Új Világ - Irodalmi, Művészeti és Társadalmi folyóirat, 1955 (1. évfolyam, 7. szám)

1955-06-01 / 7. szám

szomszédossá tette a fürdőkabinjainkat. Egyszerre léptünk ki, a finom, simogató, parti fövényre. Udvariasan köszöntött, de nem közelített hozzám. Bevetette magát a tarajos hullámú vízbe.

Lehevertem a homokra és néztem a lidói fürdő nyüzsgő emberkatlanát. Mellettem két férfi beszélgetett a homokban.

•—■ Az a férfi — mutatott az ismerősömre, — már megint uj asszonyt bolondit. Most egy olasz hercegnőt kísér állandóan.

— Kit? Azt, akivel a Gallériában találkoztunk?

— Igen. Most is együtt vannak. Nézd, ott úsznak. Már kint vannak a nyílt tengeren. És biztatja a hercegnőt.

Odanéztem. Csakugyan ott láttam a különös honfitársat, amint egy aszonnyal kiúszott a nyilt tengerre. Két fej lengett a kék viz színén, két gyönyörű fej. Az asszony is .csodaszép volt.

Egyszerre csak ijedt sikoltozás hangzott a nyilt tenger felől. A hercegnő sikoltozott és karjaival rémülten csapkodta a vizet. Szép feje elmerült egy nagy, szilajrohamu hullám alatt, mire ismét felvetődött, már nagyon messze került a férfitől.

Úgy látszik kifogyott a lélegzete, ellankadt a karja, mert fuldokolni kezdett. Nagy megdöbbenés támadt a közönség között. A cirkáló mentőcsónakok neki siklottak a víznek.

Mindenki megrebbent lélekkel szivdobogva figyelt. Jaj, csak a csónakok elég idején érkezzenek!

Ekkor azonban az erőnek, ügyességnek és nyugalomnak valami büvöletes igézete szállta meg a lelkeket. Odabent, messze, akit a hullámok tőbbszáz méterre sodortak el a nőtől, nekifeszült a hullámoknak és végigcikkázva a vizen, mint egy villamostestü angolna, néhány pillanat alatt ott termett a fuldoklónál. Nyugodtan a balkarjára fektette, mig a jobbal könnyedén kiúszott a part felé és mentőcsónakba emelte a szép, áléit nőt.

Gyönyörű, megkapó hatású látvány volt. A vízben és fenn a fürdőház terraszán tapsoltak az izgatott emberek, sokan éljeneztek, Honfitársam pedig közömbösen nézett végig a lelkes publikumon és még csak meg sem rendült a bronz arca.

II.

Este, vacsora után kiültem a szálló terraszára és élveztem a felséges olasz éjszakát. Az ég báronyos fekete volt, teletűzdelve kékfényü csillagokkal. A Canale Grande felől Velence moraját röpítette át a friss szellő, mig valahol valamelyik villa előtt utcai énekesek énekelték édeskés nótáikat. Elfogott az éjszaka bűvölete és álmodoztam.

Egyszerre a közelemben egy szivar tüze parázslott fel. A felszikrázó fénykörben a honfitárs arcát pillantottam meg. Szinte megörvendtem neki. Ah, jóvá kell tennem előző napi kíméletlenségemet. Szívélyesen köszöntöttem.

— Jó estét uram! Gratulálnom kell Önnek.

— Mihez?

A ma délelőtti hőstettéhez. Az olasz hercegnő kimentéséhez.

Nem láthattam, hogy milyen arccal fogadja szavaimat, de a hangja végtelenül közömbös volt, amint mondta:

—■ Szóra sem érdemes. Más is megtette volna helyemben.

— Kérdés!

—Mindegy! Nekem játék volt.

— Ön szerény.

E pillanatban szippantott egyet a szivarján s elémtiint az arca. Valami különös, torzmosolyu gúny látszott rajta.

— Uram, — mondta kimérten, ismét sötétségbe merülve, — ha nem tartanék attól, hogy valami kijózanító, hideg és bántó megjegyzéssel újra félbeszakítja szavaimat, elárulnám Önnek, hogy az egész fuldoklási jelenet komédia volt.

— Ah!

—- Csodálkozik? Az egészet én rendeztem.

Megdöbbenve vetettem fel a kérdést.

—* És a hercegnő? Ó is komédiázott?

■—- Oh, annyira nem. Ő egész komolyan, legbecsületesebben megakart fulladni.

— Akkor nem értem.

— Kérem, mindjárt tisztában lesz mindennel. Ha nem csalódom, már említettem Ön előtt, hogy az én existenciám teljesen bizonytalan. Hogy miből élek? Furcsa volna elmondani. Élek, nos, élek abból is, hogy fuldokló embereket kimentek. Már kihúztam félszáz asszonyt a tengerből. Hogy hogyan csinálom? Hát becsalogatom őket a mély vízbe, ott kifárasztom s mikor ellankadtak, hagyom egy kissé vergődni őket, több mint bizonyos, hogy végül feladják a küzdelmet és fuldokolni kezdenek. Ilyenkor aztán, a legutolsó, legkritikusabb pillanatban ott termek én, mint az isteni Gondviselés és nyugodtan partra viszem őket. Ezek az aszszonyok, uram, mind az én leghálásabb híveim, bámulóim, sőt, ha úgy tetszik a barátnőim is. íme, ez az én existenciám.

— Hm, bocsásson meg, ha nem értettem félre, azt akarta evvel kifejezni, hogy e hölgyektől az életmentésrét cserébe elfogad bizonyos ajándékokat?

A honfitárs hangja ismét gúnyosan csengett.

— Jól érette, uram. Azt a nagy ajándékot, az életüket, amit én nekik adtam, ők egészen kis apró, mindennapi ajádékokkal viszonozzák. A fényűzésemet, a könynyü nagyvilági életmódomat, a finom szivaromat, aranyvégű cigarettámat, az élet mámorát adják cserébe. Én fanatikusa vagyok ennek a tarka, hangos, gondtalan, százszinü életnek, amely a fürdőhelyeken zajlik. Én vagyok a kóborló hollandi, aki ott vergődöm a nemzetközi áramlásban. Ma a Lidón, egy hét múlva Ostendében, egy hónap múlva Tuniszban.

Elhallgatott. Az utcai énekesek édes-bus nótáját kezdte figyelni. Nem szóltam semmit. Az erkölcse, életfelfogása erős idegenkedést ébresztett bennem.

Mintha kitalálta volna a gondolatomat, hirtelen ingerlékenységgel szólalt meg:

3