Utitárs, 1961 (5. évfolyam, 2-10. szám)
1961-02-01 / 2. szám
Hétköznapi csoda Az ausztriai példa Úgy történt, hogy éppen hetet mutatott az óra mutatója, amikor szokatlan frissességgel rápillantottam. Igyekezett jó reggelt kívánni, valamint jelezni azt, hogy már ideje lenne kiugrani az ágyból, s egy félórát gyalogolni a vasútállomáshoz, ahol a Judenau-i gyorsvonat 7-órakor vár érkezésemre. Mivelhogy ismerem már a vonatok pontosságát, semmi reményem nem volt hogy elérhessem. Szinte hallottam a kalauzok kiáltását, majd amint elöirás szerint »bezárják« a kocsik ajtaját, és én ott feküdtem tehetetlenül elcsüggedten helyemen - hat reám váró konfirmandusra gondolva. Egyik kollégám vigasztalni akart bánatomban, azonban egyszerűen felfoghatatlan volt számomra mindaz ami történt. A következő pillanatban határoztam. Ezt a szolgálatot egyszerűen annak a gondjaira bíztam, aki képes arra, hogy csodákat tegyen. Talán a következő perc már az utcán talált, amint épp egy üzletre váró taxis felé siettem. Kértem, elvinne-e azért a pénzért, amit én adni tudok, de sajnos a pénzem, - ahogy ő mondotta - csak az ut feléig lenne elegendő. A vonat amit lekéstem már messze járt, amikor taxisom letett Bécs határában, kivánva, hogy valami jószivü halandó megszánjon, és közelebb segítsen célomhoz. A forgalom ezen a hideg vasárnap reggelen egész csekély volt, csak elvétve száguldott végig egy-egy kocsi a célom felé vezető utón. Életemben először próbára emeltem karomat, hogy egy autó felé nyújtva megállásra kérem. Az első kísérletemnél nevetve integettek felém, hogy sokan vannak, lehetetlen lenne felvenni engem is. Másodszor a piros index jobbfelé mutatott, és én boldogan szaladtam a kocsi felé. Az autóvezető első szava az volt, hogy csak egy közeli faluba megy, de addig magával visz. Helyet készít, - de jól esett a meleg a csípős országút után - S mindjárt érdeklődik, merre is vinne az utam? Elmondtam mindjárt történetemet - valahogy olyan bizalomgerjesztő volt az arca-, mondtam 8 órára hat konfirmandus vár engem, s bizony az idő már nagyon elszaladt. Magamban mégis örültem mert éreztem hogyha egyik nem is, de a másik szolgálat, a gyermekbibliaóra 9-kor sikerülni fog. Gondoltam az én »kisegítőm« szeret gyorsan vezetni, mert bizony nem kitalanság azért, hogy megtartsuk a nyájat - és nyugtalanság azért, hogy még mindig olyan sokan kívül vannak az Ige prédikálásának hatáskörén. ☆ Ezt kéri tőlünk Isten: legyünk és maradjunk emberek. Ne kíséreljük meg isteneknek kijátszani magunkat. De legyünk emberek, legyünk férfiak - Krisztusért! Nincsen nagyobb kincs annál mint amikor Isten kezébe veszi az életünket és elkezd bennünket Krisztusért élő emberekké, szolgákká, formálni. mélte autója sebességmutatóját. Nagyon sietett. Akkor, már éreztem valamit Néha rápillantott az órájára, de lába változatlanul szorította a gázpedált. Sietett! Többet nem is szóltunk egymáshoz. Már láttam a kastélyt, diákjaim otthonát. Tudtam mi történt. A kocsi hamar megállt, rápillantott órájára, s mosolyogva csak annyit mondott; »öt percet magának is meg tudnak bocsátani.« Nem tudtam szólni, csak megszorítottam a kezét, s azután úgy búcsúztunk, ahogy jó barátok szoktak. Ez a «vasárnapi szolgálat« sokat jelentett nekem. 9-kor, - a konfirmandus óra után - valamennyien ott ültek a »templomteremben«, s nagyon figyeltek - talán jobban mint máskor - mikor az irgalmas samaritánus történetét hallották tőlem. — Ugy-e milyen mindennapi történet? Talán hasonló már veled is történt számtalanszor. Vájjon te minek nevezted? Galavics Sándor (Wien) Ember és világ A természettudomány kutatásainak eredményeiben elénk tárul a mai, modem világ. Az elért eredményeket fölfoghatjuk, mint mindazt, amit a Miatyánk negyedik kérésében Istentől kérünk. Isten megengedi, sőt parancsolja, hogy mi a tudományokon keresztül a mindennapi kenyeret, s egyéb szükségleteinket megszerezzük. A természettudományi kutatások eredményei gyakorlati vonatkozásban Isten igéje alá kell hogy tartozzanak. »Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelkében kárt vall?