Utitárs, 1962 (6. évfolyam, 1-11. szám)
1962-07-01 / 7. szám
Városnézés Canterburyban. (folyt.) nagy a gyanúm, hogy van a szervezőknek a bevallott s változó vezérgondolaton kivül egy be nem vallott, változatlan szándékuk is. Jó időbe telik, amíg egy fiatal emigráns megtalálja belső békéjét, ha nem akarja ész nélkül megtagadni azt a kultúrát, amelyből vétetett, de kész a befogadó ország szolgálatára is. Eltölti az érzelmek zűrzavara, kisebbségi sors és új honszerzés robbanással fenyegető, furcsa és viharos érzelmi keveredésében él, régi és új hiiség vonzása közé taszítva. Rajtuk s nekik próbál segíteni az egyház, a maga nagyobb belső szilárdságával, másoknál valamivel szabadabban tér és idő magunkteremtette igájától. Mert egyelőre még mindig egy-egy évtizeddel mérhető az évenkénti változás a fiatal emigrációban. Résztvettem a három evangéliumi találkozón s mind a háromszor félig új emberekkel találkoztam a megszokott, kedves arcok mögött. Akarva-akaratlanul fölveszik nemzeti jellemükhöz a befogadó népek elkülönítő jellemvonásait is; ugyanakkor — immár diplomával a kézben — kiválnak az egyetemekről s ezáltal az utolsó helyi magyar gócokból. Egyéni gyökérverés és közösségi atomizálódás perlekedő erői dolgoznak szakadatlanul a mélyben. S a konferenciák szelleme mégis új meg új lelkeket érint meg a törzsgárda körül: kallódók, idegenkedök, tüskés természetű magánosok kerülnek egy kipróbált hűség vonzáskörébe. Önkéntes csatlakozással s a fiatalok évenként meghozott anyagi áldozatával valóságos kis nemzetközi nemzeti intézmény születik a szemünk láttára abból a kevés kovászból, amit az egyház szinte észrevétlenül hozzáad e nagyheti táborozásokhoz. Fiatal lelkészek a szervezői, akik a fiatalok közt élnek. Nekik tulajdonítható, hogy a konferencia évről évre érzékenyen alkalmazkodik az európai országokba szétdobált fiatalság lelki rotációjához. Tudatalatti tervszerűség lappang olykor pillanatnyi rögtönzéseink mögött. Tervekből és rögtönzésekből különös szerencsével úgy adódott, hogy idén a Mit Cselekedjünk? gondolatának ábrázolására a magyarságismeret néhány egymásra utaló fejezete nyílt meg a hazájuktól szinte gyermekfövel elszakadt résztvevők előtt. S éppen Angliában, amelynek irodalma, történelme talán legtávolabb esik a magyartól. Lehet, hogy azért volt annyira vonzó politikai gondolkodásunk és költészetünk klasszikusaira. Bornemisza Péter volt az első példa. Szülővárosa, Pest-Buda török kézbe esett, a megvadult történelem korán átlódította a polgárfiút a Felvidékre. Bécsi humanizmus és török megszállás, udvari katolicizmus és végvári hitújítás, Padova s a kárpáti megyék közt mozogva e nagytudományu, naív, ízes szavú, világlátott, és türelmetlen prédikátor folyton a nehéz idők parancsainak élt írásaiban, meg Elektra átköltésében is, de éppen ebből a napi szolgálatra szánt intő és polémikus munkálkodásból derül ki, hogy miket hitt, képzelt, érzett s miképpen élt a magyar ember a török dúlás első félszázadában, amikor először «nem leié honját a hazában». A Reformációtól a Reform-korhoz fordulva Vörösmarty is példa a múltból, hogy