Utitárs, 1962 (6. évfolyam, 1-11. szám)
1962-01-01 / 1. szám
Eredetileg Simonnak hívták azt a fiatal, ügveskezü halászt, akinek Jézus Urunk első találkozásukkor a Péter, kőszikla, nevet adta. Kérdezhetné valaki, mi lehetett ennek az oka? Vájjon Péter természete szolgált a kijelentés alapjául? Nyugodt, hallgatag, megfontoltan türelmes embernek látszott Jézus szemében? Aligha. Jézus bizonnyal jól ismerte az embereket. És amennyire Péter alakját az evangéliumból rekonstruálni tudjuk, úgy áll előttünk, mint aki nagyon hirtelen, türelmetlen természetű. Ö az «add Uram Isten, de mindjárt» — télé ember, aki kiugrik a csónakból, hogy Urához siessen (Jn. 21:7), aki elsőnek felel a tanítványok közül (Mt. 16:13— 19), aki levágja a főpap szolgájának fülét (Mt. 26:51), aki fut az üres sírhoz a feltámadás első hírére (Jn. 20: 30), aki kíváncsiskodik János apostol jövőjét illetően (Jn. 21:21). Mindebből az tűnik ki, hogy nem töprengő lélek, hanem a cselekedetek, sokszor a nem egészen átgondolt, felelősséggel vállalt cselekedetek embere. Mégis úgy látszik, Jézus jobban kitünteti, mint tanítványai közül bárme lyiket is. Rögtön azután, hogy Péter, bátyja közvetítésével találkozhatott Jézussal, az Ür így kezdi a beszélgetést: «Te Simon vagy, Jónásnak fia.» Erről a megjegyzésről arra gondolhatunk, hogy már hallott felőle Andrástól. Majd rövid vizsgálódás után Jézus újra megszólal: « ... a te neved Kéfás lesz, ami azt jelenti: kőszikla (Jn.: 43). Kéfás, Péter apostol neve arám nyelven. Nem tudjuk Péter válaszát, az evangéliumok nem írják le, az bizonyos: ekkor szegődött Jézus tanítvány áld, meggyőződve arról, hogy igaza volt testvérének Andrásnak, aki ezekkel a szavakkal hívta: «Jöjj, mert megtaláltuk a Messiást». (Jn. 1:41). Ebben az időben a zsidók nagyon várták a Szabadítót. Azt remélték, hogy az Isten által küldött Felkent (héberül Messiás, görögül Krisztus) hamarosan eljön, hogy megszabadítsa népét elnyomóitól. Ügy látszik Péter azonnal dönteni tudott Jézus követése mellett. Lehet, hogy nagyon tetszett neki Jézus határozott, szinte parancsoló beszéde. Abban, hogy új név Ígéretét kapta, talán bátorítást is érzett arra nézve, hogy a Messiás oldalán «kősziklaként» kell meghalnia, segítenie kell a Messiás küldetését. Ez a segítség azonban nagyon sokszor nem sikerült, lelkes akarása és jószándéka ellenére sem. Nem tudta legyőzni természetét, bűnös emberi énjét. Egy alkalommal, amikor Jézus arról beszélt tanítványainak, hogy az Ö követése áldozatot jelent, Péter önkéntelen szólt közbe: «Mi mindent elhagytunk érted . . . », más szavakkal: az áldozatot mi már meghoztuk, mit kapunk ezért? Azután más alkalommal, amikor Jézus a Galileai tengeren ment tanítványai után, Péter a csónakból kérte, hogy Hozzá mehessen a vizen. A kishitű tanítványt, aki elveszítette az Űr tekintetét, a fulladástól Jézus szabadította meg (Mt. 14: 22—23). Vagy, amikor Krisztus először jelenti szenvedéseit, végletekig tud vitatkozni azon, hogy szeretni áldozathozatal nélkül is lehet, nerrt kell azért a kereszten meghalni. Ekkor Jézus megdorgálja, mert Isten munkájának próbál gátat vetni felszínes okoskodásaival. Élesen szól rá: «Távozz tőlem, sátán; botránkozásomra vagy nékem, mert nem gondolsz az Isten dolgaira, hanem az emberekére» (Mt. 16:21—23). És a sort így folytathatnánk tovább. Az állhatatlan Péter harmadmagával kétszer is elalszik a Gecsemáné kertben, miközben Jézus imádkozik és gyötrődik (Mt. 26: 36— 46). A főpap udvarában háromszor tagadja meg hűtlenül az Urat (Mt. 26: 69—75), korábi fogadkozása ellenére: «Ha mindnyájan megbotránkoznának is benned, én meg nem botránkozom, , , , ha meg is kell veled halnom, nem tagadlak meg téged (Mt. 26:33, 25). A szeszélyes Péter életéből azonban nemcsak ilyen negatív vonásokra figyelhetünk fel. A