Utitárs, 1959 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1959-11-01 / 10. szám

"V

uTim

i

Külföldön élő magyar evangélikusok lapja. Szerkesztő és kiadó:

Terray László

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kirkens Nödhjelp, Kirkegt. 5. Oslo.

A szerkesztőbizottság tagjai: Kótsch Lajos, Pátkai Róbert, Szépfalusi István.

A lap ára egy évre 10,50 dán korona vagy ennek megfelelő külföldi pénzösszeg (1,50 US dollár, stb.J

ökumenikus zsinat

Nemsokára az uj pápa, XXIII. János trónralépése után szárnyra kelt az a hír, hogy a róm.kath egyház uj feje ökumenikus zsinatot akar összehívni és pedig a lehető legrövidebb időn belül.

Ez a hir örömteljes várakozásra indított sok embert. Ezekről nyugodtan állíthatjuk, hogy nem tartoznak a legrosszabb keresztyének közé. Azt hitték, elérkezett az az időpont, amikor jelentős lépés történhet az egy közös egyház irányában. Elindul egy folyamat, amely egyelőre közelebb hozza egymáshoz legalább a nagy keresztyén egyházakat, mig majd Istennek tetsző időpontban megvalósulhat az egyházak közössége is.

E reménység forrása az »ökumenikus« szó volt. Mert ma már sok róm.kath. keresztyén is ismeri ezt a szót és pedig abban az értelemben, ahogyan az »ökumenikus Világtanács« révén ismerte meg. Az ökumenikus Világtanács, magyarul: »Egyházak Világtanácsa«, protestáns egyházak közössége, szövetsége a világ minden tájáról. Tagja a Lutheránus Világszövetség is. Az Egyházak Világtanácsának aktivitása közismert a világ minden részén és mivel általában rövidítve igy, szokták megjelölni: ökuméne, ez a kifejezés mintegy protestáns veretet nyert. Ezért keltette az ökumenikus zsinat hangoztatása még rom.katolikusokban is azt a benyomást, hogy az uj pápa az összes keresztyének képviselőivel óhajt nyilván gyűlést tartani, hogy elindulhasson útjára az egyesülés bizonyára hosszas és sokáig tartó folyamata, hiszen ma az a helyzet, hogy az egész keresztyénség forog veszedelemben és a világ számos táján felekezeti különbség nélkül, egyformán szenved elnyomatás alatt a keresztyénség.

Ki tudja, hátha az uj pápa eleinte tényleg táplált ilyen gondolatokat és hajlandó lett volna eltérni Róma eddigi merev magatartásától ? Ki tudja, nem azok az erők szoritották-e más irányba, amelyek számára az első számú ellenség a protestántizmus és amelyek sem azt nem veszik tekintetbe, hogy magában Olaszországban mennyi a kommunista, sem azt, hogy általában éppen a protestáns országok lakossága a legimmunisabb a kommunizmussal szemben.

A Kálvin-év (3.)

REFORMÁTORAINK

Ebben az évben van Kálvin János, a genfi reformátor születésének 450. évfordulója, s igy különösen is okunk van arra, hogy megemlékezzünk azokról a férfiakról, akik a reformáció müvét Isten Szentleikének kényszerítésére eszközként elvégezték. Ezt talán legegyszerűbben úgy tehetjük, hogy Kálvint Lutherrel szembesítjük.

Sem Luther, sem Kálvin nem akart reformátor lenni.

»Arról értesültünk, hogy városotokban több prédikátor tart külön nyilvános összejöveteleket. Luther tévelygéseit hirdetik és ti mindezt megtűritek!« így írt már 1532-ben a genfi városi tanácshoz V. Károly a birodalom császára, aki a reformáció történetében főleg az ágostai birodalomi gyűlésen is fontos szerepet töltött be. Luther tanítása Genfben úgy látszik a nyelvi nehézségek ellenére is (itt ugyanis franciául beszéltek és Luther németül meg latinul irt) korán ismertté vált. Mindez még az előtt történt, hogy Kálvin odakerült volna. Kálvin működése se jelentette Luther hatásának megszűntét, hiszen Kálvin Luthert »a keresztyén egyház kiváló pásztorának és nagyrabecsült atyjának« tekintette.

