Új Szó, 2022. november (75. évfolyam, 253-276. szám)
2022-11-10 / 260. szám
Gyurász Marianna tárcája a Szalonban 23. oldal 2022. november 10., csütörtök, 16. évfolyam, 45. szám „Egy dologba vagyok szerelmes: az A4 -es papírba” Beszélgetés Bereményi Gézával, aki Cseh Tamástól tudja, mi az az „ez” Mennyire határoz meg minket a nevünk? Mit szólt a családja ahhoz, hogy író lett, és mit vásárolt az első honoráriumából? Gyakran jut-e eszébe Cseh Tamás, és miért ír golyóstollal? Bereményi Géza íróval, forgatókönyvíróval és rendezővel beszélgettünk, akiről nemrég Bereményi kalapja címmel, Papp Gábor Zsigmond rendezésében dokumentumfilmet mutattak be a magyar mozikban. Bereményi Gézát nemcsak a magyar, hanem a világ értő közönsége is elhalmozta díjakkal. Ezek közül melyikre a legbüszkébb? Én nem tudok a díjak között rendet teremteni és nincsenek kedvenceim. Minden díj meglepő volt számomra. Már csak azért is, mert úgy nevelkedtem, hogy a mostohaapám egyfolytában azt mondogatta nekem, belőled nem lesz semmi és senki. Most, hogy így, díjaktól roskadozva ülök, mást nem tudok mondani, mint hogy egyik díj sem különb a másiknál. Akkor így kérdezem: miért különösen emlékezetes a párizsi díja, amelyet azért időnként felemleget? Ez a díjam, azt hiszem, nagyon jellemző, nemcsak énrám, hanem egy magyarországi díjazott világhelyzetére is. 1989 tájékán vagyunk, közvedenül a szovjet csapatok kivonása előtt. Véledenül éppen akkor fejeztem be az Eldorádó című filmemet, amiben egyebek között 1956-os jelenetek is voltak, és ami a nagyapámról szólt. Még épp csak bemutatták Magyarországon, máris elterjedt külföldön. Akkoriban minden megmozdult, nem lehetett tudni, hogy milyen lesz az új kulturális Európa. A filmet végül beválasztották a korabeli Európai Filmdíj jelöltjei közé több kategóriában is. A díjkiosztó a Théátre des Champs-Élysées nevű hatalmas filmszínházban volt, ahol a franciák apait-anyait beleadtak, és estélyi ruhás közönség töltötte meg az egész hatalmas nézőteret. Nyakamban egy perdivel a többiekkel együtt az első sorban ültem egy Budapesten kikölcsönzött szmokingban. Elkezdődött az ünnepség, kettesével mentek ki francia színészek és adták át a díjakat, úgy, hogy először bemondták a film rendezőjét, majd megjelent az óriáskivetítőn egy részlet a filmből, ami alatt a díjazott kifáradt a színpadra, átvette az elismerést és mondott néhány mondatot a közönségnek a mikrofonba. Egyszer csak megjelent egy francia színész és színésznő, bemondták valamit és hozzátették, hogy „Géza Bezermenyi”, vagy valami ilyesmit. Hátulról már kiabált a heves magyar közönség, hogy „Géza menj fel, menj fel!”. Felmentem, átvettem a díjat, és ekkor felnéztem a kivetítőre, ahol huszonnyolc ország közönsége láthatta, hogy megjelent egy hárászkendős magyar paraszt néni és arról beszélt, milyen rengeteget szenvedtünk a Rákosi-korszakban. Láttam azt is, hogy a mérheteden terem túlsó végéről rohan Gyarmati Lívia és Böszörményi Géza, akik csinálták ezt a filmet. Abban a pillanatban egy hang azt mondta bennem: „Szűnj meg!”. Még beszélt a paraszt néni, amikor felérkeztek a színpadra az alkotók, és én Líviának, akitől jobban tartottam, gyorsan a kezébe nyomtam a díjat, mondtam neki, hogy elnézést, Lívia, aztán hátraálltam némán és mereven, mint egy londiner. Amíg beszéltek, oldalazva kimentem egy kijáraton és leültem az első sorba. Ha rosszul is indult, de azért nem lett rossz vége a történetnek, az Eldorádóval ugyanis elnyerte a legjobb rendezőnek járó Európai Filmdíjat. Azt éreztem, hogy ha én most nem kapok díjat, akkor életem végéig egy olyan pali leszek, aki felrohangál mások helyett átvenni díjakat a színpadokra, és ami rosszabb, hogy én is így fogom magam látni. A lényeg az, hogy egyszer csak megjelent Melína Merkúri és Yves Montand, és bemondták a nevemet. Akkor azt éreztem, hogy révbe értem. Hátradőltem és elhatároztam, hogy lassan magamban harmincig számolok. Majd felálltam, felmentem, átvettem a díjat, arcon csókoltam Melínát, megköszöntem anyámnak, a hazámnak, és lefáradtam a színpadról. Azt éreztem, hogy minden rendben van. Az önéletrajzában azt olvasni, hogy fegyelmi ügy miatt kicsapták a Vörösmarty gimnáziumból. Mi történt? Engem nem a Vörösmartyból, hanem az Apáczaiból csaptak ki. De nem is! Engem több iskolából is kicsaptak. Valahogy az egyik a másikat vonzotta, mert amikor az Apáczaiból átmentem a Vörösmartyba, eleve úgy néztek rám, hogy ez egy kicsapott diák. Keresték az okokat, miért lettem kicsapva, én meg nem tudtam úgy viselkedni, hogy ezt feledtessem. Azt tudtam, hogy azért csaptak ki, hogy életem végéig egy megalázott alak legyek, aki nem