Utitárs, 1961 (5. évfolyam, 2-10. szám)
1961-06-01 / 6. szám
Thorvaldsen KRISZTUSA A koppenhágai dom, »Vor Frue kirke« (Mi asszonyunk temploma) jelentős gyűjteménye a 100-150 évvel ezelőtti dán művészeti alkotásoknak. Különsképen Bertel Thorvaldsen (1768- 1844) járult hozzá ahhoz, hogy ez a templom a vallásos művészet rajongóinak zarándokhelye legyen, ő alkotta a bejárat feletti oromzat Keresztelő Szt. Jánost ábrázoló dombormüvét, a bejárat mellett elhelyezett gyüjtöperselyt, valamint a Megváltó és monumentális alakja körül csoportosultó tizenkét apostol szobrát. a jelenetet, s hazatérve műtermébe -sietett, hogy modelljén mindkét kart kitárva lefelé hajtsa. »Egyszerűbb nem is lehetne - mondta később - és mégis mennyire kifejezi az emberszeretetet, Krisztusnak felebarátai felé táruló ölelését.« A leírást egy műtörténész később igy egészíti ki: »A hatalom itt nem követelés vagy parancs alakjában lép az emberek elé, hanem ellenkezőleg, egy lépést hátrál, s egyben végtelen szeretettel magához hívja mindazokat, akik szomorkodnak és szenvednek. Kitárt karjaiban védelmet és békét Ígér.« - E Krisztus az egyszerűség maga, teljesen kifejezi azt, amit Thorvaldsen kora keresett: az igénytelenséget mint erkölcsi és vallási eszményt. (Svéd forrás nyomán dr. Pándy Kálmán) Az „aprópénz“ beszéde Thorvaldsen életének nagyrészét Rómában töltötte, s ott teleszívta magát a klasszikus művészet elveivel és világszemléletével. Ott alkotta a Mesternek és tanítványainak csoportját is. Érdekes azonban, hogy míg az utóbbiak, szakállas, tógás férfiak, a megkülönböztetésükre szolgáló jelképekkel: kulccsal, karddal, baltával, kereszttel kezükben egyenként nem tesznek különösebb benyomást a szemlélőre, Krisztus alakja, ölelésre tárt szelíden hivogató karjával felejthetetlenül bevésődik emlékezetünkbe. Túlzás nélkül nevezhetjük az újkor legmélyebb érzéstől áthatott vallásos plasztikájának. Ennek kézzelfogható bizonyítéka az is, hogy nem csak levelezőlapok és miniatűr szobrok, de az eredeti méreteiben készült hatalmas gipszöntvények formájában is megtalálható a világ csaknem minden országában. A Thorvaldsen múzeum ezek előállítására külön gipszöntvényt tart fent. (A Thorvaldsen által sajátkezüleg kifaragott márvány eredetijét sokáig a SS. Luca e Martino katholikus templomban őrizték Rómában). Thorvaldsen sokat küzdött művészi ihletével, míg eljutott a Megváltó alakjának ehhez a végleges, bensőséges és magasztos kisugárzású kifejezéséhez. Vázlatai között találunk terveket, melyek Krisztust áldásra emelt, vagy sebeire mutató kézzel, vagy az úrvacsorái kehelyel ábrázolják. Ezek mind szép hagyományos elképzeléseken alapuló tehetséges elgondolások, ö azonban egyikkel sem volt megelégedve, mert tisztában volt avval, hogy ennek az alaknak kell önmagában összpontosítania mindazt az áhitatos hitet, mindazt a boldog reménységet, melyet e székesegyház építői nyújtani akartak. Már-már feladta a reményt, mikor egy baráti caládhoz volt meghívva vacsorára, s belépve megragadta figyelmét a vendégeit fogadó háziúr kifejező mozdulata. Emlékezetében azonnal lerögzítette ezt Szülei keresik Hild János volt Kötcse-Medgyespuszta-i lakost. Született 1927-ben eltűnt 1945 Somogybol. A szülök hálával fogadnak minden tudósítást. Értesítést a szerkesztőség címére kérnek. »Akkor Jézus előszólitva tanítványait, azt mondta nekik: Bizony mondom nektek, hogy ez a szegény özvegyasszony többet dobott mindazoknál, akik a perselybe pénzt dobtak.