Utitárs, 1965 (9. évfolyam, 1-11. szám)
1965-01-01 / 1. szám
KÜLFÖLDÖN ÉLŐ MAGYAR EVANGÉLIKUSOK LAPJA IX. évf. 1. szám Megjelenik havonként 1965. január Bécsi levél „Hogy elhiggye a világ . . ” Heidelbergi diákok ültek nemrég gépkocsimban. Amolyan ismeretlen potyautasok voltak. Dél-Németországon hajtottunk keresztül. Bajorországban egy alkalommal útmenti hirdetőtábla adta tudtunkra: ebben a kisvárosban hol, mikor kezdődnek az istentiszteletek. A katolikusok és az evangélikusok mellett az ó-kato- Ííkusok is ruegiiudtuek alkalmaikat., L- gyik utasomnak ez már sok volt. «Hát már az ó-katolikusok is kezdik? Nem elég, hogy az evangélikusok lemásolták kezdeményezésünket!» — fakadt ki az egyik diáklány. Mondataiból tudtam meg: katolikus. Megkezdődött a felekezetek közti dialógus. «Hidegháborús» korból való volt a kezdet. Az önzés, a magaméhoz való hamis ragaszkodás vetette fel a témát. Megállapítása helyességét nem ellenőriztem. Lehetségesnek tartom: a jó katolikus kezdeményezést vették át Németország protestánsai. Kár lenne ezen fennakadni. Ausztriában a legtöbb város- és község-bejárónál külön-külön «hirdet» a két egyház. De lassan szaporodnak a közös táblák. A burgenlandiak járnak elől jó példával. A fehérkeresztes katolikus hirdetőtáblát, valamint a színesebb evangélikus plakátot egyre többen osztják meg a volt (?) «konkurenciával». A «hidegbéke» korszakának egyházi vetiiletével van dolgunk?! A felekezetközi légkör javulásáról napjainkban írni a legtöbb országban szinte már lejáratott szólamnak tűnik. Előbb világi, majd egyházi lapok olyanynyira felkapták ezt a gondolatot a II. Vatikáni Zsinat első ülésszaka óta. Az «úgyis egy az Isten* felvilágosodáskorabeli racionalizmusa, valamint a «nemsokára úgyis egyesülünk» félrevezető, hangulatkeltő és alapjában véve hamis megállapítása napjainkban sokfelé szinte már közhelynek számít. Kár az ilyen «olcsó» magyarázatokért. Ugyan egyáltalában használnak-e valakinek is? * Az ötvenes évek végén — akkor még nem volt bevett szokás hivatalosan a felekezetközi dialógus! — néhány alkalommal összejöttek Ausztriában magyarszármazású római katolikus és protestáns diákok. Egy alkalommal szóbakerült: vajon nem súlyos ítélet:e rajtunk, hogy csak most ébredt fel felelősségünk egymás iránt, amikor «divatos» a mindenkivel gyakran mindenáron való beszélgetés? Ismét az általános fejlődés mögött kullog az egyház, ha a felzárkózás a «korszellem»-hez ebben az esetben nem is tartott soká? Nem akarok ünneprontó lenni! A felekezeti dialógus (ne magunk válasszuk a partnert!) megkezdésére szeretnék biztatni minden magyar egyházi lapot. A protestánsokat ugyanúgy, mint «A Szív» újságot vagy akár az új-zélandi magyarok értesítőjét. «Magunk között» hangsúlyeltolódást javaslok! • A megnövekedett magyarországi turistaforgalom a bécsi római katolikus, református és evangélikus magyar lelkészi hivatalokat közös cselekvésre szólította. Az osztrák főváros szállodáiban, penzióiban, idegenforgalmi irodáiban 1964-ben közös plakát és röplap adta hírül a bécsi magyar keresztyén istentiszteleti alkalmak helyét és idejét, a lelkészi hivatalok fogadóóráit, valamint a gyónási lehetőségek és úrvacsoraosztási alkalmak idejét. Mit ér a dialógus, ha belőle nem lesz közös cselekvés? Mit ér a lelkészek közti személyes barátság, ha az csak kártyacsatákig, borozgatásig tart? Mit ér a felekezetek közötti «békés koegzisztencia», ha az pusztán nem-egyházi jellegű összejövetelek közös megrendezésében merül ki? Urunk lelkeket mentő missziói parancsa csak ennyit jelent számunkra? • A «hogy mindnyájan egyek legyenek» r*'v‘'rrf'3r*'* > me előtt — legalábbis az összefüggésből ez derül ki — a közös szolgálat és miszsziói felelősség volt a főcél. Vagyis nem az a döntő, ha a megkezdett dialógus során a «másikban» olyasmit fedezünk fel, ami a magunk számára furcsa, vagy egyenesen idegen (pl. a Magyar Katolikus Egyetemi Mozgalom tavalyi königsteini kongresszusa «közgyűlés» címszó alatt futó összejövetelei). Az egyház Ura a keresztyének egymásközti egyenetlenségét és marakodását a pogányokra való tekintettel tartja botránkoztatónak, tarthatatlannak, az igehirdetéssel lépten-nyomon ellentmondónak. Keletről gyakran figyelmeztetik a nyugatiakat: az egyházak egysége senki ellen nem irányulhat. Nyílván nem akar a mai keresztyénség egyetlen ország ellen sem «keresztes hadjáratot» indítani. Nyugodtan lehet aludni! Jó néhányszázéve elmúlt már az az idő, ha olykor akadnak is még a múltból visszamaradt újkori szószólók. Az egyházak egysége, a keresztyének egymásközti párbeszéde azonban igenis annak érdekében történik, «hogy elhigyje a világ»: Krisztus kiküldöttei vagyunk. Vagyis: kelet és nyugat pogányái ismerjék meg Krisztust! Ökuménikus párbeszédeink kapcsán szemünk előtt lebeg az egyház Ura miszsziói parancsa? Avagy «leplezett» szándékaink vannak? Szépfalusi István
