Új Szó, 2022. december (75. évfolyam, 277-301. szám)

2022-12-31 / 301. szám

6 I SZILVESZTERI VENDÉG 2022. december 31. | www.ujszo.conr Feltöltötte egy erős filmszerep megtaláltuk a közös hangot, az összes gores, mint valami bilincs, lehullott rólam... „Két hétig intenzív hiányérzetem volt..." (Talabér Tamás felvétele) Derzsi Rékával az Alvó számla forgatási szünetében (Képarchívum) Szabó Viktor: „Amint SZABÓ G. LÁSZLÓ Kerek tíz évvel azután, hogy átvette színészi diplomáját, Szabé Viktor megkapta első jelentős filmszerepát Miloslav Luther Alvé számla című, készülő alkotásában. Tévésorozatban feltűnt már pár­szor, mozivásznon a jeles szlovák filmrendező új munkájában várha­tóan jövő tavasszal láthatja a közön­ség. A Komáromi Jókai Színház fi­atal művésze nagy várakozással te­kint a bemutató elé, hiszen ezzel az alakításával újabb kapuk nyílhatnak meg előtte. Felvértezve tíz esztendő színpadi tapasztalatával, gondolom, régóta várt már erre a lehetőségre. Én inkább azt mondom, megvolt bennem a vágy, hogy kipróbáljam ezt a fajta színészetet is. Mert más a film, és más a színház. Itt nem az van, hogy hat hétig próbálok, s közben for­málódik, érik a szerep, hanem napon­ta felveszünk pár mozzanatot a figura életéből, függetlenül az epizódok idő­rendi sorrendjétől. Nagyon érdekelt, milyen a munka egy filmes stábbal, hogyan találjuk meg a közös hangot, mennyire tudom elfogadtatni magam a rendezővel, az operatőrrel, a part­nerekkel és a többiekkel. Nem volt összehasonlítási alapom, hogy más stábok esetében ez miképpen műkö­dik. Itt rögtön azt éreztem, hogy jó kezekben vagyok. Amint megtaláltuk a közös hangot, az összes görcs, mint valami bilincs, lehullott rólam. De hajtotta a vágy, hogy ezt a műfajt is megismerje? Imádom a színpadot, de valóban nagyon izgatott, milyen egy forgatás. Nem szívesen nézem magam például egy színházi közvetítés során, át is kapcsolok gyorsan egy másik csator­nára, de ha mégis belekukkantok pár percre az előadásba, rögtön a hibákat látom. Itt kíváncsi voltam, milyen va­gyok egy filmben. Hogyan küzdők meg a szereppel kamera előtt. Vecsei H. Miklós, korosztálya egyik vezető színésze, nem is pre­ferálja ezt a műfajt. Hozzá sokkal közelebb áll a színpad. Én gyerekkorom óta vártam arra, hogy egyszer én is kamera előtt áll­hassak. Sóvárogva néztem a filme­ket, hogy de jó lenne bekerülni egy izgalmas produkcióba! Milos Forman remekművét, a Hairt vagy hússzor láttam. Az volt az alapfilm nálam. Meg a Doors. Tiniként azt is renge­tegszer megnéztem. És a régi ma­gyar filmeket! Például a Szindbádot és Szeleczky Zita filmjeit. Gyerekko­romban még nem volt internet, hogy azt nézzek, amit akarok. De a tévé­ben is remek filmeket láttam. És most megadatott, hogy én is egy nagyszerű filmrendezővel dolgozhassak. Hogyan találta meg Miloslav Luther? A szereposztást készítette elő, ami­kor rám akadt a színház honlapján. Év elején személyes találkozóra hí­vott Pozsonyba. Nagy vonalakban vá­zolta, miről szól a film, és mit kellene játszanom benne. De nem szlovákul, hanem németül. Végig. Kérdezte, hogy beszélem-e a nyelvet? Nem azt mondtam, hogy nem, hanem hogy ja­pánul is megtanulom a szöveget, ha kell. Készült rólam pár próbafelvétel, és azzal búcsúztunk egymástól, hogy majd jelzi, miképpen döntött. Meddig kellett várnia az