Sajnos a két reformátor személyesen soha nem talákozott, s egymást csak Írásaikból (ezek közül is csak a latinul megjelentekből) ismerték. Luther a teológia utján jutott el a reformáció, az egyház megújhodásának követelményéhez. Kálvin viszont előbb jogi tanulmányokat végzett, de mint ilyen is a fellendülő humanizmus gondolatvilágának a segítségével hamarosan az egyház megújulásának a gondolatát magáévá tette. Ez a kezdetbeli különbség azonban

rányomta bélyegét a két reformátor teológiai gondolkodására is. Kálvin mindig megmaradt humanistának. A klasszikus műveltség rá nagy befolyást gyakorolt, s filozófiai képzettsége is magával hozta, hogy tanítása sokban hordozza magán a racionális gondolkodás bélyegét. Luther viszont mindig megmaradt igehirdetőnek, aki az írásban foglalt szent kinyilatkoztatást nem próbálta az emberi gondolkodás szabályaival kiegyensúlyozni akkor se, hogyha az ész nem tudott a kinyilatkoztatás titkaival megbirkózni.

Kálvin kezdetben maga is azt gondolta mint Luther, hogy az egyház megújhodása belülről kell, hogy megtörténjék. Az egyházi szakadásnak a gondolatát merőben elvetette, s csak később adta fel a reményt arra, hogy az egyház akkori vezetői valóban hajlandók lennének ilyen megújhodást végrehajtani.

Kálvint saját bizonysága szerint Lutherrel az is összekötötte, hogy a többi svájci reformátorok (Zwingli és Ökolompadius) úrvacsorái tanításával nem tudott egyetérteni. Inkább Luthert tanulmányozta semmint azokat, akik az úrvacsorában csak jelképet, külsőleges dolgokat láttak, s nem tudtak kapcsolatot látni a kenyér és bor színe alatt jelenlevő megdicsöült írr Jézus Krisztussal. A lutheri úrvacsoratanítással azonban ennek ellenére sem tudott teljes mértékben egyetérteni. Az ágostai hitvallást csak megváltoztatott formájában, t. i. az úrvacsoráról szóló hitcikk enyhébb megfogalmazásában, amelyben a valóságos jelenlét nincs teljes világosságában megfogalmazva, irta alá. De ily módon is kifejezésre jutott (folyt, a 7. oldalon)

Mindenesetre a szép ábrándok szétoszlottak már és ma már köztudomású kezd lenni, hogy az ökumenikus szónak róm.kath. értelmezése is van. Az u.n. ökumenikus zsinat, amelyet a pápa hiv össze, olyan zsinat, amelyre az összes róm.kath. püspök hivatalos. De nem hivatalasok a többiek, bár a görög keletiek felé történt némi tapogatódzás.

Most már nyilvánosságra hozták XXIII. János pápa első enciklikáját és abból kétségtelenül nyilvánvalóvá válik, hogy a tervezett zsinat tisztára róm. kath. zsinat lesz, melynek fötémája a kath. egyház növekedése, a keresztyén népek erkölcseinek megerősítése, továbbá az egyházi fegyelemnek korunk szükségleteihez való alkalmazása. A többi keresztyének ökumenikus törekvéseit csak közvetve érinti és konklúziója a régi nóta: Minden tévelygő számára nyitva áll az egyetlen atyai ház kapuja, amely Péter szikláján épült fel. És ebben, mint Isten országa egyetlen megjelenési formájában kell minden népek testvérileg találkoznia.

A barátságos hang ellenére természetesen világosan szembetűnő, hogy szó sincs akadályok lebontásáról, elválasztó árkok betöméséről, vagy áthidalásáról, ellenkezőleg, a választóvonalak, az elhatárolások megint élesebben rajzolódnak ki.

Egyetlen ökumenikus lehetőség nyílhatna csak e lényege szerint nem ökumenikus zsinat számára. Ha a világ minden tájáról egybegyülekező rom. kath. püspökök között kialakulna egy olyan irányvonal, amely őszinte közeledést óhajt és felismerve az eddigi magatartás helytelenségét, uj utak keresésére indulna el. Ehhez le kellene szállni az önhittség és elbizakodottság magas lováról, ehhez tényleg testvéri meleg szivekre és becsületes önvizsgálatra lenne szükség a másik fél leminösitése helyett és még sok mindenre, amelyre a legnagyszerűbb zsinat is képtelen önmagától, mert azt csak a Szentlélek adhatja meg.

De vájjon a Szentlélek ott lesz-e a szükkeblüek gyűlésén?! Kótsch Lajos.

3