Utitárs, 1964 (8. évfolyam, 1-11. szám)
1964-03-01 / 2. szám
UTITMÍ Bécsi levél — A magyarországi látogatók jegyében ... — Külföldön élő magyar evangélikusok lapja. Szerkesztő és kiadó: Terray László Prestegárden, Innsmflla, Norge. A szerkesztő bizottság tagjai: Gémes István, Kótsch Lajos, Pát kai Róbert. A lap ára egy évre 1,50 US dollár. Világszerte nagy a mozgolódás az ökuménikus gondolat híveinek egyre növekvő táborában. Alig van olyan egyházi lap, bármely felekezethez tartozzék is, amely ne kommentálná a keresztyén világ kétségkívül legnagyobb eseményét, a római egyház zsinatát, melynek eddig már két ülésszaka zajlott le. Van aki lelkesen értékeli az elért eredményeket, van aki zárkózottan várja a további fejleményeket, de az érdeklődés mindenesetre világszerte nagy, és joggal. Ebben a nagy ökuménikus mozgolódásban egy igen fontos mozzanatra kell figyelemmel lennünk. Ha a közeljövőben tényleg megindul a beszélgetés a nyugati keresztyénség két főága, a protestáns és a római keresztyénség között, elengedhetetlen feltétele egymás kölcsönös megértésének, hogy mindkét fél ugyanazt a terminológiát használja. Még látszat-eredményeket sem lehet elérni, ha az egyik fél «egyház»-on csak egy meghatározott földi szervezetet ért, míg a másik fél Krisztus egyházának többféle földi megjelenését, — vagy ha az egyik fél «egység»-?n többek összetalálkozását érti, míg a másik fél — ilyen protestáns oldalon is van — csak az ő részéről egyedül igaznak tartott egyházhoz való csatlakozást. S így folytathatnánk a sok terminológiai probléma felsorolását. A politikai életből s a köznyelvbol jól tudjuk, mennyire különböző jelentést kaptak az olyan szavak mint «szabadság», «demokrácia», «haladás», stb. Az e téren állandóan szerezhető szomorú tapasztalatok kell hogy óva intsenek: ennek nem szabad megismétlődnie abban a beszélgetésben, melyet Krisztus hívei folytatnak egymással. Nemcsak azért mert a «beszélgetések» előbb-utóbb csak szócsatákba vagy mellébeszélésekbe fulladnának. De azért is, mert ezzel Annak nevére hoznánk gúnyt és szégyent, Aki így imádkozott értünk: «Hogy mindnyájan egyek legyenek». Az e havi «bécsi levél» Szép falusi István bécsi lelkész 1963. évi lelkészi jelentéséből közöl további részleteket. Szerk. A közelmúlt két eseménye elevenedik meg bennem akkor, amikor az Ausztriai Evangélikus Egyház Magyar Lelkigondozói Szolgálata egyházjogi elismertetését követő első — teljes évi köteles — jelentésemet összeállítom. Az első Budapesten, 1952 nyarán játszódott le. Az Evangélikus Lelkésznevelő Intézet akkori, hűvösvölgyi épületeiben Nagy-Budapest evangélikus if jósága adott egymásnak találkozót. Gyülekezeteink fiatalságát akkor még lelkészeik is elkísérhették a budai hegyekbe. A konferencián előadás hangzott el «Milyen ifjakat vár evangélikus egyházunk a Teológiára?» címmel. Az előadás alatt, valamint az azt követő felszólalások idején, jegyzeteket készítettem, s mint utolsó, magam is szóhoz jutottam. A napokban ismét kezembe kerültek akkori feljegyzéseim. A következőket mondtam: «Kik jöjjenek, illetve kik ne jöjjenek ma Teológiára? Ne jöjjenek azok, akik a) nyugodt életet akarnak élni, b) nem mernek szembenézni a jelennel, c) akik azért jönnének, mert más egyetemre vagy főiskolára nem vették fel őket, s ’valahol’ lenniük kell, d) Isten Szent Lelke ébresztő munkájának ellenségei. Jöjjenek ellenben azok, akik a) új