« (Mt. 16,26). A tudomány gyors előrehaladásának következtében túl gyorsan leszünk az »Alkotás« urai. Az »alkotás« egyszerű »természetté« változik át szemünkben, nem látunk benne mást, csak kutatásunk tárgyát, ahol számunkra etikai szabályok már elvesztették jelentőségüket. Egy ilyen korszakban élve különösen szem előtt kell tartanunk a kérdést, hogy milyen álláspontot, milyen nézetet kell a »mai embernek« a számunkra mindig nagyobbá váló világmindenségben elfoglalni. Én úgy gondolom, hogy a 139. zsoltárban találunk feleletet: »Ha a mennybe hágok fel, ott vagy, ha a Seolban vetem ágyam, ott is jelen vagy, ha a hajnal szárnyaira kelnék és a tenger túlsó szélére szállnék is, ott is a Te kezed vezérelne engem.« Minél mélyebbre hatolnak a kutatók a világűr titokzatos világába, és minél nagyobb és kiválóbb eredményeket érnek el, annál világosabban kell, hogy a »mai ember« az ő »semmiségében« a Szentirás mondatát átérezze és felfogja: »neveden szólítottalak téged«. Divatba jött a kis nemzetek dicsérete. S bizonyára nem ok nélkül. Akiknek kevés vesztenivalójuk van s presztisük kockáztatása nélkül szólhatnak bele vitákba, azok bátrabban tudnak kiállni elveik, meggyőződésük mellett. Nemhiába van pl. a skandináv országok szavának súlya, a nemzetközi életben is s egyházi vonatkozásban is. Mikor most »az ausztriai példáról« írunk, nem azokra a gazdasági vagy más eredményekre gondolunk, melyeket a kis Ausztria, az öt év előtt megszűnt megszállás óta, elért, hanem ausztriai magyar hittestvéreinkre. Lapunk anyagi helyzete, a külföldi egyházi támogatás megszűnésével, nehezedik. Mint minden újság, egy egyházi lap is csak úgy tud fennmaradni, ha az előfizetések rendszeresen befutnak. Természetesnek kellene lennie, hogy a gyülekezetek áldozatkészége is ott álljon lapunk mögött. Mikor a múlt év végen erre vonakozólag körlevelet küldött ki az Utitárs pénzügyi bizottsága, Ausztriából kaptuk az első s eddig a legbiztatóbb választ, - abból az országból, mely anyagilag még mindig nem állt egészen talpra, s ahol még ma is sok magyar él táborban vagy legalábbis jóval nehezebb anyagi körülmények között, mint más országokban. Hadd mutassunk itt egy kis, különben rokonnép példájára is. Nemrég irta egy külföldi magyar lap, hogy a svédországi észtek önkéntes észt adót is fizetnek, a mellett hogy természetesen nem mentesek a svéd adó alól sem. S ezt kezdettől fogva megtették, - nem hangoztatva, hogy nekik »jár« az állás, a lakás, a bútor, a sok kedvezmény, - vagy az ingyen egyházi újság ... Hol vagyunk mi ettől? Pedig nem kellene lassan arra gondolnunk, hogy magunknak is kell áldozatot hoznunk ? Ha tényleg örvendünk az egyházi élet szabadsága felett jelenlegi uj hazánkban, akkor a magyar egyházi élet előfeltételeit is meg kell teremtenünk. Az anyagi előfeltételeit is. Vegyünk példát Ausztriáról. T. L. így nem fog a ma embere a modern természettudomány áldozatává válni, amely őt, mint a természeti törvény legfelsőbb és abszolút normáját ábrázolja, ahol ö - a mai ember - végső fokon nem több, mint a »matéria« és a »törvény« eredménye. Az ember, a »mai ember« is Isten teremtménye és lénye azon alapszik, hogy Istent hallja, s neki választ ad. Éppen ezért bármennyire is erőlködik, nem tud és soha nem fog tudni több lenni, mint Isten hatalmának e földön élő képviselője. Egy közismert, nagyrabecsült teológus mondotta: »az ember a földön az ég alatt él«. - Igen, éppen ezért nem lesz ő a világűrben sem több, mint Isten alattvalója. Zulauf Gusztáv (Heidelberg). 2