értesí­tésre? Egy hónap után jelezték, hogy lesz egy újabb forduló, de akkor még ket­ten voltunk a pakliban. Fogalmam sem volt, hogyan sikerült a próba­­felvétel, lehet, hogy görcsös is vol­tam, hiszen először kellett helytáll­­nom ilyen helyzetben. Három nappal később a rendező úr közölte velem, hogy enyém a szerep. Elmondha­tatlanul örültem. Mivel a komáromi Don Juan miatt teljesen kopasz vol­tam, megkért, hogy már ne vágas­sam le a hajam, engedjem megnőni a szerephez. Zselízen, a gimnáziumban angolt vagy németet tanult? Angolt. Németből eddig teljesen kezdő voltam, de most sem kezdhet­tem az alapoknál. Erre nem is lett vol­na idő. Másfél-két hónappal a forga­tás előtt elküldték a szöveget. Előbb a kiejtést kellett elsajátítanom, ameny­­nyire csak lehetett. Kaptam egy voi­ce coachot, úgynevezett kiejtéstanárt. Egy szlovák hölgyet, akivel előbb WhatsAppon társalogtunk, majd jöt­tek a videóhívások. Képernyő előtt ül­tünk mindketten. Én mondtam a szö­veget, ő csiszolta a kiejtésemet. Ké­sőbb hangfelvételeket küldött, hogy milyen tempóban beszéljek. A test­vérem és a feleségem is segítettek a szövegtanulásban. A forgatás előtt két hétig már minden napom erről szólt. Kezdőből lettem „hirtelen haladó”. Horvátországba mentünk nyaralni, útközben megálltunk két napra a Ba­latonnál. Beültünk egy étterembe, és mit hallok? A szomszéd asztalnál né­met turisták ebédeltek. Hallgattam, hogy beszélnek. Figyeltem a gesz­tusaikat. Nem nagyon artikuláltak. Nagy gesztusaik sem voltak. Leg­feljebb a mutatóujjukat használták. Érzelmeket nem jeleztek. Ridegek voltak. Kimértek. A horvát tengernél sem tudtam egész nap pihenni. Úsz­tam is, napoztam is, de egy idő után már az apartmanban birkóztam a szö­veggel. Kikapcsolódásként SS-tisz­­tekről néztem dokumentumfilmeket a mobilomon, hogy tanulmányozzam a testtartásukat. Ok sem vitték túlzásba az érzelmek kimutatását. Sok volt a szövege? Több, mint amennyivel számoltam. Szlovákul egyetlen szót sem ejtek ki a számon. Veronika Mészárosová, a partnernőm is csak németül beszél velem. Én úgy bemagoltam a szöve­get, hogy még most is haknizhatnék vele. Ha most egy német turista előtt hangosan felmondanám, azt hinné, folyékonyan beszélem a nyelvét. De ha kérdezne valamit, nem érteném, így válaszolni sem tudnék neki. Még valami... Négy hónappal a forgatás után még most is lobogó lélekkel beszél a filmről. Izgatottan várja, lesz-e ho­­zadéka. Hogy megélheti-e még egyszer azt a csodát, amelyben Miloslav Luther közelében része lehetett. Ha SS-tiszt, akkor háborús film? Hol a jelenben, hol a múltban, a második világháború idején fut a tör­ténet. A múltban kutat egy ifjú pár férfi tagja. Tudni szeretné, ki volt a nagyapja. Talál ugyanis egy fényké­pet a nagymamájáról, aki mellett ott áll a fotón egy német tiszt. Színpadon játszott már SS-tisz­­tet? Nem. De németül már meg kellett szólalnom Clifford Bradshow szere­pében, a Kabaréban. A filmbeli tör­ténetben a náci halálosztag tagja va­gyok. És kiderül, hogy mi köze volt a német tisztnek a szlovák nagy­mamához? Legyen elég annyi, hogy randizott vele. Civilben. Willi Dietrich nem született rossz embernek. Megjelené­sében rokonszenves férfi. Csak nem tudjuk, hány ember halálához volt kö­ze. Hisz a náci eszmében. Hirdeti is Eichmann ideológiáját. Nem cinikus. Vannak