Új Világ - Irodalmi, Művészeti és Társadalmi folyóirat, 1955 (1. évfolyam, 7. szám)
1955-06-01 / 7. szám
Tömörkény István r f LELEK AZ UR ELEBE MEGY Az öreg Lefkovicsné árulta tegnapelőtt is a piacon a paplant, meg már az egyéb holmit, ami az ágyba beletartozik. Nem nagyon van rá ilyenkor vevő, nyáron nem kell az ágybéli, de meg pénz sincsen rá, a pénz meg benne van a földben, fában, szőlővenyigében, bár hiszen a farsang is eléggé messze van. Lefkovicsné csak álldogál hát a sátra előtt és nézelődik: ráér. Látja, hogy jön a sátor elé egy soványas, szegény, elhagyatott formájú asszony. — Jó napot, ifiasszony, — mondja csöndesen. — Jó napot. Mit akar vásárolni, jó asszony? — Semmit, ifiasszony. Elhoztam az adósságot, Nyolc forintot n3^om a kezébe. Lefkovicsné nézi a nyolc forintot, hogy ez ugyan miféle volna. — Adósságot? — mondja hitetlenül. — Nem árultam én soha hitelbe, jó asszony. Nem tartozik énnekem nyolc forinttal senki. — De ... — mondja az asszony. ■— Evvel a nyolc forinttal egy lélek tartozik magának, ifiasszony. Elhallgat, s magyarázatul hozzáteszi: — Tizenkét esztendővel ezöknek előtte történt. ☆ ☆ ☆ Ami a lopásokat illeti, a sátorozó vásárosokat ugyancsak gyakran meglopogatják. Az már velejár. A tolvajember elsősorban veti rá magát. Nem kell érte kerítést mászni, sem házat ásni. Csak mikor az éjszaka sötétjében gördül az országúton a vásáros kocsija, utána szaladnak, kivágják hátulról a ponyvát, és huzgálják alóla kifelé az árut. Vagy magán a piacon is éjjel kivágják a sátoroldalát s viszik, amit lehet. Annak egészen külön ipara volt, úgy gyakorolták. A kocsinjáró vásárosok még vidékenkint is tudták, merre veszedelmesebb az ut, ott aztán csoportosan jártak. Ez volt az egyedüli védelmük, mert nevezetes bennük, hogy alkalmas fegyvert nem igen vittek magukkal. Nagy ritkán, ha valamely kocsin egy embernél volt egy ócska pisztoly. Ha most már valahol a karaván elején vagy végén kiabálás támadt, a levegőbe volt szokás sütni a pisztolyt. De nem mindig, mert akkor azoktól még kitelt, hogy visszalőttek. Hát, hogy ez ne történjen meg, inkább ők se lőttek a kocsi tetejéről a levegőbe. így az eljárás nem volt egészen kedélyesség nélkül való. Megtörtént, hogy a haladó kocsiban, az első ülésen (a megrakott szekéren másik nem is volt) valami gyanúsat sejt mesterné asszony. Föláll az ülésre, hátranéz, hát látja, hogy kivágták hátul a takaró oldalát, liuzgálja is kifelé a kelmét az ember. Nosza a mesterné is megkapja a kelmecsomó másik végét s igy huzgálták aztán, mígnem valamelyikük győzött. Ha a mesterné győzött, föltekergette újra szépen a kelmét, ha pedig az útonálló volt a győztes s lehúzta a kocsiról a kelmét, fölnyalábolta és beszaladt vele a kukoricásba. Abban meg úgy meglehet bújni, mint a rengetegben. Van azonban másfajta félkézkalmár is. Amelyik a sátorban lop, amikor az árut árulják. Egy ember vagy asszony szokott leginkább árulni, ha hát sokan megrohanják, a szabadjára kitett portékából könnyű a lopás. Sőt valósággal kináltatja magát az áru: ne, itt vagyok végy el, vigy el, nem látja meg senki. Jól van-e ez igy, hogy az árunak szabad legyen magát kináltatnia, vagy sem ? Hiába keressük, úgy sem változtatunk rajta. Amúgy meg szegény öregapók nem egyszer loptak már játékot a kis unokáknak, mint az leginkább karácsony előtt való vásárokon tapasztalható. Igen. Továbbá Gödrei Mihály egy alkalommal megállt a sátor előtt és nézte a paplanokat. Piros és kék paplanok voltak ott, Gödrei Mihálynak pedig egy gyermeke volt otthon, de nem volt takarója. Szegény embernél a gyermek nem ágyban álszik, talán azért is erősebb. A gyermeknek kuckó a lakása, a kuckó a boglya-kemence oldalában. Kemény volna a fekvésre ez a hely, ennélfogva rongyokat raknak bele. Kabátot, mellényt, amin már annyi volt a foltozás, hogy újabb foltot nem lehetett rá fölvetni, mert nem fogja a szövetet a cérna. Elkeshedt szoknyát is odatesznek; szegény ember gyereke a kuckóban ezen alszik, rogyokban álmodik. Isten jósága adja az álmot, az ébrenlétei nyomorúságát pedig az embernek. Igazság szerint télen nem sok takaró kellene a kunyhóban a gyermekre, ha fütve volna a banyakemence. Gödreiék azonban igen könnyesen, vigályosan éltek abban az időben, fűteni való nem igen akadt, pedig már a faliórát is eladták, de nem baj, hogy eladták, mert úgy sem járt, miután megfagyott a kerekei között az olaj. Mihály nézte a paplanokat. Sokan jártak akkor a sátor alá, venni, próbálgatni és tanulmányozták az árakat. Mihály hasonlóképen tett. Megemelt egy takarót, nagy volt és súlyos, szinte meleg a fogása is, ezen a hideg téli vásári napon. Tudta-e mit tesz, nem tudta-e, de Mihály tovább próbálgatta a takarókat a vásáros tömegben. Egyre jobban a sátor széle felé óvakodott, ahol sokan deputálták a takarókat, nagyságukat és szélességüket. És Mihály a takarót magához ölelvén, elvitte olyképp, mintha megfizetett volna, mintha becsülettel keresett pénzt adott volna érte. Hát elvitte. Miért vitte e"J, ki ösztökélte, hallotta-e azon pillanatban nyöszörögni a fázó gyermeket? Mily bolond kérdések. Hát elvitte. Mondják, hogy idegen országban egy éhes ember elvitte a pék ajtaja elől a cipót és a pék a biró elé állította, de a biró a péket pocskolta le, mondván: “kisértésbe az éhezőt miért ejted?” Elvitte hát Mihály a takarót,