mer semmit csinálni. Amikor Budapest összes középiskolájából kicsaptak, az édesanyám elintézte, hogy felvegyenek a pápai gimnáziumba és kollégiumba. Ott nagyon jó helyem lett, mert nem azért kérdezték, hogy mi történt velem, hogy megbélyegezzenek, hanem hogy megértsék, hol lehet a hiba. A hónom alá nyúltak, elláttak lelki munícióval, és én ott pillanatok alatt kivirágoztam, leérettségiztem. Ezért mindent a Türr István Gimnáziumnak köszönhetek. Több neve is volt. Vetró Géza néven született, majd Rózner Géza volt a Bereményi előtt. Hogy jöttek ezek a váltások? Édesanyám leánykori neve Bereményi Éva. A születésemkor még csak tizenhét éves volt, ezért „leadott” az anyai nagyszüleimhez és elment dolgozni. A nagyszüleim a Teleki téren laktak, világéletükben kereskedők voltak. Az anyai nagyanyám erdélyi menekült volt, a nagyapám a standjával együtt ismerte meg, és elvette feleségül. Hatéves koromig a nagyszüleim neveltek. Amikor az első novelláskötetemet ki akarták adni, azt mondták nekem a kiadónál, hogy Rózner Géza van ugyan a személyi igazolványomban a nevelőapám után, de mivel magyar író vagyok, magyar nevet kell választanom. Felmerült, hogy legyek Vetró az apám után, de elvetettem, és úgy döntöttem, hogy Bereményi leszek, mint a nagyszüleim. Felírták ezt a nevet az első novelláskötetemre, a Svéd királyra. Miután megjelent, kiderült, hogy nem mdom felvenni a szerzői jogdíjat, mert Rózner Géza vagyok. Amikor publikáltam, megint ez a mizéria jött. Ezért aztán „átiratkoztam” a Bereményire. A név mennyire fontos az ember életében? Máshogy írna Vetróként, Róznerként mint Bereményiként? És mi a helyzet Gézával? Ezzel ki van békülve? Erre nem tudok válaszolni. Nem mdom. Egyben biztos vagyok. Egy jó könyvben jó nevek vannak és egy rossz könyvben rossz nevek. Utóbbinál az ízlésficam mindenképpen látszik. Az élet szerintem jó író. A nevünk nem véleden. De meghalad engem ez a kérdés, mert életem egyik fő kérdése. A halálos ágyamon kellene ezt kérdeznie mint gyóntatópapnak. A családja mit szólt ahhoz, hogy irodalmi pályára lépett? Azt gondoltam, hogy a nagyszüleim örülni fognak, hogy Bereményi néven publikálok. Már akkor gyanút foghattam volna, amikor a nagyapám egyszer elmesélte, hogy itt járt egy író a standomnál, mondta, hogy te írsz, és olvasta az írásodat. Kérdeztem, hogy hívták az illetőt, mire ő azt felelte, hogy nem tudja, de felírta valami staniclire, amin az szerepelt, hogy „Mádi”. Mondtam neki, hogy ez a Mándy Iván volt. Az lehet - felelte, de ő azért írhatta Mádinak, mert a mádi bort szerette, amit lehetett kapni a Teleki tér környékén. Nagyapám azt is hozzátette, Mándy mondta neki, hogy nekem milyen jó dolgom van, hogy nem írok arról, ahonnan származom, a Teleki térről. Mondtam neki, hogy nem, nem írok. Ne is írj erről, figyelmeztetett, és egyáltalán ne is írj! Minek írsz te? Meg lehet ebből élni? Mennyit kaptál ezért a kötetedért? Emlékszem, kilencezer forintot kaptam. Erre ledobta a kötetet a pultra: Mi ebben neked a bóni? Ebből akarsz megélni? Nyomorogni akarsz? Nagyanyád is nagyon aggódik érted! Ebből a honoráriumból aztán vásárolt egy vitorláshajót és egy kalapot. Elárulja, hogy mi lett ezekkel? A vitorlást fel kellett újíttatni egy hajóáccsal, olyan rozoga volt. Lementünk a Balatonhoz, kaptunk egy sátrat az egyik telken, és vízre szálltunk. Körülbelül három napig tartott, mire megtanultunk valamelyest vitorlázni. Aztán szabályosan kikötöttem a hajót a telek végén, az öbölben. A Stetson-kalapomat még korábban kölcsönadtam Virág Attilának, aki ígérte, hogy utánam jön, és a kalapomat is elhozza. Reggel kimentem és láttam, hogy az éjszakai vihar után a vitorlásom a víz alatt van, csak a főárbócom áll ki oldalt. Átrohantam a szomszédba, a hajóácshoz, aki azt mondta, hogy ez már csak ócskásnak jó. Ekkor érkezett meg Attila Pestről. Mikor kérdeztem, hogy hol van a Stetsonom, azt mondta, hogy kihajolt a vonatból és elfújta a szél a fejéről. Ez volt a kilencezer forintom sorsa. A nagyapámnak tehát igaza volt. De még sincs igaza! Az egész irodalmi életműve, a novellái, a regényei, a versei mind arról szólnak, hogy a lehető legkülönfélébb eszközökkel, de szeretné elmesélni az életét, annak történeteit, helyszíneit és szereplőit. A történetmesélési technikája pedig azon alapul, hogy fordulópontok köré rendszerezi a mondandóját. Ez így van. A technika szakértője lettem, és tanítok is filmírást. Mi, emberek ilyenek vagyunk: igényeljük a másiktól, hogy elmeséljen egy történetet, hogy a fordulópontoknak meglegyen a maga ideje, és az életünkben is vannak fordulópontok, amikor irányt vált a történetünk. (Folytatás a 22. oldalon)