mit cselekedjünk. Vele foglalkozott egy másik előadó. Mert az alkati mélabújával vesztö-nyerö csatákat vívó, hol világtagadó, hol nemzetépítö költö a Zalán futásától A vén cigányig egy életen át a kételyek és remények kiszolgáltatott küzdőtere volt a keblében és sokkal közelebb áll a viaskodó modern emberhez, mint azok a többi régi nagyok — például Petőfi, — akiket népmesébe illő hit és önbizalom töltött el az új Aranykor, új Tündérország felé vállalt útjukon. Második Reform-korunk: a két háború közti harmincas évek s az éppen negyedszázada megalakult Márciusi Front volt a konferencián felidézett harmadik példa, hogy mit cselekedjünk, s Bibó István a negyedik. Az a Bibó, aki visszamutatva Vörösmarty korára, 1945 után a polarizált indulatok, félelmek, fantom-égetések és zseniálisnak képzelt politikai hazudozások kereszttüzében a bátor és becsületes, tehát egyedül hasznos realizmus megtestesítője előbb tanulmányaiban, aztán pedig, november 4,-töl, csendes, már-már öskeresztényi hősiességével. De példát adtak a Mit Cselekedjünk?re maguk az ifjú résztvevők is, párisi különítményük — vagy nevezzük már «párisi nemzetünkének? -— amely magától megvont frankokkal kinyomatta s a konferencia elé tette kísérleti folyóiratát, a Magyar Műhelyt. A sírból kikelve Bornemisza Péter vagy Vörösmarty nem sokra menne a lap tartalmával, annyira modern. De a hagyomány igazi törvénye nem is az, hogy az ösök értsenek minket, hanem az, hogy mi megértsük belső rugóikat. Erényeikben s becsvágyaikban kell hasonlítani az elődökhöz, nem az örökül hagyott s immár dolgavégzett stílusban vagy kihűlő eszméikben. Hűséggel is a gyökerekig kell visszametszeni minden nemzedék életét. S ha így vesszük szemre a fiatal emigránsokat, akkor bizony nehéz hazai idők nagy tanúihoz hasonlítanak. Ess kétségbe, de ne add meg magad! — lehetne a jelmondat, amelyet egyik keserves kor továbbad a másiknak. Ess kétségbe az ember állapotán, de ne add meg magad a kísértésnek, a legfőbbnek: a lemondásnak, amely éppen erre a kétségbeesésre leskelödik. Cselekedned kell, nincs más választásod. Elhangzott az Angol Rádió magyar adásában 1962 április 29.-én. Olvassuk együtt a Bibliát Bibliaolvasó kalauzunk Augusztus 5. Szentháromság u. 7. vas. Heti ige: Róma 6, 19. — Napi igék: Róma 6, 19-23. — Máté 9, 35-38. Márk 8, 13-21. — 2. Sámuel 15, 1-16. Jakab 3,1-10. — 2. Sám. 18,1-21.32.19.1. 1. Kor. 6, 19-20. — 2. Sámuel 24, 1-25. Márk 9, 43-50. — Zsoltár 18, 1-7. Róma 12, 1-2. —- Zsoltár 18, 8-20. 1. Kor. 9, 24-27. — Zsoltár 18, 21-27. Augusztus 12. Szentháromság u. 8. vas. Heti ige: Efezus 5, 9. •— Napi igék: Róma 8, 12-17. — Máté 7, 13-23. Máté 5, 13-16. — Zsoltár 18, 37-51. Máté 12, 33-37. —• 1. János 1, 1-4. Jakab 2, 4-17. — 1. János 1, 5-10. Kolossé 1, 3-11. — 1. János 2, 1-6. Filippi 1, 6-11. — 1. János 2, 7-11. Máté 21, 18-22. — 1. János 2, 12-17. Augusztus 19. Szentháromság u. 9- vas. Heti ige: Efezus 5, 15. — Napi igék: 1. Kor. 10, 1-13. •— Lukács 16, 1-12. Prédikátor 9, 13-18. — 1. János 3, 1-10. Lukács 16, 10-13. 1. János 3, 11-18. Jakab 3, 13-18. — 1. János 3, 19-24. 2
