Új Szó, 2022. december (75. évfolyam, 277-301. szám)

2022-12-29 / 299. szám

18! SZILVESZTERI VENDÉG 2022. december 29. | www.ujszo.com Feltöltötte egy erős filmszerep hangot, az összes görcs, mint valami bilincs, lehullott rólam... „Két hétig intenzív hiányérzetem volt..." (Talabér Tamás felvétele) Derzsi Rékával az Alvó számla forgatási szünetében (Képarchívum) Szabó Viktor: „Amint SZABÓ G. LÁSZLÓ Kerek tíz évvel azután, hogy átvette színészi diplomáját, Szabá Viktor megkapta első jelentős filmszerepát Miloslav Luther Alvó számla című, készülő alkotásában. Tévésorozatban feltűnt már pár­szor, mozivásznon a jeles szlovák filmrendező új munkájában várha­tóanjövő tavasszal láthatja a közön­ség. A Komáromi Jókai Színház fi­atal művésze nagy várakozással te­kint a bemutató elé, hiszen ezzel az alakításával újabb kapuk nyílhatnak meg előtte. Felvértezve tíz esztendő színpadi tapasztalatával, gondolom, régóta várt már erre a lehetőségre. Én inkább azt mondom, megvolt bennem a vágy, hogy kipróbáljam ezt a fajta színészetet is. Mert más a film, és más a színház. Itt nem az van, hogy hat hétig próbálok, s közben for­málódik, érik a szerep, hanem napon­ta felveszünk pár mozzanatot a figura életéből, függetlenül az epizódok idő­rendi sorrendjétől. Nagyon érdekelt, milyen a munka egy filmes stábbal, hogyan találjuk meg a közös hangot, mennyire tudom elfogadtatni magam a rendezővel, az operatőrrel, a part­nerekkel és a többiekkel. Nem volt összehasonlítási alapom, hogy más stábok esetében ez miképpen műkö­dik. Itt rögtön azt éreztem, hogy jó kezekben vagyok. Amint megtaláltuk a közös hangot, az összes görcs, mint valami bilincs, lehullott rólam. De hajtotta a vágy, hogy ezt a műfajt is megismerje? Imádom a színpadot, de valóban nagyon izgatott, milyen egy forgatás. Nem szívesen nézem magam például egy színházi közvetítés során, át is kapcsolok gyorsan egy másik csator­nára, de ha mégis belekukkantok pár percre az előadásba, rögtön a hibákat látom. Itt kíváncsi voltam, milyen va­gyok egy filmben. Hogyan küzdők meg a szereppel kamera előtt. Vecsei H. Miklós, korosztálya egyik vezető színésze, nem is pre­ferálja ezt a műfajt. Hozzá sokkal közelebb áll a színpad. Én gyerekkorom óta vártam arra, hogy egyszer én is kamera előtt áll­hassak. Sóvárogva néztem a filme­ket, hogy de jó lenne bekerülni egy izgalmas produkcióba! Milos Forman remekművét, a Hairt vagy hússzor láttam. Az volt az alapfilm nálam. Meg a Doors. Tiniként azt is renge­tegszer megnéztem. És a régi ma­gyar filmeket! Például a Szindbádot és Szeleczky Zita filmjeit. Gyerekko­romban még nem volt internet, hogy azt nézzek, amit akarok. De a tévé­ben is remek filmeket láttam. És most megadatott, hogy én is egy nagyszerű filmrendezővel dolgozhassak. Hogyan találta meg Miloslav Luther? A szereposztást készítette elő, ami­kor rám akadt a színház honlapján. Év elején személyes találkozóra hí­vott Pozsonyba. Nagy vonalakban vá­zolta, miről szól a film, és mit kellene játszanom benne. De nem szlovákul, hanem németül. Végig. Kérdezte, hogy beszélem-e a nyelvet? Nem azt mondtam, hogy nem, hanem hogy ja­megtaláltuk a közös pánul is megtanulom a szöveget, ha kell. Készült rólam pár próbafelvétel, és azzal búcsúztunk egymástól, hogy majd jelzi, miképpen döntött. Meddig kellett várnia az