Új Szó, 2022. október (75. évfolyam, 227-252. szám)
2022-10-01 / 227. szám
12 SZALON ■ 2022. OKTOBER 1. www.ujszo.com színházi szakembereink, sem színészeink nincsenek. Mégis szilárdan bízunk abban, hogy a Magyar Területi Színház munkaközössége haníarosan magas átlagos színvonalat ér el...” - írja Fellegi István a Tűzkeresztség műsorfüzetében, megjelölve a színház legnagyobb problémáját: a szakmai bázis hiányát. Az államszociaüsta kulturális vezetés konkrétan meghatározta azt a műsorpolitikai szerkezetet, melyben színházainak működniük kellett: kötelező volt a szovjet (orosz) színművek bemutatása, ajánlott a baráti országok és Csehszlovákia drámairodalma, a klasszikus művek bemutatását sem tiltották, és persze támogatták a szlovákiai magyar dráma színpadra kerülését, kizárólag az elvárt ideológiai tartalommal. Fellegi megpróbált a kötelezők mellett olyan klasszikus magyar és világirodalmi színpadi szövegeket választani, amelyek esztétikailag minőséget képviseltek. Ez a művészeti stratégia részben Lendvay Ferenc nevéhez fűződött, aki visszatérő rendezőként, hatékony színészpedagógiai módszereinek köszönhetően, felemelte a bodadozó társulatot. Arra azonban sem Lendvaynak, sem Műnk Istvánnak vagy a Pozsonyból érkező rendezőknek, illetve a társulatból rendezéssel próbálkozó színészeknek sem volt lehetőségük, bátorságuk vagy tehetségük, hogy kialakítsanak egy bonyolultabb jelzésrendszerre épülő színpadi nyelvet, amelyben a „kettős beszéd” megszülethetett volna. így azonban nehezen eldönthető, volt-e valós művészi törekvés arra, hogy az identitást erősítő közművelődési szerepkör betöltésén túl a színház a közösség gondolkodásmódját is befolyásolja. A színház vezetése, illetve alkotói nem tudtak, nem akartak, vagy nem mertek a „sorok között beszélni”? A Matesz első előadásainak eufórikus sikerük volt. Ez a siker elsősorban az eseménynek szólt, a csehszlovákiai magyar sajtóban megjelent recenziókban nyoma sincs a művészi munka értékelésének. Mert ahhoz, hogy egy koncepcionálisan építkező, dramaturgiailag és formailag megújulni tudó színház létrejöhessen, szükség lett volna olyan alkotókra, akik érettebb, bonyolultabb módon értelmezik a színház feladatát. A vendégrendezők kapacitása pedig jó esetben kimerült abban, hogy egy-egy előadást a lehetőségekhez mérten a legtisztességesebb módon a világra segítettek. A „magvető” és a „kertész” Két alkotót, Műnk Istvánt és Lendvay Ferencet viszont mindenképpen ki kell emelni a vendégrendezők sorából, mert a komáromi társulatban ők rakták le a szakmai alapokat. Műnk István nemcsak azért fontos, mert ő rendezte a Matesz első bemutatóját, a Tűzkeresztséget, hanem mert az első két évadban - ahogy Siposs Jenő fogalmaz egy későbbi írásban - ő volt a „magvető” (és az igazgatói szék jogos várományosa Fellegi távozása után). Ráadásul szakmai pályája összeköti a csehszlovákiai magyar színjátszás második világháború előtti és utáni időszakát is, tehát a folytonosság szimbóluma. Műnk Nagytopoly községben (ma Románia) született, középiskolai tanulmányait félbeszakítva, 1920 és 1924 között Faragó Ödönnél, Kassán tanult színészmesterséget, majd Budapesten folytatta színházi tanulmányait. Később szlovák és cseh színházak operettszínésze volt Kassán, Pozsonyban, Olomoucban, Ceské Budéjovicében, Prágában. A második világháború alatt részt vett a cseh ellenállásban, évekig raboskodott németországi börtönökben, később Terezínben, ahonnan 1945- ben szabadult. A háború után részt vett az Állami Faluszínház megalakításában. A Szlovák Nemzeti Színház rendezőjeként érkezett Komáromba. Műnk István a színházi lexikonok egy részében szlovák nemzetiségűként szerepel, bár életrajza és szakmai tapasztalatai alapján ez nem ilyen egyértelmű. Különös, hogy a társulat tagjai maguk is szlovákként tekintettek rá, a műsorfüzetekben mindenhol