Új Szó, 2022. december (75. évfolyam, 277-301. szám)
2022-12-13 / 287. szám
www.ujszo.coml 2022. december 13. KULTÚRA 113 Miért éppen Steven Soderbergh? NAVARRAI MÉSZÁROS MÁRTON Lichter Péter filmesztéta, kísérleti filmes a jövőre hatvanéves Steven Soderbergh Oscar-díjas amerikai rendező életművének bemutatáséra vállalkozott. A hollywoodi alakváltó - Steven Soderbergh féktelen filmművészete című, idén megjelent monográfiája sorra veszi a Traffic és az Ocean's-filmek alkotójának valamennyi munkáját. Tizenegy évvel ezelőtt két világhírű filmkészítő is bejelentette a viszszavonulását: a magyar Tarr Béla A torinói ló című nagyjátékfilmjének berlini premierje után, az amerikai Steven Soderbergh pedig a Fertőzés című, fiktív világjárványt elmesélő, sztárparádéval megtámogatott közönségfilmje cannes-i sajtótájékoztatóján beszélt arról, hogy nem kíván többé filmet készíteni. Igaz, Soderbergh már 2009-ben elhintette, hogy alkotói pályafutása negyedszázados évfordulóját követően már nem szeretne rendezni, „nyugdíjazása* csak 2013-ban, a Túl a csillogáson című, Liberace amerikai zongoravirtuóz életéről szóló biopickel vált terminálissá. Ezt követően a moziból kiábrándult, a rendezői autoritásvesztést jogosan sirató Soderbergh négy évig valóban nem készített játékfilmet (ezalatt megrendezte A sebész című húszrészes televíziós sorozatot, színpadra állított egy off-broadway darabot és elindította a saját tervezésű ruhatermékeit forgalmazó weboldalát), de a „pihenőidőszakot” végül megszakította. A Logan Lucky című bűnügyi vígjáték nemcsak a régi pályaképhez történő egérútként, hanem egy merőben új gyártási-forgalmazói konstrukció bevezetéseként is értelmezhető. Azóta pedig sorra érkeznek az eszméletlen munkatempóban leforgatott - vegyes minőségű - újabb és újabb munkái. Lichter Péter, monográfiája nemcsak az atlantai születésű filmes karrierjét, hanem életének releváns állomásait, a filmipar és stúdiórendszer üdvös és kártékony változásait is nyomon követi. Miért éppen Soderbergh, tehetnénk fel a kérdést, és minden bizonnyal fel is tesszük, hiszen a Traffic című, az amerikai drogkultúráról velős állításokat megfogalmazó drámájával a legjobb rendezőnek járó Oscar-díjjal jutalmazott filmesnél vannak híresebb (Quentin Tarantino) és kiegyensúlyozottabb pályaképpel rendelkező (David Fincher) kortársak is. Lichter bevezetőjében nem győzi hangsúlyozni: hiába az Oscar-díj vagy a cannes-i fesztivál huszonhat évesen elnyert Arany Pálmája, meg a 2000-es évek általa rendezett legsikeresebb bűnügyi trilógiája, az Ocean’.s-filmek, Soderberghnek nincsen tényleges rajongótábora. Az izgalomfaktorért talán inkább az felel, hogy nincs nála lelkesebb kísérletező az amerikai kortárs filmben (David Gordon Green, Richard Linklater, Paul Thomas Anderson, Spike Jonze valóban nem annyira kaméleonszerű, mint Soderbergh), ráadásul megtartotta azt a sokoldalúságát, amely alapvetően a függetlenfilmeseket (például a Coen-testvéreket és Robert Rodríguezt) jellemezte: számos alkotását vágóként és operatőrként is jegyzi. Ebben az „önironikus kaméleonban” Lichtert is a műfajok közötti éles váltások/ ugrások és a folyamatos megújulási képesség ragadta meg, legalábbis ez