Új Szó, 2022. december (75. évfolyam, 277-301. szám)
2022-12-29 / 299. szám
30 évnyi szlovákiai magyar politika kulcskérdései ^ jév napján harminc-U éves évfordulóját ünnepli a modern szlovák állam. Szlovákia 1993-as önállósulása a magyarság szempontjából is fontos változás volt, hiszen a körülmények megváltozása döntő módon befolyásolta politikai érdekérvényesítő képességünket. Az azóta eltelt harminc év szlovákiai magyar politikai történetére több módon is nézhetünk. Sikertörténetként, hiszen magyar érdekeltségű párt azóta négy alkalommal volt kormányon, és 2020 előtt minden alkalommal helyet foglalt a parlamentben is. De láthatjuk kudarcként is, amennyiben mára fokozatosan felszámolódott a szervezett politikai érdekképviseletünk, és a szlovákiai magyarság politikai érdekérvényesítő képessége minden eddiginél alacsonyabb. Fontos hát beszélni azokról a tendenciákról, változásokról, amelyek az elmúlt évtizedekben döntő módon befolyásolták a szlovákiai magyarság politikai arculatát. Ezek elemzése nemcsak a múlt megismerése szempontjából fontos, hanem a jövő sikeres tervezésének is alapfeltételét jelenti. A véletlen kisebbség A csehszlovákiai magyarság mint csoport 1920-ban alakult ki, az első csehszlovák állam létrejöttével. Az azt alkotó emberek korábban soha nem érezték magukat egy közös csoport részének: mindannyian az egykori Magyar Királyság északi részén élő, magyar érzésű polgárok voltak, de - Erdéllyel ellentétben - nem rendelkeztek közös regionális tudattal. Az csak az elmúlt száz év során alakult ki a szlovákok (és az anyaországi magyarok) által mutatott tükörben. Mára ráadásul megváltoztak annak kontúrjai is, kik tartoznak ide: a ma már szlovákiai magyarságként definiált közösségünkből kiváltak a csehországi és kárpátaljai magyarok, és többször módosult Szlovákia határvonala is (nyugaton a pozsonyi hídfőnek az országhoz csatolásával „születtek” új szlovákiai magyarok, keleten viszont Csap város és a környező települések Szovjetunióhoz való csatolásával váltak egyes szlovákiai magyarok kárpátaljaivá). Állandósulás A csehszlovákiai magyarságot nagyon sok tagja egészen a szocializmus évtizedeiig átmeneti csoportnak tartotta, amely egy határrevízió során ismét visszaépül majd az összmagyarságba. Ebben persze részben igazuk is volt, hiszen 1938-ban megvalósult a revízió, csak hogy 1945-ben utána ismét visszaálljon a korábbi határ. A szocializmus évtizedei, majd a szlovák-magyar államközi viszony stabilizálódása és a közös EU-tagság mára egyértelművé tette, hogy a határrevízió nincs a valós lehetőségek listáján. Egy viszonylag szűk csoportot leszámítva ma a szlovákiai magyarság zöme Szlovákiára otthonaként tekint, amely nem fog eltűnni a térképről, és határai sem változnak majd meg érdemben. Ehhez az állandósuláshoz az is hozzátartozik, hogy a második világháborút követő jogfosztás vége, 1968 óta senki sem kérdőjelezi meg érdemben a szlovákiai magyarság jelenlétének létjogosultságát az ország területén belül. Vidékiesedés Míg 1920-ban a csehszlovákiai magyarság politikai vezetőit zömében a nagyvárosok (Pozsony, Kassa) képviselői adták, mára a demográfiai változások hatására a szlovákiai magyarság egy elsősorban vidékies, kisvárosokban és falukban élő közösség. Ezekről a helyekről kerül ki a politikai képviselet zöme is, amely azután visszahat úgy a politikai képviselet prioritásaira (régiófejlesztés, mezőgazdaság, helyi önkormányzatok), mint annak ideológiai színezetére is (konzervatívabb világnézet). Ez egyébként nem helyi sajátosság: az összes többi határon túli magyar közösség is átment ezen a folyamaton. A legnagyobb kisebbség Míg Csehszlovákia létrejöttével a magyarság csak egyike volt az új állam jelentős