Út, 1960 (2. évfolyam, 1-8. szám)

1960-05-01 / 3. szám

1960 május hó

ÜT

11. oldal

körülötte élő tízmillió néger, mulatt és indus között. Ez gyakorlatilag annyit jelent, hogy ezeknek a szerencsétlen embereknek hovatovább nem lesz más választásuk, mint az, hogy vagy elevenen megsüttetik magukat, vagy ök ölik meg a feketék egy részét, — vagy erőszakkal kitelepítik őket. Iszonyú ezt mégcsak leírni is!

És — kérdezi az olvasó önönmagát — nincsen mégis más megoldás? Ha, tegyük fel, a két egymással viaskodó óriás figyelme valami oknál fogva elterelődne erről a területről, valamilyen oknál fogva nem érdekelné őket többé a néger faji öntudat ösztökélése — és így minden ismét a maga rendszeres, nem sietett és nem erőszakolt ütemében fejlődne tovább. Akkor — két lényeges szempontot kellene még figyelembe venni. Az egyik az, hogy a négert a fehér ember technikai fejlődésének őrületes irama ráncigálta ki králjaiból — ahol a cromagnoni ember szellemi színvonalán élt. A civilizálódási folyamat, amely nekünk is dédapáink óta féktelen sebességűnek tűnik, úgy, hogy nehéz lelkileg beleilleszkednünk — ezeknek az évezredes visszamaradottságban lévő népeknek szinte megemészthetetlen. Ök lelkűk mélyén nem tudtak még átformálódni; magának a kereszténységnek sem volt ideje, hogy bennük gyökeret verjen. Vad alaptermészetük, amit a barakklahás, konfekciós, olcsó ruházat, a Tádió és ehhez hasonló „vívmányok" csupán valami vékony, színes mázzal fedtek be, lerúg magáról minden civilizációs bilincset. De ugyanakkor a XX. század megszervezett materializmusa féktelenségüket idáig még nem ismert méretekbe képes felfokozni. Ha a háború alatt és a kommunizmus befolyása következtében évszázados keresztény országokban le nem írható borzalmak történtek egészen a kannibálizmusig — nem is kell akkora fantázia ahhoz, hogy elképzeljük, mi történne, ha a fehéreknek egy nap Afrika bármelyik pontján kihull a gyeplő kezükből.

A másik szempont, amelynek lapjaink sohasem szentelnek elég figyelmet: — ha írnak arról, hogy az utlevélkényszer következtében a fehérek a négereket röghöz kötötté teszik, ha írnak aTról, hogy búr farmerek fegyencmunkát vesznek igénybe és elképzelnetetlen embertelenséggel bánnak „rabszolgáikkal" — mért nem állítják szembe egyszer az afrikai négerek sorsát a kommunista rendszerben sínylődő kínaiakéval? A kommunizmus minden kínai parasztból egy számot csinált. Kína ma semmi más, mint a világ idáig ismert legnagyobb rabszolga állama. Tudjuk, hogy a kínait munkája munkahelyéhez köti — ahová 'a kormány őt kiutalta és hogy helyét csak külön engedéllyel hagyhatja el rendkívüli esetekben. Tudjuk, hogy ezek közé a rendkívüli esetek közé tartozik az, ha édesanyja, felesége, vagy egyik gyermeke egy tőle elérhetetlen távolságban lévő telepen, munkahelyen vagy állami nevelőintézetben haldoklik. De ahhoz már nincsen joga, hogy őket legalább egyszer egy hónapban, vagy egy évben meglátogassa. De erről a rabszolgaságról nem szólal meg és ez ellen nem tiltakozik a „világ lelkiismerete"! Arról pedig, hogy kommunista Kina fegyenctelepein mi történik — egyáltalán „nincsen tudomásuk".

Ha tehát ezt a két szempontot figyelembe vesszük, — azt kell megállapítanunk, hogy az apartheidek embertelenségeiről a nemzetközi ujságtőzsdén cirkáló hírek, erősen propagandisztikus ízűek.

Mindenzek előrebocsátásával azonban elképzelhető, ha Dél-afrikát hagynák egyedül a fejlődés útján haladni, hogy fehérek és négerek egy mindkét faj számára megnyugató modus-vivendit tudnának kifejleszteni. Kétségtelen, hogy az igazságos és igazi krisztusi szellemben működő papságra itt igazi apostoli feladat hárúlna: szép hivatás lenne a két különböző színvonalon álló fajt egymásra összhangolni.

Csak ebben a kiimában nyílna alkalom arra, hogy az anyagias kolonializmust egy magasabb erkölcsi rend váltsa fel. Érdekes, hogy az angol fasizmus vezetője, Oswald Mosley által kidolgozott Eurafrika-terv mennyire rokon Szálasi Ferenc annak idején vázolt afrikai elgondolásaival.

