Utitárs, 1963 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1963-06-01 / 6. szám
Egyházi élet az «újvilágban» III. «Minden ember a fedélzetre!» Az egyház organikus testében némelyek az igehirdetésre, a szentségek kiszolgáltatására, a kormányzásra, vagy a tanításra kapnal elhívást. Általában azokat, akiknek ilyen meghatározott elhívásuk nincsen, hívhatjuk laikusoknak. Sajnos a «laikus» kifejezésnek erősen negativ mellékíze van. Ö az, aki az orvostudomány területén nem az orvos, aki a jogi útvesztők viszonylatában nem ügyvédi tekintélylyel szólhat hozzá a dolgokhoz, vagy aki az atomtudományok területén nem a tudós. Ezért egyházi összefüggésben is rendkívül nehéz a laikust, vagy mondjuk így: az egyháztagot — ahogyan ezt a kifejezést általában érteni szokták — lelkessé tenni az egyház felelősségteljes szolgálata iránt, mert legtöbbször csak az fogalmazódik meg, hogy ő ki nem. Nem felszentelt, tanításra és prédikálára képzett valaki. Nem szolgáltathatja ki a szentségeket. Nem lelkész, nem teológus. Az őskeresztyén egyházban nagyon sok «laikus» lett mártír. Nem véletlenül, hanem azért, mert világosan tudták, hogy kicsodák. Tehát a kérdést nem a negatív oldaláról fogalmazták! Inkább meghaltak, semhogy mások legyenek, mint akik voltak: keresztyének, azaz Krisztus-követők. Ma a laikusoktól, az egyház tagjaitól általában nem várnak bizonyságtételt abban a formában, ahogyan ez az őskeresztyénség idejében történt. Ebben nemcsak az a baj, hogy a keresztyén üzenet veszített súlyából a kívülállók szemében hanem méginkább az, hogy ezt nem várják el egymástól az egyház tagjai sem. Ezért talán legfontosabb felébreszteni önmagunkban a tudatot, hogy kik is vagyunk, akik az egyházban éljük a Krisztus által elénktaposott életet, mint annak laikus, vagy különleges szolgálatra elhívott tagjai. Mindenekelőtt abból az előfeltételezésből kell kiindulnunk, hogy mindnyájan Isten gyermekei vagyunk, az egyház pedig Isten által elhívott emberek közössége. Ebben a földi életben emberi keretek és viszonylatok határoznak meg minket. Az egyháznak a közösségi élete is látható és emberileg körülhatárolható szervezeti formában van adva számunkra. Ez magában véve nem rósz, csak azért, mert világi szervezeti élethez hasonló keretben él az egyház. Talán inkább jó, hogy nem is igényli a maga számára azt, hogy az a keret, amelyben él — formáját tekintve — különb, mint a világi szervezetek keretei. A tartalom és az üzenet mélysége teszi mássá az egyház életét és szolgálatát. És ebben a szolgálatban minden emberre szükség van. Szükség van az egyház elhívott és megvizsgált szolgáira, hogy a jó rend és a tiszta tanítás biztosított legyen, valamint a laikus munkásokra, a hívek egész közösségére egyaránt. Ugyanis a kegyelmi ajándékokat — karizmákat — megosztottan adja Isten. A gyülekezetben mindenki kap kegyelmi ajándékot, de senki sem kapja a karizmák mindegyikét. Ezért mindenki tartozik kegyelmi ajándékával a másiknak és ugyanakkor mindenki rászorul a másik karizmájára. «Sáfárkodjatok azzal egymásnak» (I. Pét. 4: 10), olvassuk a Szentirásban. A Szentlélek Isten nem szegényedett meg. Öt tálentum, vagy kevesebb, nem számít, a hűségen fordul meg minden. A keresztyénségben a közösségi jelleg jelenti a leghatalmasabb erőt, amit Krisztusban való testvériségnek is mondhatunk, mégis ennek az erőnek és keresztyén üzenetnek az aprópénzre való váltása individuálisan egyéni dolog. Külön-külön kell megélnünk a keresztyén életet. Megint oda jutottunk vissza, ahonnan elindultunk: tudnom kell, mit jelent számomra ma keresztyénnek lenni. Ki vagyok én, a keresztyén ember ebben a világban, amelyet nagykorúnak mondanak s hogyan tudom nagykorúan élni a keresztyénségemet. Példát mondok. Északafrikában a mohamedánok nagyobb sikerrel dolgoznak, mint a keresztyén missziók. Az arány öt az egyhez. Ámíg a keresztyén egyházak misszionáriusokat és képzett evangélizátorokat és tanítókat küldenek, addig a mohamedánok üzlet- és szakembereket. Persze keresztyén üzletemberek, mérnökök és munkások is mennek Afrikába, de