létszámú kisebbségeinek, 1993-ban az önálló Szlovákia kikiáltásával az új ország legnagyobb kisebbségévé vált. A szlovákok immár tényleges államalkotó nemzetté avanzsáltak, a magyarok pedig az ország nagyjából tizedét tették ki. A többi kisebbség sem létszámában, sem szervezettségében, sem politikai eredményeiben nem tudta felvenni a versenyt a magyarsággal, bár a jelenlegi demográfiai trendek mellett előfordulhat, hogy a roma kisebbség a 21. század második felében már - minimum a létszám terén - beérheti a magyarokat. Együtt vagy külön A szlovákiai magyarság egyik örök politikai kérdése az, hogy hogyan viszonyuljon tagjainak politikai pluralitásához. Másképpen fogalmazva: mit kezdjen azzal, hogy a parlamenti képviselethez öt százalék elérésére van szükség, miközben annak a kevesebb mint tízszázaléknyi választónak, akiből ezt létre kellene hozni, ugyanolyan .vegyes a világnézete, mint a többségi társadalomnak Erre a kérdésre meggyőződésem szerint nincsen tartósan jó válasz: mindig az adott politikai helyzeten múlik, hogy mi ad lehetőséget a hatékonyabb érdekképviseletre. A modern kori szlovákiai magyarság eddig három fázist élt meg: a hárompártiságét (1990-1994), az egypárti rendszert (1994-2010) és a kétpólusú világot (2010-2020). A Szövetség létrejöttével úgy néz ki, hogy 2020 után ismét az egypárti rendszer irányába haladunk. Magunk vagy másokkal Hasonló, de nem azonos kérdés, hogy a szlovákiai magyarságnak önálló, vegytiszta magyar formációkban kell-e gondolkoznia, vagy pedig közös platformokat kell létrehoznia egyéb kisebbségekkel és/ vagy a szlovákokkal. Bár a közös működés gondolatát a modern kori szlovákiai magyar politikai történelemben először az Együttélés vetette fel, végül a Híd volt az, amely végig is tudta vinni parlamenti működése (2010-2020) során. A vele szemben riválisként fellépő MKP ezzel szemben gyakorlatilag tiszta magyar pártként működött. A másokkal való közösködés általánosságban feljebb tolja a választói potenciált (több embernek lehet érdekes a dolog), de lejjebb tolja a választási stabilitást (az emberek nem csak etnikai alapon szavaznak). Ennek jó gyakorlati példája a fent említett időszak, amely során az MKP választási eredménye gyakorlatilag négyszer egymás után azonos volt (3,9 és 4,3 százalék között), a Hídé viszont 2,1 és 8,1 százalék között változott. Kiharcolni vagy kitárgyalni A szlovákiai' magyar politikai képviselemek a fentiekkel összefüggő stratégiai kérdése az is, hogy milyen eszközökkel lehet eljutni a kívánt sikerhez. Itt viszonylag élesen elválik egymástól két út: az egyik az a szándék, hogy kormányra kerülve, hatalmi pozícióból sikerüljön Pozsonyban kitárgyalni a célba vett jogokat és igényeket. A másik pedig az a gondolat, hogy nyomásgyakorlás által, a hatalomban nem feltédenül részt véve, sok esetben Magyarország támogatásával juthatunk egyről a kettőre. Természetesen a kooperatív és a konfrontativ eszközöket lehet kombinálni is, de mégis, az eddigi szlovákiai magyar pártoknak mindig is volt egy jól azonosítható arcéle ebben a kérdésben. Fakuló magyarkártya Miközben az 1990-es éveket, sőt még a korai 2000-es éveket is a magyarokkal szembeni nyilvános soviniszta megnyilvánulások mérgezték, ez a tendencia az elmúlt nagyjából 15 évben fokozatosan megváltozott. A „tankista” Ján Slota-féle régi vonalas nacionalisták helyét egy új generáció vitte át, amely a magyarokban inkább szövetségest lát az egyéb kisebbségekkel - romák, muszlimok, szexuális kisebbségek - szemben. Számomra az utóbbi évek egyik legmeghatározóbb politikai élménye az a pillanat, amikor Marian Kodéba Krasznahorkaváralján magyarul is köszöntötte a közönségét, hogy utána egységfrontot próbáljon