Utitárs, 1965 (9. évfolyam, 1-11. szám)
1965-04-01 / 3-4. szám
urnmi rB~—ninnnrarihHiii|i Ádám, hol vagy? Lapunk más helyén heszámolunk a malmöi gyülekezet közgyűléséről. Az alábbiakban Pálházi József gyülekezeti tagnak a közgyűlés elején tett felszólásából közlünk részleteket. Szerk. Külföldön élő magyar evangélikusok lapja. Szerkesztő és kiadó: Terray László Prestegárden, Innsmpla, Norge. A szerkesztő bizottság tagjai: Gémes István, Kótsch Lajos, Pátkai Róbert. A lap ára egy évre 2,00 US dollár. Mi azt reméltük . .. A szavak az emmausi tanítványok ajkáról hangzottak el: «Pedig mi azt reméltük, hogy ő az, aki meg fogja váltani az Izraelt.» Milyen szép reménységeik voltak: Jézusnak helyre kellett volna állítani Dávid birodalmát, s nekik tizenkettő jüknek kellett volna ítélniük Izrael tizenkét törzsét. Mindebből nem lett semmi. Nem ez volt a tanítványok utolsó csalódása. Pünkösd után oly jó volt együtt lenniök, egymást építeniük, átélniük a «szentek közösségét», tiszteletben és megbecsülésben részesülniük a nép részéről. De aztán jöttek az üldözések és ők szétszéledtek a szélrózsa minden irányába. Pedig biztosan azt remélték, hogy Jézus visszajöveteléig együtt maradhatnak. Ök Róma feletti győzelmet vártak, — Jézus e helyett a halál feletti győzelmet szerzett nekik. Mikor pedig épen kényelmesen be akartak vonulni belső szobájukba, — akkor kizavarta őket misszionálni széles e világba. De utóbb biztosan egyikük sem mondta, hogy jobb lett volna a halál helyett Rómát győzni le, vagy jobb lett volna ezrek megtérítése helyett a múlt emlékein andalogni... A Feltámadott tanítványának lenni ma is járhat csalódással. Addig minden szép és jó, amíg kellemes egyházi társaságban sütkérezhetem polgári erkölcsöm napfényében. De aztán ha a Szentlélek a jövendő orgonaművészt és filozófust az afrikai vadonba küldi orvosnak? Vagy a televízióra gyűjtött pénz számára a miszsziói perselyben utal ki helyet? Vagy a felfelé ívelő karrier helyett öreg szüléimét bízza gondjaimra? Mégis: az még nem történt meg, hogy valaki megbánta volna az ilyen «csalódást». Az asszonyokkal kezdődött. Húsvét vasárnap. Olyan szép tervük volt: bebalzsamozni az elhunyt Mester tetemét. És micsoda csalódás érte őket: a Mester nem volt a sírban. De vajon valaha is eszükbe jutott volna, hogy bánkódjanak azon, hogy ők lettek a feltámadás első hírnökei? Kedves T estvéreim! Engedjétek meg, hogy megragadva ezt a rendkívüli alkalmat — amikor olyan hittestvérek is jelen vannak, akiket már nagyon régen nem láttunk körünkben —, elmondhassak néhány szót. Lehet, hogy megütközést fogok kelteni; lehet, hogy elgondolkoztatlak benneteket. Akár így lesz, akár úgy: szeretetből teszem. Protestáns mívoltunknak egyik szép vonása, hogy szeretjük és tiszteljük az igazságot még akkor is, ha az minket marasztal el. Én nem vagyok pap, még csak egyházi elöljáró sem. Egyszerű, bukdácsoló keresztyénnek érzem magam, aki hisz abban, hogy egyszer felelnie kell a kérdésre: «Mit tettél énértem?» Amikor nyolc évvel ezelőtt ide érkeztünk, boldogok voltunk, hogy az Isten itt sem hagyott el bennünket és az Igét itt is közénk küldi, anyanyelvűnkön bíztatva és bátorítva, hogy Isten velünk van itt is, mint mindenütt és Jézus az utitársunk. Felszabadultunk a félelemtől; immár szabadon járhatunk templomba, nem kell attól tartanunk, hogy hívő magatartásunk felkerül a