Utitárs, 1964 (8. évfolyam, 1-11. szám)

1964-03-01 / 2. szám

Valószínűtlen emlékek - valódi szomorúság

Olvassuk együtt a Bibliát

Bibliaolvasó kalauzunk

Március 29■ Húsvétvasárnap Heti ige: Jel. 1, 18. — Napi igék:

1. Kor. 15, 19-28. — Márk 16, 1—8.

1. Kor. 15, 35-44. — Lukács 24, 13-35.

Ap.csel. 13, 26-33. — Márk 16, 1-8.

Ap.csel. 3, 12-20. — Márk 16, 9-20.

Ap.csel. 8, 26-40. — 1. Péter 1, 1-9.

1. Péter 3, 18-22. — 1. Péter 1, 10-12.

1. Péter 2, 1-10. — 1. Péter 1, 13-16.

Április 5. Húsvét utáni 1. vasárnap Heti ige: 1. Pét. 1, 3. — Napi igék:

Csel. 3, 1-21. — János 20, 19-31.

2. Tim. 1, 610. — 1. Péter 1, 17-21.

2. Tim. 2, 1- 5. — 1. Péter 1, 22-25.

1. Péter 1, 22-25. — 1. Péter 2, 1-10 1. Tim. 1, 12-17. — 1. Péter 2, 11-17.

1. Péter 1, 3-9. — 1. Péter 2, 18-25. Jónás 2. — 1. Péter 3, 1-7.

Április 12. Hiisvét utáni 2. vasárnap Heti ige: Ján. 10,12.27-28. — Napi igék: Ezékiel 34, 1-2. 10-16. 31. — Ján. 20,

19-31.

Efezus 2, 4-10. — 1. Péter 3, 8-17.

Máté 26, 31-35. — 1. Péter 3,18-22. János 21, 15-19. — 1. Péter 4, 1-11.

1. Péter 5, 1-4. — 1. Péter 4, 12-19. János 18, 1-9. — 1. Péter 5, 1-5.

Csel. 20, 28-32. — 1. Péter 5, 5-14.

Április 19. Húsvét utáni 3■ vasárnap Heti ige: 2. Kor. 5, 17. — Napi igék: Csel. 17, 16-34. — János 16, 16-23. Efezus 4, 17-24. — Példab. 1, 1-10.

1. János 4, 7-14. — Példab. 3, 1-12.

Csel. 17, 22-33. — Példab. 4, 20-27.

2. Kor. 5, 16-21. — Példab. 6, 6-11. Róma 1, 18-25. — Példab. 8, 12-32.

Április 26. Húsvét utáni 4. vasárnap Heti ige: Zsoltár 98, 1. — Napi igék: Csel. 16, 16-34. — János 16, 5-15. Efezus 5, 8-14. — Példab. 10, 17-23. János 6, 66-69. — Példab. 14, 26-35. Kolossé 3, 16-24. — Példab. 15, 16-27. Máté 21,12-17. —Példab. 16,1-10. 32-33. 2. Tim. 2, 8-13. — Példab. 21, 1-16.

1. Szám. 16, 14-23. — Példab. 23, 29-35.

kezhettek emlékei, megnevezni csupán egy olyan világban tudtam a múlt pillanatképeit, ahol a jelen emlékeztet rájuk, így válhatott egy otthoni búcsúhangverseny is múltam egy részének sorvezetőjévé.

A fasori templom orgonáját feltehetően sokáig nem hallom majd annak az augusztusvégi vasárnapnak estéje után. Peskó Zoltánt, aki számomra egyet jelent e hangszer fogalmával, azonban — úgy igérkezik — sohasem. Mint annyi sokan mostanában, ő is idő előtt fáradt el, nem annyira a műért, de inkább a létezésért folytatott küzdelemben.

A zenehallgatás nem szokta megkötni gondolkodásunkat, sőt serkenti azt, növeli érzelmi tartalmát. Azon a nyárestén mégis alaktalanul szaladtak át rajtam a tisztelet és a sajnálat szavai. Mert amit akkor hallottam, azt úgy és ott már többé nem hallhatom. S Peskó Zoltán azok közé tartozott, aki magáról is tudott beszélni a más zenéjével. Nemcsak az evangélikus egyházi zene, de az egész magyar zenei élet is megszegényedett.

O, dehát csak ennyire futná a meghatottságból, ilyen sokszor hallott és talán alaptalanul lemondó szavakra? Hiszen akadtak művészek, akik hatvanéves koruk után teljesítették ki adottságaikat! És ha még nem is fordul úgy a sors, hogy előtte is újra lehetőségek nyíljanak, akkor is ennyi lenne Peskó Zoltán minden érdeme? Sikeres hangversenyek templomban és a Zeneakadémián s aztán néhány önálló szerzemény, amiktől egyetlen előadó művész sem tudja megtartóztatni magát. Valóban ennyire beváltatlan maradt volna egy dermesztő kor nagy talentuma?