derül ki ebből a monográfiából. Nemcsak filmtörténeti utazásra indul az olvasóval, hanem egyéni filmemlékeket és mellékmondatos értékítéleteket is belecsempész a Szex, hazugság, videó című 1989-es debütálástól a Kimi című legújabb thrillerig tartó eddigi pályakép bemutatásába. Soderbergh kellően sokoldalú és színes alkotó ahhoz, hogy Lichter nyugodtan éljen azzal az elkötelezettséggel szembeni ellenállással, amelyet a rendező elliptikus pályaútjával üzen: az állítólag nyolc nap alatt papírra vetett forgatókönyvből, öt hét alatt leforgatott Szex, hazugság, videó kapcsán nemcsak leírja, hogy ironikus módon éppen VHS-en látta először a függetlenfilm-ipart forradalmasító alkotást, de még a női főszereplő, Andie MacDowell későbbi pályafutását is kendőzetlen értékítélettel becsüli meg. Máskor viszont tévesen lát egyet-mást, például azt sugallja, hogy a Barátnő rendelésre címszerepét játszó Sasha Grey amerikai pornószinésznő jóval ismertebb, mint az HBO saját gyártású Liberace-filmjének alanya, az 1950-es, ’60- as és ’70-es évek - régi és új pop- és rapdalokban egyaránt hivatkozott - sztárzongoristája, aki kikövezte a Las Vegas-i luxushotelek színpadjára vezető utat olyan előadóknak, mint Elvis, Tom Jones, Elton John, Rod Stewart vagy Celine Dion. A témául választott alkotó első (modem, őszinte, cinikus) filmje valóban zseniális, és akadnak az eddigi mözgóképek között valóban emlékezetesek (Erin Brockovich - Zűrös természet; Traffic; az Ocean’s-trilógia), a négyöt rendezői korszak alapvetően mégiscsak a sokszínűségben, mintsem az értékálló minőségben, és mindenekelőtt az ügyes színészválasztásban rejlik (nemcsak George Clooney és Matt Damon, hanem „szereposztója”, Carmen Cuba is szinte állandó munkatársnak számít). Erről pedig valóban élvezetes többet megtudni, de Pápai Zsolt filmtörténész a Korszakalkotók - Kortárs amerikai filmrendezők című tanulmánykötetben megjelent portréja is teljességet kínálna, ha Soderbergh időközben nem forgatott volna le hét-nyolc újabb munkát. Lichter Péter: A hollywoodi alakváltó - Steven Soderbergh féktelen filmművészete, Prae kiadó 2022, 213 oldal A szomorúság háromszöge tarolt az idei Európai Filmdíj-gálán Az elmúlt hétvégin Reykjavíkban tartották a 35. Európai Filmdíjak átadóját, ahol a legnagyobb nyertes Ruben östlund influenszerekről és dúsgazdagokról szóló bizarr szatírája, A szomorúság háromszöge lett. A svéd rendező egy párkapcsolati krízist bemutató filmmel, a Lavinával robbant be a köztudatba. Következő alkotását, A négyzetet, amelyben a sznobériát vette górcső alá, elhalmozták díjakkal, mára pedig a legfontosabb kortárs európai rendezők egyike lett. A szomorúság háromszöge (Triangle of Sadness) idén tavasszal Cannes-ból elhozta az Arany Pálmát, ami némiképp előrejelezte a mostani sikert. Ennyi kategóriagyőzelemre azonban talán még ő sem számított: ez lett a legjobb film, a legjobb rendezés, a legjobb forgatókönyv díját is megkapta, a benne szereplő, orosz oligarchát alakító, horvát nemzetiségű, Dániában élő Zlatko Buric pedig a legjobb férfi főszereplő lett. A legjobb női főszereplő díját Vicky Krieps kapta Marie Kreutzer Fűző cimű osztrák filmjéért, amiben a negyvenéves Sisi királyné