Új Szó, 2022. december (75. évfolyam, 277-301. szám)
2022-12-19 / 292. szám
8 I KULTÚRA 2022. december 19. | www.ujszo.com Pinokkió és Mussolini meglepő párosa A Netflix számára készült a hátborzongató elemeket szívesen használó mexikói rendező Pinokkiója A produkció képi világát Gris Grimly illusztrátor munkája ihlette (Forrás: Netflix) HAVRAN KATI Fittyet hány a jól ismert Disney-fóle verzióra, bizarr, olykor morbid világával Carlo Collodi eredetijóhez áll közelebb. Guillermo del Toro Pinokkiója azonban új tómákat is vázol ás új kérdóseket is megfogalmaz - melyeket sajnos megválaszolatlanul hagy. „Ha az egyik élet elvész, a másik szárba szökken” - hangzik el a film elején Dzsepettótól, az öreg fafaragótól, miközben fia, a kis Carlo egy fenyőtobozzal játszik. Az első világháború idején vagyunk. Dzsepettó egy feszület befejezésén dolgozik, melyet a város temploma számára készít. Nem tudni, hogy a repülők, amelyek elzúgnak a fejük felett, melyik hadsereghez tartoznak, melyekből valószínűleg egy tévedés folytán hullanak bombák a városra. Az egyik bomba a templomra esik, ahol abban a pillanatban éppen csak Carlo tartózkodik. Dzsepettó évek múltán sem tudja feldolgozni fia halálát. A Carlo sírköve fölé magasodó fenyő fájából készíti el Pinokkiót: a bábu pedig csodás módon életre kel. A fenyőtobozt tehát nyilvánvalóan a megújulás metaforájának szánták a készítők. A képlet azonban nem ilyen egyszerű del Toro filmjében. Ez a Pinokkió ugyanis az élet és a halál határmezsgyéjén táncol (és ezt gyakran szó szerint is megteszi). A történet előrehaladtával a fabábuként életre kelt rakoncátlan fiút pisztolylövések érik, megégnek a testrészei, majd elüti egy teherautó: míg ezek a történések kioltanák az egyszerű ember életét, őt a lelkek birodalmába repítik, ahonnan egy szellem küldi vissza minden egyes alkalommal az élők közé. Pinokkió leghőbb vágya, hogy igazi kisfiú lehessen, ami paradox módon azt is jelenti, hogy meg akar halni, hiszen csak egyszerű halandó szeretne lenni. Ez a lavírozás az élet és a halál között, a földöntúli erők bevonása a halandók világába természetesen nem meglepő elem del Toro filmjeiben. A mexikói rendező a barokk hangulat és a hátborzongató elemek kedvelője, ezért nem nehéz megérteni, miért is vonzotta Collodi története, melyben a pajkos és neveletlen fabábu furcsa kalandjaival bajba sodorja magát és a hozzá közelieket. A mexikói rendező, úgy tudni, már egy évtizede készült a sztori elkészítésére, mire zöld utat kapott a Netflixtől. Míg Walt Disney 1940-ben készítette el a nagy sikerű rajzfilmváltozatot Collodi regénye alapján, úgy tűnik, az utóbbi években reneszánszát éli Pinokkió története. Matteo Garrone olasz rendező élőszereplős változata 2020-ban készült el (ebben Roberto Benigni játszotta Dzsepettót), míg ugyanebben az évben, csupán pár hónappal később a félig élőszereplős, félig animált produkciót láthattuk a mozikban (Dzsepettó szerepében Tom Hanksszel). A törekvés, hogy eltérjen a klasszikus Disney-féle Pinokkiótól, azonban del Torónál a leginkább szembetűnő. A stop-motion technikával, bábfigurák mozgatásával életre keltett produkció képi világát Gris Grimly illusztrátor munkája ihlette, aki 2002-ben készített rajzokat Collodi regényének új kiadásához. Grimly torzonborz Pinokkiója nyomokban sem emlékeztet az 1940- es Disney-rajzfilm képeire, és erre épített del Toro is. Míg a jól ismert Disney-féle Pinokkió-figura emberi vonásokkal rendelkezik, végtagjai lekerekítettek, felszíne sima és egyenletes, a del Toro-féle Pinokkió cingár, egyenetlen fenyőfából készült, nincs ruhája, hiányzik az egyik füle, hátából vasszögek állnak ki és mintha répát szúrtak volna fejébe az orra helyén. Del Toro legfontosabb változtatása azonban - és ezen a ponton a mexikói rendező nemcsak a Disney-féle változattól, hanem Collodi meseregényétől is eltér - a történelmi háttér. Del Toro ugyanis Benito Mussolini Olaszországába helyezi a történetet. Pinokkió kisvárosában a lakosok életét két dolog határozza meg: a vallás és a fasizmus. Az ő szemükben az emberként viselkedő faragott bábu elsősorban a fegyelmet és a rendet sérti - bár a sztori előrehaladtával akad itt majd olyan is, aki szemében Pinokkió képessége túlélni, azaz nem tudni meghalni, nagyszerű eszköz a háborúzáshoz. Míg a lakosok az II Dúcét ünnepelve lendítik magasba a karjukat, Pinokkió énekel, táncol és rakoncátlankodik. Ez az alaphelyzet azonban nem szerencsés. Nem teljesen világos, hogy del Toro kinek szánta a fasizmussal dúsított mesét: a kegyetlenkedés és az élet és halál közötti lavírozás túl erős témának tűnik ahhoz, hogy csemetéinket ültessük a képernyő elé, az igényes felnőtt néző azonban hiányolni fogja a történelmi háttér kibontását. Annak ellenére, hogy