Stefan Műnkként szerepel, pedig anyanyelvi szinten beszélt magyarul. Tizenhét előadást rendezett a Mateszban, az első két évadban tulajdonképpen mindegyiket. A későbbiekben egészségi okok miatt visszavonult Komáromból, és csak évi egy-két produkció rendezését vállalta. Egyik legfontosabb rendezése az 1959-ben bemutatott Figaró házassága volt. Elsősorban azzal a nézővel, színházlátogatóval számolt, aki először látja a Figaró házasságát, vagyis a nyári szabadtéri előadások közönségével. Ezért szőtte át a színdarabot, jobban mondva egyes jeleneteit régi francia dalokkal. „A »Figaró házassága« - ahogy Műnk István rendezésében a komáromi Magyar Területi Színház játssza - sokban meglepetésnek, s egyben felfedezésnek is számít. (...) A színház tapasztalt vendégrendezője ugyanis Beaumarchais vígjátékát látszólag hagyományellenesen értelmezte: a vígjáték öt képét két részbe fogta össze, vagyis az előadásnak csak egy szünete van, s az egyes felvonások összekötő kapcsaként ófrancia népdalokat használt fel. (...) Helyes Műnk alapvető rendezői elképzelése, hogy a Figaró házasságát népies vígjátéknak állítja be. Helyes a darab színrevitele is — természetesen számba véve a színészek és az együttes lehetőségeit. Itt meg kell jegyeznünk, hogy annak számára, aki nem kísérhette rendszeresen figyelemmel az együttes fejlődését, a Figaró házassága igen örvendetes bizonyítéka annak, hogy az együttes színészi és előadói képessége, művészete határozottan gyarapodtak” - írta Jozef Bobok az Irodalmi Szemlében. Az alapító társulat szakmai felkészítése Lendvay Ferencnek, a Pécsi Nemzeti Színház rendezőjének érdeme. Lendvay 1955-től 1958-ig dolgozott a Matesz társulatával, öt előadást rendezett ebben az időszakban. Bródy Sándortól A tanítónő volt az első, a kritika ujjongva fogadta: „A tanítónő bemutatásával a Magyar Területi Színház új állomásához érkezett. Ezt a fordulatot az a tény idézte elő, hogy a színház Lendvay Ferenc, a Pécsi Nemzeti Színház főrendezője személyében olyan szakemberhez jutott, aki megmutatta, hogyan kell tiszta színpadi helyzeteket kidolgozni, az előadásnak ritmust adni, légkört teremteni, eleven lüktető életet teremteni a színpadon. (...) Lendvay Ferencnek sikerült a nagy nehézségekkel küzdő, gyakran műkedvelő szintre visszahulló együttest összefogni és művészi teljesítményre sarkallni” - olvasható Egri Viktor Új Szó-beli kritikájában. A tanítónő után Miroslav Stehlík Ketten a veremben, majd Heltai Jenő A néma levente című színműve következett. Négyéves megbízatásának búcsúelőadását, az Ármány és szerelmet kettős szereposztásban áhította színre. „A komoly feladatok elé állító Schiller-darab első előadása nem is keltett csalódást. Szemmel látható volt minden egyes színész igyekezete, éreztük, hogy szíwellélekkel tanulták be szerepüket, játékukon látszott a rendező szakavatott keze munkája (...) Lendvay Ferencnek, a Pécsi Nemzeti Színház főrendezőjének aránylag rövid idő állt a rendelkezésére a darab betanítására s ezalatt szinte csodálatos eredményt ért el. Erős rendezői egyénisége szilárdan összetartja az együttest, igyekszik a színészek útján korhű légkört teremteni a színpadon. A színészek munkáján többnyire meglátszott, hogy a rendező szinte lépésről lépésre, szóról szóra irányítja őket anélkül, hogy útját állná a kifejezésmódban az egészséges alkotói színészi kezdeményezésnek” - írja kritikai elemzésében Gály Iván az Új Szóban. Az eufória lecsengése Az ötvenes évek végén egyre gyakrabban jelent meg a sajtóban a Matesz vezetésével szemben az a vád, hogy kosztümös, avítt klaszszikus darabokat választ a kortárs eszmeiséget tükröző színművek helyett: „...elsősorban olyan darabokat kell a színháznak játszania, amelyek mindennapi életünk nagy ház vezetőségét. Fellegi István az Irodalmi Szemle hasábjain reagált a kritikára: „Szeretjük és meg is fogadjuk