megejtő pillanatai is. Pengeé­len táncol a jó és a rossz között. Pre­cíz, ellentmondást nem tűrő ember. Nem egyértelmű figura. Nem fekete, de nem is fehér jellem. Mennyire segítette a náci egyen­ruha a szerep megformálásában? Első nap, amikor beöltöztem, az egyik stábtag megkérdezte, milyen érzés ilyen uniformisban feszíteni? Veszélyes, mondtam. Amellett, hogy megkövetel egyfajta testtartást, fel­sőbbrendűnek érzi benne magát az ember. Csizma, sapka, pisztoly az oldalán... elment mellettem az ut­cán, ahol forgattunk, egy német tu-J ristacsoport. Rendesen megbámultak. Akkor döbbentem rá, hogy kit ját­szom. Jó utazás volt. Civilben egyéb­ként többet vagyok a filmben, mint egyenruhában. Azt csak a hivatal-í ban viselem. Amikor randira viszem a nőt, átöltözöm. Voltak lelkileg megerőltető jele­netei? Kettő is. Az egyik egy 1938-as Peugeot-ban, a másik a tiszti irodá­ban. Negyvenfokos hőség volt aznap, dőlt rólunk a víz az autóban. Izgultam nagyon. Négyoldalas szövegem volt. Megnyugtatott a rendezőasszisz­tens, hogy részletekre bontva vesz­­szük majd fel a jelenetet, különböző látószögből. A rendező viszont úgy döntött, hogy vegyük fel mégis egy­ben az egészet. Veronikával kétszer összemondtuk a szöveget, és elsőre sikerült is elmondanunk a kamera előtt. A baj csak az volt, hogy nem a játékra, hanem a szövegre összpon­tosítottunk. Színészileg semmit nem közölt a jelenet. A rendező úr meg­mutatta a felvételt, és kedvesen meg­kérdezte, szerintünk hogyan sikerült? Elég lapos, mondtam. Úgyhogy újra nekifutottunk. És sikerült? Az utolsó két mondatnál elakad­tam. Nem jutott eszembe. És a kö­vetkező alkalommal is ugyanott hi­báztam. Harmadszorra viszont hibát­lanul megoldottam. Pedig igyekezni kellett a fényviszonyok miatt. Szól­tak, hogy tíz percünk van az egészre. Felspannolva ültünk be a kocsiba Ve­ronikával, s a végén megtapsolt ben­nünket a stáb. Két perc múlva le is bukott a nap. A másik nehéz jelenet­ről, az irodabeliről nem szeretnék elá­rulni semmit. Az legyen meglepetés. Hogy búcsúztak egymástól a ren­dezővel? Összeborulva és meghatódva. Kaptam egy szép öngyújtót és egy fotót, emlékül a filmből. „Szegényebb lennék, ha nem találkoztunk volna” - mondta a rendező úr. Én ugyan­ezt éreztem. Fantasztikus embert és egy nagy kaliberű rendezőt ismertem meg Miloslav Luther személyében. Teljesen feltöltődött a lelkem. Nem is találtam sokáig a helyemet a forgatás után. Két hétig intenzív hiányérzetem volt. A stábtagok is hiányoztak. Rögtön a forgatás után kezdett el próbálni a Külvárosban, Mar­tin Huba rendezésében, akivel nem most dolgozott először, ráadásul osztályvezető tanára volt a főisko­lán. A forgatáson szerzett élményei mennyiben segítették ebben a mun­kában? Érzelmileg fel voltam pörögve. De elszállva nem voltam magamtól. Semmi olyat nem éreztem, hogy én most mindenkinél több vagyok, mert egy készülő filmből jöttem. Egy sánta csávót játszom a darabban, aki opera­énekesnek készült, de tizennégy éve­sen elütötte egy teherautó, és fél lábá­ra megbénult. Mankóval közlekedem a színpadon. Jó szerep. Szeretem. Na­gyon jó kezdés volt az évad legele­jén. Hangos sikerrel zajlott a bemu­tató. Lesz még új feladatom ebben az évadban. Minden adott ahhoz, hogy jól érezzem magam. A szerző a Vasárnap munkatársa

Next

/
Thumbnails
Contents