szerepében látható. A színésznő néhány jelenet kedvéért még magyarul is megtanulta a dialógusait. Sajnos nem tudott Izlandra utazni, hogy személyesen vegye át a díját, mivel épp covidos - Zoomon jelentkezett be a gálára, és mondott rövid köszönőbeszédet. Az elismerést azoknak a nőknek ajánlotta, akik nemzedékek fájdalmát fejezik ki, és a hangjukat most már tényleg érdemes meghallani. A nők alárendelt helyzetét egyébként az életműdíjjal elismert Margarethe von Trotta rendező is megemlítette: köszönőbeszédében hangsúlyozta, hogy az Európai Fimdíj elmúlt 34 éve alatt csupán két női rendező kapta meg a legnagyobb elismerést. Ezzel mélyen egyetértett az Európai Filmakadémia jelenlévő elnöke, Agnieszka Holland rendező is. A legjobb vígjáték A jó főnök című spanyol film lett, amelyben Javier Bardem egy mérleggyár képmutató vezetőjét alakítja, és amelyet az alkotók drámának szántak, ezért alaposan meglepte őket a díj. A legjobb európai dokumentumfilm a Mariupolis 2. (rendező: Mantas Kvedaravicius), a legjobb európai animációs film a No Dogs or Italians Allowed (r.: Alain Ughetto), a legjobb rövidfilm pedig a Granny's Sexual Life (r.: UrSka Djukic, Emilie Pigeard). (juk) RÖVIDEN Listavezető Mariah Carey régi dala London. Huszonnyolc éve, 1994- ben jelent meg Mariah Carey karácsonyi dala, az All I Want For Christmas Is You, de Anglia huszonhat éven át hősiesen ellenállt az inváziónak - csak a koronavírus-járvány kitörésének évében, 2020-ban jutott el a sokak által kritizált és sokak által szeretett dal a brit slágerlisták élére. Ezt a sikert viszont tavaly, illetve idén sikerült megismételnie, ezúttal azonban saját korábbi rekordját is megdöntötte: az eddigi éveknél egy héttel hamarabb, már a 46. héten bejutott a top 40-be, egész pontosan a 36. helyre. Innét egy nagy ugrással a nyolcadik, majd az első helyre szökkent, letaszítva onnét Taylor Swift Anti-Hero című slágerét, (juk) Kristen Stewart lesz a Berlinale zsűrielnöke Los Angeles. Kristen Stewart amerikai színésznő lesz a 73. Berlini Nemzetközi Filmfesztivál zsűrijének elnöke - számolt be róla a deadline.com hollywoodi portál. „Fiatal, ragyogó és jelentős munka áll már mögötte, Kristen Stewart tökéletes híd Amerika és Európa között” - méltatta a sztárt a Berlinale két igazgatója, Mariette Rissenbeek és Carlo Chatrian. Hozzátették, hogy számos emlékezetes karaktert formált meg filmjeiben, és nemzedéke egyik legkiemelkedőbb, legsokoldalúbb színészének tekintik. A 32 éves színésznő már két évtizede forog a filmvilágban. David Fincher Pánikszoba című 2002-ben bemutatott filmjében Jodie Foster partnereként robbant be a köztudatba, majd 2008 és Kristen Stewart - (Fotó: tasr/ap) 2012 között az Alkonyat-filmek főszereplőjeként aratott sikert világszerte. Legutóbbi munkái közé tartozott a Spencer című filmben Diana hercegnő szerepe, amelyért idén Oscarra is jelölték. Filmrendezőként 2014-ben debütált, azóta egy rövidfilmjét a velencei filmfesztiválon, egy másikat pedig Cannes-ban mutatta be. Most dolgozik The Chronology of Water című első nagyjátékfilmjén, Lidia Yuknavitch amerikai író memoárjainak adaptációján. A Berlinalét 2023. február 16. és február 26. között rendezik meg. (MTI)