káderlapra. Magunk mögött tudhattuk mindazt, ami akadálya volt annak, hogy gyermekeinket hitben nevelhessük és mi magunk is úgy élhessünk. Itt mindez megoldódott. Jó és boldogító volt az érzés. Emlékszem az 1959-es jönköpingi nyári konferenciára, melyen száznál többen vettek részt és mely feledhetetlen élményt jelentett idősnek, fiatalnak egyaránt. Teltek az évek. Jött előbb a TV, azután az autó. Ahogy öltözködésünk és életkörülményeink javultak, úgy kopott le rólunk az igéhez, a gyülekezethez való ragaszkodásunk ereje. Az ok nem csak az anyagi jólét felé való eltolódásban keresendő. Más okok is közrejátszottak. A személyi ellentétek, a békétlenség, a rágalmazás, a másik magánéletében való vájkálás úgy ellepte a gyülekezetei, mint gyom a kertet, melyet nem gondoznak. A lelkész csak havonta egyszer tudott szolgálatot tartani, a hónap többi napjain pedig csak nagyon kevesen éreztek felelősséget és hűséget a kert iránt. Ha az Isten csak a 8.-ik parancsolat ellen elkövetett bűneinket venné számításba, már ez is túlon-túl elég lenne az elmarasztaló ítéletre. Az, hogy «Felebarátod ellen ne tégy hamis tanúbizonyságot», nem korlátozódik a bírósági tanúvallomásra. A- lapozatlan pletykák, téves megítélések, «csak neked mondom el» továbbadása is a 8.-ik parancsolatba ütközik. Ilyen áldatlan állapotban sokan viszszahúzódtak. Az, hogy a gyülekezet ma is fennáll és az igehirdetés akkor is megtörtént, amikor csak nyolcan-tízen jöttek el, az elsősorban a lelkésznek és néhány embernek a gyülekezethez, ezen keresztül pedig a minden gyülekezet Urához, Jézus Krisztushoz való hűségüknek köszönhető. A hűséghez való erőt nem önmagukból nyerték. Érezték, hogy keresztyénségük igazi próbatétele itt az emigrációban, a jólét és a szabadság kísértésében történik. Istentől kértek és kaptak erőt. Nyugodtan merem állítani, hogy könnyebb hitvallónak lenni üldözések közepette mint jólétben, nyugalomban. A jó anyagból gyúrt ember tulajdonsága, hogy hasonló az acélhoz mely annál keményebb lesz mennél jobban ütik. Azonban a legjobb acélt is megtámadja és elmarja a rozsda, ha nem ötvözik rozsdát álló anyaggal. Az ami a mi életünket a rozsdátsodástól megvédi, a hit, az Igével való élés. Amikor életről beszélek nem kell azt gondolni, hogy kizárólag a lelki életre gondolok. Nem. A biológiai értelemben vett életre is. Mert ki az közülünk aki nem tapasztalta a kiegyensúlyozatlan lelkiélet testet is sorvasztó erejét ?. Ha ez nem így lenne akkor nem lenne az idegesség és az ebből származó számtalan betegség korunk legnagyobb orvosi problémája. Ahhoz, hogy a Hit erejét megtapasztaljuk, önmagunkban kevesek vagyunk. Teljesen hamis és téves az az álláspont, hogy «Minek nékem a templom? Elintézem az Istennel a magam dolgát egyedül is!» Egy ideig talán. De aztán szinte észrevétlenül csúszol át előbb a közömbösségbe később a teljes érdektelenségbe. A közösségi életet hitünk erősítésében nem lehet pótolni. Hitélet ott van ahol Jézus nevében többen összejönnek. Nem a gyülekezetnek van elsősorban Rád szüksége, hanem Néked a gyülekezetre. Hogy ott halld a hívó, a biztató és bátorító szót. Hogy tudd azt, hogy az idegenben nem vagy egyedül, testvéri közösségbe tartozol ahol számon tartanak Téged, örülnek sikereidnek, osztoznak bánatodban. Ahhoz, hogy ez valóban igy legyen Néked is így kell érezned és cselekedned. (Folyt a köv. old.) 5