a jószándékú, segítő kritikát. A jószándékú segíteni akarásnak előfeltétele az igazmondás. És az ilyen kritikát nemcsak szeretjük, de kérjük is. De mit tegyünk az olyan kritikával, amely nyilvánvaló valótlanságot hangoztat? Kénytelenek vagyunk szembeállítani a kritikával a valóságot, hogy azután felvethessük a kérdést, vajon milyen cél vezette a kritikust. (...) két színházi idény tíz bemutatója közül hat mai tárgyú darabot mutattunk be. Az utóbbiak közt három szovjet darabot, amelyeknek maiságát - legalábbis feltételezzük - a kritikák szerzője nem szándékozott kétségbe vonni.” Klimits Lajos dramaturg, drámaíró visszaemlékezése is Egri Viktor kritikáját erősíti: „Munkám távlati fejlődését tehát elsősorban a színház vezetőségével ellentéteim támadtak, én is türelmeden voltam, jól jött tehát, hogy befejeztem főiskolai tanulmányaimat és zsebemben a diplomával távozhattam a Csehszlovák Rádió magyar nyelvű adásához, ahol több mint húsz évet töltöttem el.” Fellegi Atyus lerakta ugyan az alapokat, de az égető kérdésekre nem talált megoldást. 1962 februárjában Szabó Rezső kádervéleményében a következőket rója fel neki: „Fellegi elvtárs a kezdeti nehézségek leküzdése után nem tudott kellő légkört biztosítani sem a színészek fejlődésének, sem a művészi vezetőgárda kialakulásának, sem a kollektíva megszilárdításának, sem pedig annak, hogy a színház körül tömörüljön a fejlődésben lévő csehszlovákiai magyar drámairodalom. A színházban állandóak a személyi súrlódások. Állandó ellentétek robbantak ki és gyakori volt a kapkodás és a tervszerűdenség.” Dávid Teréz szakmaiadanságot emleget: „És azt is rossz néven vették az állandó rendező-problémákkal viaskodó Fellegitől, hogy szakavatottság nélkül ő maga is rendezni kezdett.” A kezded lendület és tenni akarás nem volt elég ahhoz, hogy egy évtizeden át pályán tartsa a színházat, a missziós jelleg a társadalmi változásokkal elhalványult. A Faluszínház magyar tagozatának feloszlása után a Matesz kötelékébe került színészek megbontották az egységes közösséget. Ugyanakkor mintha a szakmai hiányosságok mellett lett volna valami ki nem mondott oka is annak, hogy Fellegi kegyvesztetté vált a kultúrpolitikai berkekben. A Matesz nyugdíjas művészei azt rebesgették, hogy Fellegi egy alkalommal megjegyzést tett valamelyik felettesére, s ezért a kritikájáért távolították el, sőt menekülnie kellett a városból. Fellegi István igazgatóként nem érte meg a tizedik jubileumot, 1962. július 31-ei hatállyal nyugdíjazták. A városi legendák szerint egyik napról a másikra, egy kis motorbiciklin hagyta el a várost, a kertek alatt „menekült el”. A Matesz alapító igazgatója Pozsonypüspökiben telepedett le, és 1975-ben bekövetkezett haláláig nem tette be többé a lábát a Magyar Területi Színházba. Pedig épp nyugdíjazásának évében, a Matesz megalakulásának 10. évfordulóján tértek vissza Komáromba az első végzett színészek a pozsonyi főiskoláról. Varga Emese Részlet a szerző Száz év színházi magány című kéziratából Tájolni indul a társulat igazságait, korunk eszméit híven tolmácsolják” - írja Egri Viktor, aki ezt az észrevételét további írásaiban is megerősítette: „Kívánatos volna, ha (Területi Színházunk) további műsorpolitikájában a maiságra, a szocialista drámára fektetné a hangsúlyt és nem erőszakolná a kosztümös komédiákat olcsó papírfiguráival...” Azt, hogy Egri Viktor sorozatos támadása Fellegi eltávolításának és lejáratásának része volt-e, nem tudjuk. Az biztos, hogy az ötvenes évek végére eltűnt az indulást kísérő eufórikus hangnem, és egyre több szakmai támadás érte a szína hazai írókkal való együttműködésben véltem megtalálni. Új darabok létrehozásában szerettem volna együttműködni. A helyszínen azonban kiderült, hogy az én elképzelésem naiv, nem reális, a színház vezetőségének más volt a véleménye. Nem zárkóztak ugyan el új