Azt hiszem, mégsem. Mert azokat a magaslatokat nézve, ahová — az utolsó hangverseny tanúsága szerint is — eljutott Peskó Zoltán, akkor márcsak azoké a sajnálat, akiket korai visszavonulása megfoszt a műélvezet és az elmélyedés áhítatától. Igaz, nem kedvelte a moderneket, dehát van-e Bach-nál intellektuálisabb szerző? És ne feledjük, hogy ő legelsősorban tanított: zenét szeretni és zenét érteni, ahogyan az egymástól elválaszthatatlan. S hogy milyen kiváló ösztönökkel, azt bizonyítsa a már említett emléksorom.

Az orgonával ugyan nem ő ismertetett meg. Még a bombázások időszakában, egy dunántúli faluban lopakodtam be a karzatra. De aki először mutatott «valódi» orgonát villanyfujtatóval és emeletes játszóasztallal, amelynek még a lábrácsa is hangokat formált, az Peskó Zoltán volt, aki két évig tanított a Fasori Gimnáziumban nemcsak kottát olvasni, hanem zenét hallgatni is. S mi mozgatja meg hatásosabban egy serdülő képzeletének áttételeit, mint az ilyen játékos gépezet. Még

azt is megmutatta, hol hallgatta annakidején Gyuri fia a rádiót, hogy közölje vele, ha légiveszély miatt félbe kell szakítani az istentiszteletet....

Nem akarom ezúttal megvallani, •— ez előtte is tudott dolog volt — hogy recsegő hangom és egykori tétova hallásom alapos próbát jelentett minden zeneoktatásnak. Még mielőtt olvasni tudtam volna, a Himnuszra már nagy igyekezettel készültem a fasori gimnázium dísztermében tartott ünnepi istentiszteleteken. Nem túlságosan nagy szerencsével sikerült azonban kihasználni azt az egyetlen lehetőséget, amely a szertartás áramkörébe bekapcsolt. Ti. a legtöbbször dallamot tévesztve már a főének befejező versszakánál rákezdtem az Isten áldd meg a magyart! Hogy ennek ellenére ma a zene jelenti számomra a legtökéletesebb és legmegtisztítóbb művészetet, azt mindenekelőtt Peskó tanár úrnak köszönhetem. Lehet, hogy lelkes és vérbő, mindig közvetlen módszerének, amelyre éppenséggel nem merném a pedagógia akadémikus kifejezését használni, de lehet, hogy az istentiszteletek alatt megszólaltatott koráljainak, amelyekről persze csak később tudtam meg, hogy mik is voltak és sajnáltam szomorúan az elmulasztottakat. Mint ahogy — miután kisebbik fiával összebarátkozva többször is megfordultam házukban, semmi rendkívülit, «nagy embereset» nem tapasztalva — csodálkoztam azon is, miért nem jelezte valami az én tanáromon, hogy egykor majd, nyiladozó érdeklődéssel hangversenyplakátokon olvashatón a nevét.

De jött elém egy másik meglepetés is, később, ha kevésbé felvillanyozó is. Egy Híradó — talán 56 előtt, de lehet, hogy azután — mutatta, amint valamelyik iskola tanári karának csapata Peskó biológia tanár úr vezetésével támadott a labdarugópályán. Én is eljutottam tehát annyi más — köztük Kodzly Zoltán — kérdéséhez: aki a Zeneakadémia orgonáját is megszólaltathatja, az miért tanít biológiát?

Nem ismerem Peskó Zoltán válaszát, amit elsősorban magának kellett adnia erre a kérdésre. De olvastam Németh László számvetését: «Ha egy tanár évente 800—1000 órát tart s közben 30—40 emberen dolgozik, az 35 év alatt közel egymillió emberóra. Egy író megír húsz könyvet, azt kiadják öt-ötezer példányban, a húszat elolvassa mondjuk kétszázezer ember, egy-egy könyv pedig öt órára köti le az olvasót: az kb ugyanannyi.» Tekintsünk el most attól, hogy talán mindkét művész azért eszményíti ennyire a tanári pályát, mert nem tudott korlátok nélkül az emberek elé kiállni. Mindez nem változtat azon, hogy Peskó tanár úr nem is harminc-negyven, de hatvan embernek tanította annak a művészetnek az alapjait, amelyben az ember közelebb kerül Istenhez. Legalábbis ahogyan ő oktatta ezt a műfajt. S ha az én esendő mull

Amit most leírok, az — a voltaképpen apropóul szolgáló utolsó esemény kivételével — mind abból a gyermekkorból kísér vigasztalva, de mégis hihetetlenül, amikor még az otthon és a vasárnapi istentisztelet töltötte ki a teljes létezést. Szűkreszabott, de megbízható élet volt ez, amely még lehetővé tette az ostoba tények kizárását. Egészen a legutóbbi időkig csak formátlan sajgásként jelent-