értesí­tésre? Egy hónap után jelezték, hogy lesz egy újabb forduló, de akkor még ket­ten voltunk a pakliban. Fogalmam sem volt, hogyan sikerült a próba­­felvétel, lehet, hogy görcsös is vol­tam, hiszen először kellett helytáll­­nom ilyen helyzetben. Három nappal később a rendező úr közölte velem, hogy enyém a szerep. Elmondha­tatlanul örültem. Mivel a komáromi Don Juan miatt teljesen kopasz vol­tam, megkért, hogy már ne vágas­sam le a hajam, engedjem megnőni a szerephez. Zselízen, a gimnáziumban angolt vagy németet tanult? Angolt. Németből eddig teljesen kezdő voltam, de most sem kezdhet­tem az alapoknál. Erre nem is lett vol­na idő. Másfél-két hónappal a forga­tás előtt elküldték a szöveget. Előbb a kiejtést kellett elsajátítanom, ameny­­nyire csak lehetett. Kaptam egy voi­ce coachot, úgynevezett kiejtéstanárt. Egy szlovák hölgyet, akivel előbb WhatsAppon társalogtunk, majd jöt­tek a videóhívások. Képernyő előtt ül­tünk mindketten. Én mondtam a szö­veget, ő csiszolta a kiejtésemet. Ké­sőbb hangfelvételeket küldött, hogy milyen tempóban beszéljek. A test­vérem és a feleségem is segítettek a szövegtanulásban. A forgatás előtt két hétig már minden napom erről szólt. Kezdőből lettem „hirtelen haladó”. Horvátországba mentünk nyaralni, útközben megálltunk két napra a Ba­latonnál. Beültünk egy étterembe, és mit hallok? A szomszéd asztalnál né­met turisták ebédeltek. Hallgattam, hogy beszélnek. Figyeltem a gesz­tusaikat. Nem nagyon artikuláltak. Nagy gesztusaik sem voltak. Leg­feljebb a mutatóujjukat használták. Érzelmeket nem jeleztek. Ridegek voltak. Kimértek. A horvát tengernél sem tudtam egész nap pihenni. Úsz­tam is, napoztam is, de egy idő után már az apartmanban birkóztam a szö­veggel. Kikapcsolódásként SS-tisz­­tekről néztem dokumentumfilmeket a mobilomon, hogy tanulmányozzam a testtartásukat. Ok sem vitték túlzásba az érzelmek kimutatását. Sok volt a szövege? Több, mint amennyivel számoltam. Szlovákul egyetlen szót sem ejtek ki a számon. Veronika Mészárosová, a partnernőm is csak németül beszél velem. Én úgy bemagoltam a szöve­get, hogy még most is haknizhatnék vele. Ha most egy német turista előtt hangosan felmondanám, azt hinné, folyékonyan beszélem a nyelvét. De ha kérdezne valamit, nem érteném, így válaszolni sem tudnék neki. Még valami... Négy hónappal a forgatás után még most is lobogó lélekkel beszél a filmről. Izgatottan várja, lesz-e ho­­zadéka. Hogy megélheti-e még egyszer azt a csodát, amelyben Miloslav Luther közelében része lehetett. Ha SS-tiszt, akkor háborús film? Hol a jelenben, hol a múltban, a második világháború idején fut a tör­ténet. A múltban kutat egy ifjú pár férfi tagja. Tudni szeretné, ki volt a nagyapja. Talál ugyanis egy fényké­pet a nagymamájáról, aki mellett ott áll a fotón egy német tiszt. Színpadon játszott már SS-tisz­­tet? Nem. De németül már meg kellett szólalnom Clifford Bradshow szere­pében, a Kabaréban. A filmbeli tör­ténetben a náci halálosztag tagja va­gyok. És kiderül, hogy mi köze volt a német tisztnek a szlovák nagy­mamához? Legyen elég annyi, hogy randizott vele. Civilben. Willi Dietrich nem született rossz embernek. Megjelené­sében rokonszenves férfi. Csak nem tudjuk, hány ember halálához volt kö­ze. Hisz a náci eszmében. Hirdeti is Eichmann ideológiáját. Nem cinikus. Vannak