Utitárs, 1962 (6. évfolyam, 1-11. szám)

1962-01-01 / 1. szám

1962. január Vf VI. évf. '1. szám Megjelenik havonként I d o Igen furcsa jószág tulajdonképpen nem is tudom, micsoda? nem tudom meghatározni (igaz, nagy emberek sokszor és sokféleképpen megpróbál­ták ezt már), csak ha az órámra né­zek, két kifejezés közül az egyik fel­tétlenül ajkamra tolul: vagy ez: «van még», vagy ez: «elmúlt». Gyakrabban mondjuk azonban az utóbbit. Vagy valami hasonló kifeje­zést: «nincs időm», «meghalni se érek rá», «kifutottam az időből», «nem fut­ja az időmből», és így tovább. Csak azt nem tudja az ember, miért van ez így? Pedig mennyivel más a helyze­tünk, mint mondjuk a 100 évvel ez­előtt élt embereké volt. Munkafolya­matok, utazások, amelyekhez hónapok vagy hosszú órák kellettek, ma perce­ken belül mennek végbe. Azt gondol­ná hát az ember, hogy «megszaporo­dott» az időnk. Pedig valahogy egyre kevesebb van belőle . . . Aztán nemcsak furcsa, hanem kel­lemetlen jószág is az idő. Miért? Azért kellemetlen, mert állandóan a jövőre emlékeztet. Azt hiszem, hogy nekünk, mai embereknek, ez a leg­nagyobb bajunk: nincs jelenünk. Soha nem «áll meg» nálunk az idő. Elfolyik a kezünkből. Nem a mienk tehát. Azért nem tudunk — élni, mert még erre sincs — időnk. Emlékeztek a római 2 Taníts minket úgy számlálni 2 » napjainkat, hogy bölcs szívhez í ? jussunk. J l Zsolt. 90, 12. ? bölcsességre: «Aki időt nyer, életet nyer». Aztán kellemetlen, mert ez a múlás az embert különböző hamis kísérté­sekbe viszi. Pl. megpróbáljuk úgy «megfogni» az időt, hogy akármivel igyekszünk «kitömni». A hangsúly az «akármivel» szón van. Ismerék vala­kit, aki mindent elolvas, minden fil­met megnéz, minden mulatságba el­megy, sőt: mindegy, hogy mit dolgo­zik, csak dolgozzék, magáért a munká­ért. Nem borzasztó, hogy van, aki nap­ját, éjszakáját, hétköz- és vasárnapját ját egyformán végigdolgozza, anél­kül, hogy erre föltétlenül szüksége volna? Vájjon miért? Csak nem mene­kül valami (esetleg valaki) elől? . . . És kellemetlen, mert az állandó ro­hanás nagy igazságot feledtet el ve­lem: az idő nemcsak állandóan futás­ban, folyásban van, hanem az idő ál­landóan van. Nem percek összefüggés­telen lánca az időnk, hanem — bibliai szóval — örökkévalóság is. Kezdet és vég nélküli, minden valószínűség sze­rint. Csak én — karórámra nézve — szorítom be percek és órák korlátái közé és uralkodni akarok fölötte, és éppen az ellenkezője lesz belőle: zsar­nokommá akar lenni, és én legtöbb­ször — nem is az eseményért, hanem az órám által vészesen jelzett időért rohanok, hogy elérjem .... De mit érek el? Az időm «végét»? Mert a mi vonatkozásunkban ilyen is van. Csúnyább szóval ez az «időm vége»: a halál. Ezért érdemes futkos­ni? Tudjátok, ebben az új évben is mi­vel biztat a Szent rás? Vásároljátok meg az idő!». S ebben benne van az is, hogy ha nor­mális ember akarok maradni, akkor nem kell félnem, mert az idő nem úr, hanem «tárgy», amit meg lehet vásá­rolni. Én így mondom: Isten ajándé­ka, amiről egyszer el kell számolnom 1962-ről is. Gémes István. Viharlámpa «Ti, kik utánunk jöttök, szorgalmas­­kodjatok csak teljes komolysággal a könyörgésben és igében; őrizzétek híven az Istentől vett kicsi viharlám­pát!». Luther A röppenő búcsút intett . . . nézek az úttalan homályba. S előkereslek: drága kincset, te kedves, öreg viharlámpa. Pedig milyen korszeriitleri vagy. Mosolyog rajtad, aki lát ma. Az idő átlép rajtad, elhagy, te szegény, öreg viharlámpa. Hisz mi vakító neonfényben repülünk, mint az idő szárnya! Korszerűtlen vagy régesrégen, te kopott, öreg viharlámpa. De néha minden elsötétül . . . kihunynak mind a büszke fények . . . S boldog, aki félelem nélkül, csendesen elővehet téged. Világodnál biztosan léphet, mint aki útját megtalálta. Azért vagy nekem szent és féltett, te kedves, öreg viharlámpa. Túrmezei Erzsébet (1961)

Next

/
Thumbnails
Contents