emberek, a hit emberei, b) biztosak elhivatásukban, c) vállalnak egy küzdelmes életet, d) tudnak 2—3 személynek is igét hirdetni. Az előbbiekre nincsen szükség, az utóbbiakra nagyon. Munkásokra szükség van, de kontárokra nem. Pásztorokra van szükség, nem béresekre.» Nehéz évek köszöntöttek 1952—1953- ban az egyházra is. Az evangelizáció munkásait az ország területén vidéki gyülekezetekbe szórták szét, s aki a budapesti Evangélikus Lelkésznevelő Intézet bennlakó teológusait akarta felkeresni, előbb személyazonossága igazolása után a vendégkönyvbe be kellett írnia nevét, foglalkozását, látogatása célját, s bejegyezték jövetele és távozása idejét is. .. . A 12 esztendő távlatából vett idézetet ma is vállalom! Az Ige két (kettős) élű kardjának megsuhogtatása mindig népszerűtlen, de Isten szolgáját kötelező feladat. Ki tudja hol, milyen mértékben és kiknél eredményez megalázkodást vagy megkeményedést. Ugyanakkor azonban ne feledjük — D. Gerhard May osztrák evangélikus püspök 1964 újévi körlevelét idézve — «az evangéliumi hit nem tiltakozásból és erejéből él.» A protestantizmusban a «pro testate» — a pozitív elem! — a döntő, a negatívumokkal szemben. A másik esemény 1963 őszén, az ausztriai Karpfenberg-ben történt. Szokásos havi istentisztelemen egy alkalommal hárman vártak érkezésemre. Közülük az egyik magyarországi látogató volt. Megtartottam az istentiszteletet, s közben állandóan arra gondoltam: Isten szavamon fogott, 12 esztendő távlatából is! «Azok jöjjenek ma Teológiára. . . . akik tudnak 2—3 embernek is igét hirdetni...........» • A nagyvilágban szórványsorban élő magyar evangélikusságunk életében a kislétszámú istentiszteleti alkalom megszokott tény. Többször magam elé képzeltem már egy olyan térképet, amelyen az egyes városokat — ahol lelkészeink ajkáról igehirdetés hangzik — élő gyülekezeteinket kis égők jeleznék; pazar feladat lenne elindulni a fények nyomán, követni az éveket és a nagyszülők, szülők, vagy a saját magunk útját az egykori otthontól a mostani «új hazáig»! Ha a külföldön bírálatból, hanem a Szent Lélek a Szentírásban és a szentségekben megnyilvánuló — a világszórványban — élő magyarszármazású evangélikusságunknak lenne átfogó évi statisztikája, amely minden igehirdetési alkalom résztvevőinek számát feljegyezné, úgy az istentiszteletek látogatottságának átlagos létszáma valószínűleg 20 körül mozogna. S hány helyen örülnének híveink közül sokan annak, ha vasárnaponként legalább 20-an összejöhetnének! E sorok feljegyzése közben érkezett Dél Afrikából — Johannesburgból — a hír: «Megalakult a Délafrikai Magyar Protestáns Egyház.» (Nyilván «gyülekezet» értendő az «Egyház» elnevezés alatt!) Híveinek száma 55. Köztük 50 református, 5 evangélikus. Bizonyára akad ebben a magyar lelkész nélküli országban még néhányszor ennyi protestáns, de az nagyon kérdéses, hogy a rendszeres templomlátogatások során — ha erre egyáltalában gondolni lehet — elérik istentiszteleteiken a 40%-os(20 személy!)átlagot. (A statisztika egyik pozitív volta mellett már ezen a helyen is megemlékezem arról, hogy Ausztriában — éppen az imént említett kapfenbergi istentiszteleti szórványgyülekezetünkben, ahol munkáshíveink közűi, a gyermekeket is beleszámítva — az egyik kisvárosban 25 protestáns hívünk él, s 1963-ban átlagosan 13-an (vagyis 52 %) keresték fel istentiszteleteinket!) A kislétszámú istentiszteletek az ige-3