megejtő pillanatai is. Pengeé­len táncol a jó és a rossz között. Pre­cíz, ellentmondást nem tűrő ember. Nem egyértelmű figura. Nem fekete, de nem is fehér jellem. Mennyire segítette a náci egyen­ruha a szerep megformálásában? Első nap, amikor beöltöztem, az egyik stábtag megkérdezte, milyen érzés ilyen uniformisban feszíteni? . Veszélyes, mondtam. Amellett, hogy megkövetel egyfajta testtartást, fel­sőbbrendűnek érzi benne magát az ember. Csizma, sapka, pisztoly az oldalán... elment mellettem az ut­cán, ahol forgattunk, egy német tu­ristacsoport. Rendesen megbámultak. Akkor döbbentem rá, hogy kit ját­szom. Jó utazás volt. Civilben egyéb­ként többet vagyok a filmben, mint egyenruhában. Azt csak a hivatal­ban viselem. Amikor randira viszem a nőt, átöltözöm. Voltak lelkileg megerőltető jele­netei? Kettő is. Az egyik egy 1938-as Peugeot-ban, a másik a tiszti irodá­ban. Negyvenfokos hőség volt aznap, dőlt rólunk a víz az autóban. Izgultam nagyon. Négyoldalas szövegem volt. Megnyugtatott a rendezőasszisz­tens, hogy részletekre bontva vesz­­szük majd fel a jelenetet, különböző látószögből. A rendező viszont úgy döntött, hogy vegyük fel mégis egy­ben az egészet. Veronikával kétszer összemondtuk a szöveget, és elsőre sikerült is elmondanunk a kamera előtt. A baj csak az volt, hogy nem a játékra, hanem a szövegre összpon­tosítottunk. Színészileg semmit nem közölt a jelenet. A rendező úr meg­mutatta a felvételt, és kedvesen meg­kérdezte, szerintünk hogyan sikerült? Elég lapos, mondtam. Úgyhogy újra nekifutottunk. És sikerült? Az utolsó két mondatnál elakad­tam: Nem jutott eszembe. És a kö­vetkező alkalommal is ugyanott hi­báztam. Harmadszorra viszont hibát­lanul megoldottam. Pedig igyekezni kellett a fényviszonyok miatt. Szól­tak, hogy tíz percünk van az egészre. Felspannolva ültünk be a kocsiba Ve­ronikával, s a végén megtapsolt ben­nünket a stáb. Két perc múlva le is bukott a nap. A másik nehéz jelenet­ről, az irodabeliről nem szeretnék elá­rulni semmit. Az legyen meglepetés. Hogy búcsúztak egymástól a ren­dezővel? Összeborulva és meghatódva. Kaptam egy szép öngyújtót és egy fotót, emlékül a filmből. „Szegényebb lennék, ha nem találkoztunk volna” - mondta a rendező úr. Én ugyan­ezt éreztem. Fantasztikus embert és egy nagy kaliberű rendezőt ismertem meg Miloslav Luther személyében. Teljesen feltöltődött a lelkem. Nem is találtam sokáig a helyemet a forgatás után. Két hétig intenzív hiányérzetem volt. A stábtagok is hiányoztak. Rögtön a forgatás után kezdett el próbálni a Külvárosban, Mar­tin Huba rendezésében, akivel nem most dolgozott először, ráadásul osztályvezető tanára volt a főisko­lán. A forgatáson szerzett élményei mennyiben segítették ebben a mun­kában? Érzelmileg fel voltam pörögve. De elszállva nem voltam magamtól. Semmi olyat nem éreztem, hogy én most mindenkinél több vagyok, mert egy készülő filmből jöttem. Egy sánta csávót játszom a darabban, aki opera­énekesnek készült, de tizennégy éve­sen elütötte egy teherautó, és fél lábá­ra megbénult. Mankóval közlekedem a színpadon. Jó szerep. Szeretem. Na­gyon jó kezdés volt az évad legele­jén. Hangos sikerrel zajlott a bemu­tató. Lesz még új feladatom ebben az évadban. Minden adott ahhoz, hogy jól érezzem magam. A szerző a Vasárnap munkatársa

Next

/
Thumbnails
Contents