De mindez, sajnos, ma, a helyzet jelenlegi alakulása következtében, utópiának látszik.

A „Salzburger Nachrichten" április 30-i számában jelent meg rendkívül érdekes cikk egy 1959 végén megtartott titkos pánafrikai kongresszusról, amelynek híre csak most szivárgott ki a nyilvánosságra. A 44 néger vezető összejövetele mohammedán rendezés alatt történt, valahol a Vörös Tenger partján, abban az időben, amikor sok errefelé a mekkai zarándok és így ülésezésük nem vert fel port. A Szaharától délre fekvő Afrika néger képviselői közt csak két katholikus volt /papok/, a többi mind mohammedán. E rendkívül érdekes jelentés azt is tudja, hogy a tanácskozás menetét 29 kulcspozícióban lévő egyéniség irányította. De valamennyien az afrikai függetlenségi mozgalom teljes és osztatlan bizalmát élvezték és ennek képvislöiként léptek fel. A 16 napig tartó összejövetelre az Izlám nemzetközi segélyakciója, „Jami'at al Islam International", egy Szenegált — Ahmed Ould Ngawa-t — delegált, akit megbíztak azzal, hogy területek megsemmisítése esetén azok újraépítését, a gyarmati kényszer következtében történő esetleges tömeges kitelepítések esetén pedig e rendszabályok által súlytottak védelmét és segélyezését vállalja el. Erőszakos, fegyveres felkelések megszervéséről nem esett szó, —- ellenben annál élénkebb megvitatásra kerültek a lélektani és propagandisztikus hadjárat lehetőségei egy szabad, független Afrika érdekében.

Az összejövetel tisztára politikai célú folytatását Eritreában úgylátszik külső körülmények meghiúsították, de késő ősszel Nyugat-Kamerumban a pánafrikai mozgalom alantas közegei tatálkoztak egy sürgősen összehívott megbeszélésen. A gyarmati hatóságok megkésve értesültek erről az összejövetelről, amikor az már szétoszlott.

A kitelepítéssel kapcsolatos jóléti problémák megbeszélése további konkrét alakot öltött 1959 novemberében / — ahol a muzulmán nemzetközi segélyszerv, amerikai nemzetközi segélyszervek tisztviselőivel jött össze e kérdés elvi megvitatására — végül December 5.-én az afrikai segélyorganizációk főhadiszállásán a történelem során első ízben ültek össze keresztény segélyszervek a „Jami'at Islammal" hogy közös probémákat vitassanak meg. A nemzetközi muzulmán segélyszervezet teljes támogatása felől biztosította a keresztény segélyszerveket, valamint arról, hogy egész befolyását latba akarja vetni annak érdekében, hogy a keresztény segélyszervek továbbra is megmaradhassanak Afrikában, feltéve, hogy felhagynak eddigi „felekezetieskedésükkel".

Hogy e „felekezetieskedés" alatt szorosabban véve mit értettek? — Erre vet fényt az 1960 januárjában Madridban megrendezett találkozó a JAI muzulmán vezetői, az ICA vezetői és az amerikai külügyminisztérium között. Több, mint 80 afrikai területen működő ICA tisztviselő volt jelen. Ez az összejövetel időnként megismétlődik, a muzulmán „Jami'at al Islam" és a katholikus NCWC nemhivatalos vitákon „diplomáciai síkon" kapcsolódott be. Az ICA vezetője, Dr. D. A. Fitzgerald, kijelentette, hogy a szabad világ nem mulaszthatja el, hogy az ifjú afrikai államoknak segédkezet ne nyújtson — ellenkező esetben a Szovjetblokk, amely gazdaságilag már mélyen előretört, könnyen gondoskodhatik arról, hogy a helyzet egyre jobban kicsússzon az „ellenőrizhetőség" kereteiből. Ezek után az ICA afrikai és európai területvezetője, Mr. Marcus J. Gordon, nagyjában megismételte a sajtó és JAI-kiküldöttek előtt azokat az alapelgondolásokat, amelyek ugyancsak elhangzottak az előbb említett, a Vörös Tenger partján megtartott pánafrikai konferencián — és amely elveket a tömörítés kedvéért itt a következőkben foglalunk össze: hogy Afrika eddigi felosztása — idegen államok által — sem ethnológiai, sem földrajzi, sem gazdasági indokokon nem nyugszik. Ezek után követelte — a helyzet komolysága érdekében — hogy a jövőbeli együttműködés tisztán humanitárius szemszögből, semmiféle „külön-tendenciák" által meg nem zavart módon alakuljon ki.