és világát? Nem akar a jövőtől való félelem miatt a múlt történelmének puszta taglalásába menekülni, gyáván megfutamodva a jelen feladatai vállalásától. De nem is fordítja visszájára Isten cselekedeteit, mintha reménysége tárgya háborúság, béketűrése célja újabb próbatétel lenne.

3