szervezni a helyi romák ellen. A 2016-os Smer-Híd-SNS koalíció beköszöntével a régi vonalas nacionalisták talán véglegesen elásták a csatabárdot. Ez persze nem jelenti azt, hogy lokálisan mindenhol jó lenne a viszony, ahogy azt sem, hogy azóta egyszerűbb lenne bővíteni a magyarság jogait az országban. Önállóság és függőség A szlovákiai magyar politikai képviselet az összes határon túli közösség közül talán legtovább volt képes megőrizni gondolati fuggedenségét a 2010 után újjáéledő, expanzív magyarországi határon túli politikával szemben. Miközben Erdély és a Vajdaság magyar érdekeltségű politikai erői nagyon rövid időn belül a budapesti kormány akarata szerint formálódtak át, a szlovákiai választók ezt nem voltak hajlandóak figyelembe venni, egy évtizeden keresztül a Budapesttel konfliktusban lévő Hidat választva. A Szövetség jövője szempontjából az egyik kulcskérdés pontosan az, hogy képes lesz-e bármiféle önállóságot mutatni Budapest politikai szándékaival szemben, vagy pedig az ottani kormány meghosszabbított karjaként működik majd. Etnikai mobilizáció A szlovákiai magyar politikai képviselet sikerességének egyik alapköve évtizedeken keresztül a választási mobilizáció volt. Ez tette lehetővé például azt is, hogy az egyesült magyar párt 2002-ben és 2006-ban jóval a magyarság országos részaránya fölötti, 11 százaléknál magasabb eredményt ért el. Mára azonban az itteni magyarságról már inkább a demobilizáció keretein belül gondolkozunk. Az etnikai mobilizáció alapvető mechanizmusa („ha ráfestem a kutyámra a magyar zászlót, a magyarok rá fognak szavazni”) ma már látványosan működésképtelen. A Híd 2020-as összeomlásából például nem a magyar riválisok profitáltak, hanem a szlovák pártok (sokan pedig otthon maradtak). A magyar körzetekben ma már rendre alacsonyabb a parlamenti részvétel, mint a szlovákokban, és a magyarság elvesztette az (elsősorban a részvételtől függő) európai parlamenti képviseletét is. Szlovákiai magyar demokraták Az ezredforduló tájékán a szlovákiai magyarság a Meciar-kormányt megdöntő koalíciót támogatta, nemcsak a politikai érdekképviselet, de az egyszerű emberek, választók szintjén is. Az ezt követő években a szlovákiai közélet demokratikusabb része rendszeresen úgy gondolt a hazai magyarságra, mint amely képes morális kérdésekben a történelem jó oldalát megtalálni, azt képviselni. Ezt a vélekedést azonban az elmúlt években aláásta úgy a Híd koalíciója Robert Ficóval, mint az MKP szellemi alárendelődése az Orbánkormány illiberális gondolkodásának. Ma már kevesen gondolják azt, hogy a szlovákiai magyarok a demokratikus oldalon vannak. Erre utalnak az elmúlt hónapok felmérési eredményei is. A szlovákiai magyarság sokak szerint a demokrácia katalizátorából fokozatosan annak ellenségévé vált. Merre tovább? A fenti tényezők egy része hosszú távú, rajtunk kívül álló folyamatok terméke, legyen szó demográfiáról, a nemzetközi helyzetről vagy a magyar kormány szándékairól. Mások azonban a saját, szlovákiai magyar közegünk gondolkodásának termékei. Abból következnek, hogy milyen válaszokat adunk az egység, a politikai stratégia, a demokratikus elkötelezettség, az önálló gondolkodás kérdéseire. A jó válaszok és az arra épített jó stratégia tette lehetővé, hogy Szlovákia önállóságának első 30 évében a magyarok csaknem végig jelen voltak a parlamentben és többször a kormányban is. Hogy ezt a sikert megismételjük, és ne a 2020-as kudarc váljon állandóvá, ismét meg kellene találni a helyes válaszokat. Kezdetnek talán az is megtenné, ha megpróbálnánk róluk hosszabb távú perspektívában, nem a napi politikai szükségességeknek megfelelően gondolkozni. Ravasz Ábel A szerző szociológus, a Bél Mátyás Intézet elnöke