szerzők bemutatásától sem, de műsorpolitikájukat elsősorban jól bevált, kész darabokra építették. Olyan darabokra, melyek már más színházakban sikert arattak. Tehát lényegében Komáromban olyan munka várt rám, amit minden nehézség nélkül meg tudott oldani egy jól képzett irodalmi titkár. Ezért Vasárnap-előzetes: Demokráciában még nem volt éhínség Hónapok óta mindenkit a folyamatos áremelések foglalkoztatnak legjobban. Rengeteg féligazság, összeesküvés-elmélet és rémhír kering, az emberek attól félnek, hogy télen megfagyunk, éhen halunk, és sokan azt hiszik, a mostani válságot kizárólag az Oroszország elleni uniós szankciók okozták. Horváth Mihállyal, a Szlovák Nemzeti Bank vezető közgazdászával arról beszélgettünk, mennyire súlyos a helyzet és milyenek a kilátások. Nagyon impozáns a szakmai életrajza, a Comenius Egyetem elvégzése után tanult Nagy-Britanniában a Yorki Egyetemen, nagydoktori fokozatot szerzett a St. Andrews Egyetemen, és öt (Fotó: Somogyi Tibor) évig kutatott az Oxfordi Egyetemen. Közben két szlovák pénzügyminiszter tanácsadója és különböző pénzügyi szakmai szervezetek tagja volt, oktatott a Yorki Egyetemen, 2020 óta pedig a szlovák jegybank vezető közgazdásza. Honnan indult és hogyan sikerült idáig eljutnia? Dunaszerdahelyen születtem, édesanyám bérelszámoló volt, édesapám egy építkezési cégnél készített költségvetéseket. Az ő ösztönzésük is kellett ahhoz, hogy mindig egy fokkal feljebb tudjak lépni, na meg sok munka és egy nagy adag szerencse. 1995-ben sikerült kijutnom Amerikába nyári egyetemre, ahol egy teljesen másfajta gondolkodásmódot ismertem meg. Már a tanulmányaim idején elkezdtem dolgozni, és megtapasztaltam azt is, mekkora a rés az oktatás és a gyakorlat között, hogy nálunk nem igazán azt tanítják, ami a közgazdasági elemzésekhez szükséges. Ekkor döntöttem el, hogy többet akarok tanulni, ezért felvételiztem a Yorki Egyetemre. Felvettek, és innen kezdve egy egészen más világ nyílt ki előttem. Más volt a környezet, a tanár-diák kapcsolat, nemcsak életre szóló barátokat szereztem, hanem azt a hozzáállást is elsajátítottam, hogy mindig többre kell törekedni. Ezért pályáztam meg az oxfordi kutatói állást is, és ott kristályosodott ki bennem, hogy a gazdasági elemzések készítése lesz a szakterületem. Most pedig ön készíti a Szlovák Nemzeti Bank előrejelzéseit. Egy harmincfős elemző csapat vezetője vagyok, nemcsak a szlovák gazdasággal, hanem az euróövezettel is mi foglalkozunk, mi készítjük fel a bank elnökét az Európai Központi Bank kormányzótanácsának üléseire. Minden gazdasági szakember azt mondja, hogy nagyon nehéz idők jönnek. Az ádagember számára ez mit fog jelenteni? További áremeléseket, magas energiaárakat, elvétve gyárbezárásokat, nagy bizonytalanságot. Mindennek ellenére a munkanélküliség meredek emelkedésére nem kell számítani, mert bizonyos ágazatokban munkaerőhiány van, és öregszik is a társadalom. Vrabec Mária A folytatásban választ kapnak például arra is, hogy: Mekkora áremelkedés vár még ránk? Milyen mértékű inflációra számítanak? Mit tartana ideális intézkedésnek a szakember? Mi okozza leginkább az inflációt? Szakmai számítások alapján meddig növekedhet az infláció, mikor következik be a fordulópont? A magyarországi közmédiában folyton azt hallani, hogy a válságért és az árak emelkedéséért az Oroszország elleni uniós szankciók okolhatók, békét kell kötni, és helyreáll a világ rendje. Ilyen egyszerű ez? Miért a posztszocialista, közülük is a balti országokban a legmagasabb most az infláció? Meddig tarthat ez az árvágta? Lehet az előző válságokból bármilyen tanulságot levonni? Akinek van még Szlovákiában megtakarított pénze, annak mit tanácsolna, mibe fektesse? Akinek pedig egyre kevesebb a pénze, az min spórolhat? A teljes interjút elolvashatják a Vasárnap már keddtől, október 4-étől kapható számában.