csodálatos halfogáskor (Lk. 5:1—11) észreveszi Jézus jeltételét. Emberi tehetetlenségére döbbenve borul le a Mester elé: «Menj el tőlem Uram, mert én bűnös ember vagyok». Ugye mennyire távol van Péter ekkor a gondolattól, hogy magát «sziklának» vélje. És mégis ekkor csillan fel valami abból, hogy hová akarja őt Jézus igazán elvezetni. A magában való bizakodás nem segíti át a mélypontokon, csak az Isten bűnbocsátó erejében való hit és reménység. A Cézárea-Filippibe vezető út mentén van egy forrás, ahol a legtöbb vándor megpihent. Felette egy kis vésett írás Baál pogánv-istent dicséri. Az arrajáró Jézus és tanítványai bizonyára látták e felírást és lehet, hogy ez indította az Urat kérdezésre: «Ti pedig kinek mondotok engem?» A válaszok bizonytalanul tapogatódzók voltak. A többiek legnagyobb meglepetésére egyedül Péter tudott határozottan és teljes meggyőződéssel válaszolni: «Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia» (Mt. 16:15—16). íme a mérték: Krisztus az Isten Fia! Mellette nem lehet kőszikla Péter sem, csak általa. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy Nagycsütörtök éjszakáján, amikor Jézust elfogták, azt hitte, minden összeomlott. Azt hitte, a kereszt a vég, nincs tovább, nincs remény. tílete mélypontjára jutott. Elmosott benne mindent, hitvallást, tagadást, hősi kiállást, reményének a halála. Az a látszólagos tény, hogy Jézus veszített, mégsem Ö a Messiás. «Nem ér semmit az életem» mondta volna, ha valaki kérdezte volna efelől. Egy este ezért nem tudott már többet mondani társainak, csupán envnvit: «Elmegyek halászni» (Jn. 21:3). Kiszikkadt élet az övé. Sokszor nekünk is terhes a ma, célnélküli a holnap. De Péter mégis kőszikla lett! Nem azért, mintha ő maga tudott volna megállni Jézus mellett, vagy mintha kiérdemelte volna ezt a nevet, hanem, azért, mert Jézus feltámadása után megtapasztalja, hogy ahol mi azt hiszszük, hogy nincs tovább, Isten új lehetőséget nyújt. A feltámadás győzelme által új reménységre született. Amikor a feltámadott Ür háromszor kérdezi: «Szeretsz-e engem?» (Jn. 21: 15—19), visszaemlékezik háromszoros tagadására és már nagyon alázatosan mondja: «Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek téged». Már nem akar jobban tudni mindent. És ebben az alázatos, reménységben élő emberben ekkor teljesedik be Jézus korábbi mondása: «Te Kéfás leszel...» «amit én cselekszem, te azt most nem érted, de később majd megérted» (Jn. 13:7). Fájdalmas utat járt meg Péter, amíg igazán megismerte az Urat. Kőszikla azért lett, mert benne a feltámadott Krisztus nyert hajlékot és mert Krisztus, ö imádkozott érte. Így kőszikla lehet minden ember, aki csak Jézusra épít és Benne reménykedik. Mert a reménység nem más, mint komolyan számolni a bűnbocsátó Isten végtelen hatalmával. Ilyenkor eltűnik a magunk «nagysága», de megmarad a hitnek az a lendülete, amellyel Péter is bátran hirdette a megfeszített és feltámadott Krisztus Jézust egészen Néró császár uralkodása alatti vértanúhaláláig. Jó nekünk, megfáradt embereknek arra gondolnunk, hogy az értünk világra jött Jézus kegyelmes szeretete eltöröl számunkra is múltat és megnyit jövőt, ha ö, az igazi kőszikla szivünk mélyéig ér. Pátkai Róbert, IGAZ TÖRTÉNET Az amerikai központi Camp Kilmer-i táborban 1956. decemberében az újonnan érkezőket a különböző világi és egyházi szervek fogadták, s vitték tovább. Egyik honfitársunkat felkereste egy magyar evangélikus lelkész, s városában jó munkát Ígért az újonnan érkezettnek, aki azonban visszaútasította a lehetőséget. Két hét múlva ismét találkoztak. A lelkész honfitársunkat ismételten felhívta. — Miért nem akarja elhagyni a tábort — hangzott feléje a lelkész kérdése. — Várom a barátomat! — volt rá a válasz. — Hol van a barátja? — Győrben. 7 A tizenkettő: [II] PÉTER