« Márk ev. 12, 43. A szegény özvegyasszony két filléres perselyadományáról szóló történet ugyan nagyon ismeretes, de egyúttal nagyon felszínesen kezelt története az evangéliumnak. Vájjon miért ? Talán azért, mert anynyira világos és egyszerű? Nincsenek benne magasan szárnyaló gondolatok, sem mélyrehatóié okoskodások. Az életből kiragadott egyszerű kis eseményről van szó, voltaképpen egy elsuhanó kis jelenetről. De hátha azért vagyunk hajlandók gyorsan elismerni annak a szegény özvegyasszonynak »nemes gesztusát«,hogy továbbsiethessünk, mert ösztönösen érezzük, hogy különben kényes kérdések támadhatnak reánk és súlyos konzekvenciák akarnak behatolni életünkbe! Mindenekelőtt arról van szó, hogy Jézus a mi felfogásunk és szokásaink értelmében tapintatlanul cselekszik. Odamegy a nyitott perselyhez, amelybe a templomból, az istentiszteletről távozók bedobják adományaikat, mondjuk csak úgy: offertoriumukat. Ott le is ül és úgy nézi, hogyan dobja be a pénzt a sokaság a perselybe. Mi következik ebből? Az, hogy a hit gyakorlása és a pénztárca összefüggésben áll egymással. Az, hogy a vallásos élet nem szorítkozhat csupán kegyes beszédre, templomozásra, imádkozásra, zsoltározásra, lelki épülésre, magasztos érzések rezdüléseire és hasonló »bensőségekre«. Krisztus Urunk ezzel a kiváncsiskodó tapintatlanságával éppen ezt akarja kifejezni: Istent nem lehet ilyen olcsón elintézni! Neki mindenhez van joga, uralmi igénye fennáll életed egész területére. Két dolgot kell világosan felismerned. Az egyik az, Krisztus Urunk természetesnek tartja a templomban való adakozást, a perselyezést! A zsidóknak megvolt a maguk egyházi adója, alighanem nagyobb mértékben mint minálunk, miközöttünk, mutatja a neve is: a tized! Mégis a templombajárók még külön áldozatot is hoztak. Mert aki a templomban Isten Igéjével kerül érintkezésbe, az élő Istennel került érintkezésbe ha igaz és ennek láthatóvá kell lennie. Hogyan legyen pedig látható, ha a legkönnyebb és legegyszerűbb módon nem történik meg? Talán az, aki szűkmarkú Istennel szemben roppant bőkezű lesz embertársai iránt? A másik, amire rá kell jönnöd, ez. Olyan szépnek látszik az a felfogás: Isten országát és a »csúnya pénzt« gondosan el kell különíteni egymástól, a pénzt távol kell tartani a hit dolgaitól. Annál mi sem természetesebb, különösen az evangéliumi egyházak területén, hogy a hit és a vallás dolgai nem válhatnak üzletté s hogy ezen a ponton nagyon kényeseknek kell lennünk! De ha az a csúnya pénz olyan csúnya, hát miért tartjuk meg magunknak a szebbik részét, az ezüstöt és a szép rajzu bankókat és Istennek adjuk a valóban »csúnya pénzt«, a rezet, a krajcárt és a fillért! De lassan a testtel! mondod. Hiszen a szegény asszony is fillért vetett a perselybe! Mégis milyen szépet cselekedett, milyen dicséretet aratott! Bizony érdemes megnézni ezeket a filléreket, ezt az aprópénzt! Először is: ez egynapi ellátmánya volt, amelyet a hittestvérek közösségében mint szociális támogatást kapott. Hányszor hozunk mi ilyen »külön áldozatot« egy esztendőben hitéletünk gyakorlása folyamán! Lám, nem is olyan kis pénz az a két fillér átszámítva a mi valutánkra! Azután: Mekkorának kellett lennie eme özvegy örömének Isten Igéje és Isten segedelme fölött, hogy szinte önfeledten odaadja egész napi megélhetését? Miben nyilvánul meg a mi Istenben való örvendezésünk? Van-e ilyen bennünk egyáltalán ? Végül: Bízni is tudott az Istenben e: az asszony, hogy a biztosított napi szűk ségletét oda tudta adni, de bizonyáéi szükség esetén koplalni is tudna egysí'.ei Istenért, úgy is lehetne nevezni, hog> böjtölni, amit mi már jóformán cs;ak hírből ismerünk. így ez a »kis pénz«, amely Isten előtt olyan naggyá válik, arról beszél, ot is nyilvánvalóvá válik Istennel való közösségünk minősége, ahol a legkevésbbé gondolunk rá!!! Kótsch Lajos. 4