maga Mussolini is megjelenik a filmben, a fasizmus nem válik olyan témává, melyről úgy érezzük, közölni szeretne velünk valamit a film, csupán díszlet a történethez, mely del Toro ízlését szemlélteti. A döcögős, alacsony, olasz akcentussal megszólaló báb-Mussolini karikatúraként hat: a film talán legnagyobb melléfogása, hogy szimpatikus figuraként jeleníti meg a huszadik század egyik legnagyobb vérengzőjét. A fasizmus így sajnos nem más, mint del Toro kézjegyét dicsérő, barokk stílusú, kissé hátborzongató, de egészében véve szeretnivaló dekoráció a filmben. A produkció az időzítés miatt még kevésbé szerencsés, hiszen (bár a film korábban készült el) Olaszországban nemrégen egy olyan párt nyerte meg a választásokat, melynek gyökerei a fasiszta ideológiába nyúlnak vissza. Július Satinsky könyve magyarul is megjelent Vizuális lábnyomok, melyeket az emberi tevékenység hagy maga után Visszatérő motívumokat tér fel a fotósorozat (Cséfalvay Á András) A napokban jelent meg magyar fordításban a legendás szlovák színész-humorista, Július Satinsky A Duna utcai fiúk című könyve, amely egyszerre önéletrajz és szubjektív várostörténet, és amelynek 2012-es eredetije húszezer példányban fogyott el. A könyvbemutató holnap, december 20-án 17.30-tól lesz a pozsonyi Duna utcai Magyar Tannyelvű Alapiskola és Gimnázium olvasótermében. Vendégek: Juhász László, a kötet fordítója, Lucia Molnár Satinská nyelvész, a szerző lánya és Barak László, a NAP Kiadó vezetője. A 2002-ben elhunyt Július Satinsky jól és szívesen beszélt magyarul. Könyvének címét egyik kedvenc olvasmánya, A Pál utcai fiúk ihlette. „Van a nagybetűs történelem - a Caesarok, a Napóleonok, a nagy októberi forradalmak és az ezeresztendős birodalmak históriája -, amelynek csak a következményei érintenek bennünket, de közvetlenül nem veszünk részt benne. Aztán létezik egy község, egy negyed vagy egy utca történelme, amelyet hétköznapi, szokásos életünkkel magunk írunk. Nem tudom, ki hogy van ezzel, de hozzám közelebb áll ez a második fajta történelem, amely arról tanúskodik, hogy a nagy történelem fordulatainak idején hogyan élt a valóságban az úgynevezett egyszerű ember, vagyis önök, én vagy például Július Satinsky” - írja a bevezetőben Pavel Vilikovsky. Maga a szerző pedig így kezdi a mesélést: „A második világháború után a Duna utcát mi, a Duna utcai fiúk szálltuk meg. Itt másztunk tetőkre, itt jártunk iskolába, itt húztunk először korcsolyát, itt kergettük a labdát és a lányokat. Mi, Duna utcai fiúk megérdemeljük, hogy legalább egyikünk megírja kalandjaink krónikáját. Ne haragudjanak, hogy én neveztem ki magamat krónikássá.” (juk) Eddig fotóriportjait ismertük, melyek beteg gyerekek élethelyzetére irányították a figyelmet, és melyek több hazai és külföldi díjat hoztak számára. A fényképész és fotériporter Cséfalvay Á. András új, izgalmas projektbe fogott ezúttal: Szlovákia magyarlakta területeinek emblematikus vizuális elemeit keresi. Az eddig készült munkájából nyílt most tárlat, melyet online nézhetünk meg. Vannak motívumok, melyek a mindennapi városi létünk képi világát alkotják, mégis úgy haladunk el mellettük, hogy gyakorlatilag észre sem vesszük őket. Cséfalvay Á. András ezúttal ezekre az ismétlődő motívumokra koncentrál: a málló vakolat, gumiabroncsok halma, egymásra polcolt műanyag ládák válnak fotói főszereplőivé. Márpedig ezeket a motívumokat mi hagyjuk magunk után - az emberi tevékenység vizuális lábnyomai ezek, melyek bizony sokat árulnak el rólunk. A fotóriporter munkájából meglepően eltűntek az emberek. Cséfalvay A. András elmondása szerint nem egy maga számára előre meghatározott témából indul ki. Ez, úgy tűnik, szabadságot biztosít számára, melyet kifejezetten élvez. „Az első fázisban szinte teljesen kizárom a tudatosságot, és intuitívan fotózok. Csak utólag, a képeket nézegetve kezdek el gondolkodni, hogy vajon miért is fotóztam le ezt vagy azt, mi lehet számomra a jelentősége” - meséli a folyamatról. Az ilyen intuitív fotózás során is az elejétől fogva tudatos és irányadó elv azonban az értékválasztás. Nem a klasszikus értelemben vett szépségideál érdekli, sokkal inkább az, ami nem megszokott tárgya a fotózásnak, sőt, ami az érzékelés perifériájára szorul. A projekt hosszú távú célja, hogy olyan fotográfiai ciklus jöjjön létre, amely a dél-szlovákiai települések közös vizuális jellemvonásait keresi. Eddig Érsekújvár, Dunaszerdahely, Komárom, Ipolyság, Ogyalla, Párkány és a környékbeli kisebb városok voltak a fotós helyszínei, aki a folytatásban szeretne több időt tölteni Közép- és Kelet-Szlovákiában is. A fotósorozat a stopy-nyomok.com weboldalon nézhető meg. A képekből nyílt egy kiállítás is, mely az udvardi kultúrházban látható január közepéig, (hk)