az a helyzet, hogy ez utóbbiak «nem árulják el» a hitüket a környezetükben élőknek. Tradícióba burkolt, kis kaliberű keresztyénség ez, amely legjobb esetben is csak egy szűk körnek a sajátja. Erősen kétséges, hogy ilyen esetben valóban keresztyénségről beszélhetünk-e? A mohamedán naponta ötször hagyja abba munkáját, leburul Mekka felé és imádkozik. Ez a laikus bizonyságtétel eredeti és világos. Értjük a különbséget. Nem arról van szó, hogy misszionáriusaink nem végeznek áldozatkész és lelkes munkát, de csak kevesen lehetnek és nincs mellettük a keresztyén laikusoknak élettel hitvallást tevők serege. Érdemes megfigyelni külföldön utazó keresztyéneket. Akárhányszor az lehet az érzése az embernek, hogy az említettek maguk mögött hagyták kéresztyénségüket. Vagy ugyanez lehet a helyzet, amikor munkahelyükön vannak, amikor szórakoznak, vagy a családi körben töltik idejüket. Elfelejtik, hogy kicsodák. Pedig minden ezen a kérdésen fordul meg, tudok e választ adni arra, hogy: ki vagyok? Keresztyénségünk kell, hogy látnivaló keresztyénség legyen. Nem ugyan mutatványos bódé, amelyhez vaklármával csődítjük oda a látványosságra éheseket, hanem állandóan világító hajlék, amely vonza az embereket és Krisztus világosságát adja tovább. Fel hát a fedélzetre! Több hónappal ezelőtt Amerikában, a United Lutheran Church laikus mozgalmának a vendége voltam három hétig. Óriási benyomással volt rám már egyszerűen az a tény is, van ilyen mozgalom az egyházban. Laikus egyházagok érezték át a segítés szükségességét. A szervezkedés 1907-re tehető vissza. Akkor egy Jesse L. Clark nevű fiatal üzletember döbbent rá egy pennsylvaniai kerületi gyűlésen, mennyire fontos az egyház lelki, szervezeti és anyagi szempontjából a laikus munkások szolgálata. Szervezetüket kezdetben Laikus Missziói Közösségnek hívták. Feladatukká tették az evangélikus iratterjesztés segítségét, fiatal embereket bátorítottak a lelkészi pályára, vállalva taníttatásuk költségeit. A rendszeres családlátogatások bevezetése is ennek a mozgalomnak a kezdeményezéséhez tartozik. Ma már természetes a lelkigondozás területén ez a magatartás, de akkor még nem volt az. Az amerikai evangélikusság sokat köszönhet a laikusmozgalom kiszélesedésének. Három pontban fogalmazták meg feladatukat: 1) a mélyebb lelki élet segítése, 2) a gyülekezeti élet és a jobb templombajárás előmozdítása, s végül 3) a rendszeres egyházfenntartásra való példaadás és buzdítás. Programjuk továbbra is ezen a hármas alapon maradt, de egyre szélesedett. Luther azt mondja egy helyütt a hitről, hogy «nem nyugszik és nem henyél, kitör, beszél, bizonyságot tesz». Ez volt tapasztalható ebben a mozgalomban, amelyet később már Evangélikus Laikus Mozgalomnak neveztek. 1923-tól 1942-ig 172 fiatalnak lelkésszé való kiképzését fedezték. Missziói területeket vállaltak. Majd filmprodukciókon keresztül végeztek figylemreméltó munkát. Laikusok érdeme, hogy megszületett sok más film mellett a nemzetközileg is jól ismert «Luther Márton» film és a «Question 7», című, a vasfüggöny mögötti társadalmi és egyházi életet ábrázóló filmalkotás. Még ennyit: csak 1956-ban 79 uj templomot és gyülekezeti épületet építtettek. A Missouri Synod egyházhoz tartozó Evangélikus Laikus Liga különösképpen a rádióevangélizációért érez felelősséget. 79 nyelven több, mit 1200 rádióállomáson keresztül — köztük magyarul is hirdetik az evangéliumot minden héten. Kiragadott példákat és számokat említettünk. Inkább csak arra valók, hogy jelei legyenek az amerikai laikus munkások lelkes, felelősséget hordozó hitéletének. Milyen jó lenne, ha mi is így tudnánk látni gyülekezeteinkben a tennivalónkat. Mindenki a maga helyén a maga kegyelmi ajándékával járulna hozzá a missziói parancs betöltéséhez. Élhetünk különböző országokban és körülmények között, de kell (vagy kellene?) tudnunk, hogy tartalmilag a keresztyénség mindig abból áll, hogy életünk minden helyzetét össze tudjuk kapcsolni Urunknak, a Jézus Krisztusnak az evangéliumból ismert életével. Pátkai Róbert. 8 A/L TIOENS KRAV, KRISTIANSUND N
