Új Szó, 2022. szeptember (75. évfolyam, 203-226. szám)
2022-09-21 / 218. szám
101 KULTÚRA 2022. szeptember 21. | www.ujszo.com RÖVIDEN Afroamerikai költőé lett az életműdíj Mezítláb táncolt a Lidón Kerekes Vica is játszik a velencei fesztiválon díjazott Hétköznapi kudarcok című filmben (Fotó: Kerekes Vica archívuma) New York. Marilyn Nelson költő kapta idén az Amerikai Költők Akadémiájának százezer dollárral járó életműdíját, a Wallace Stevens-díjat. A 76 éves költőt méltatva az Akadémia kancellár a, Kevin Young úgy fogalmazott: „Marilyn Nelson költészete évtizedek óta éleslátó, megindító és tiszta, tele van történelemmel, de a jövőnek szól.” Hozzátette: „Akár az apja nemzedékéről, Tuskegee Airmen generációjáról írt, a szabadságra vágyó rabszolgák hangján, akár a tükörben látott nőről, Nelson munkája fontos és humánus, és utat mutatott a lapokon és a világban.” Nelson legismertebb verseskötetei közé tartozik a The Homeplace és a Fields of Praise, de gyermekkönyveket is írt, és fordított is. Viszatérő témája az amerikai rabszolgatartás múltja, de a diszkrimináció kérdésével is foglalkozik müveiben, melyeket gyakran feminista szemszögéből ír. A Wallace Stevens-díjat korábban mások mellett John Ashbery, Adrienne Rich és Sonia Sanchez is megkapta. Az 1994-ben alapított elismerés Wallace Stevens 20. századi amerikai költőről kapta a nevét. (MTI, hk) Marilyn Nelson költő, műfordító, gyerekkönyvek szerzője (Képarchívum) Saját szobrait állította ki Brad Pitt Tampere. Szobrászként debütált egy finn művészeti galériában Brad Pitt: az 58 éves színész saját maga által készített szobrait állította ki. A Tamperében, a Sara Hildén Múzeumban nyílt kiállításon a színész kilenc műve mellett Thomas Houseago brit szobrász és Nick Cave ausztrál zenész kerámiái is megtekinthetők. A színészt és az énekest Houseago hívta meg, hogy csatlakozzanak müveikkel tárlata anyagához. A kiállítást szombaton nyitották meg, a tárlatnyitón mindhárom alkotó részt vett. „Nicknek és nekem ez egy új világ, ez most az első beugrónk” - mondta Pitt a tárlat megnyitóján. A múzeum szerint Pitt autodidakta módon sajátította el a szobrászművészetet. A színész azt mondta, számára a szobrászat az önreflexióról szól, „arról, hogy hol hibáztam el a kapcsolataimat, hol léptem félre, hol vagyok bűnrészes”. Nick Cave számára nem idegen a képzőművészet, hiszen zenészpályáját megelőzően festészetet tanult a melboume-i egyetemen. (theguardlan.com, hvg.hu) SZABÓ G. LÁSZLÓ Nem lesz ott Velencében, a Hétköznapi kudarcok című cseh-magyar-olasz-szlovák koprodukcióban készült film ünnepi bemutatóján, nyilatkozta lapunknak Kerekes Vica. „Engem egyáltalán nem vonzanak a fesztiválok" - mondta. Aztán mégis ott volt a Lidón. Grosan Cristina a legjobb fiatal rendező díját nyerte el a világ legnagyobb múltra visszatekintő filmes mustráján. Három nő káoszba forduló napja a nagyvárosi forgatagban - egyetlen mondatba így sűríthető a romániai rendező disztópiája, amely egy rejtélyes módon összeomló világra hívja fel a figyelmet. Kerekes Vica egy különc tinédzser nem kevésbé különc édesanyjaként tűnik fel a filmben, s bár csak egyetlen napot töltött Velencében, kellemes csalódásként élte meg az ottani vendégeskedést. De hogyan kptött ki mégis a lagúnák városában, ha azt állította, minden sejtje tiltakozik a fesztiválok ellen, és egyáltalán nem vágyik végigvonulni a vörös szőnyegen, sőt a fényűző partik sem vonzzák? „Valóban nem éreztem azt, hogy része kell legyen az életemnek a fesztiválozás. Velence sem csalogatott ez ügyben. A Karavánnal Magyarországon című nyolcrészes cseh úti filmet forgattuk az elmúlt hetekben, hónapokban, le voltam kötve rendesen. Aztán hirtelen lett egy szabad napom, pont az, amikor a Hétköznapi kudarcok premierje volt Velencében. Elszóltam magam. Egy magyar kollégám a cseh stábból, aki jó barátom, azonnal jelezte, hogy ő szívesen elvinne. Megőrültél? - kérdeztem tőle, egy nap alatt megjárni egy ilyen hosszú utat? Öt és fél óra oda, öt és fél vissza, mondta, és már tudtam, Vajon mekkora közönséget vonz a swing, a hot jazz, a ragtime, a foxtrott vagy a boogie-woogie a nagy őszi pozsonyi rendezvénydömping közepette egy szombat estén? Nos, minket is meglepett a telt ház a Szlovák Rádió nagy koncerttermében. A Golden Age fesztivált immár nyolcadik alkalommal rendezte meg egy kicsi, de lelkes csapat, amelynek motorja Ladislav Fancovic. Nem tévedés: az ismert zongoraművészről van szó, aki „normális esetben” Sosztakovics-, Bartók- és Liszt-műveket játszik, ám szabad idejében megszállottan tanulmányozza a múlt század elejének zenei stílusait, mindent tud az összes amerikai bigbandről, és az évek alatt olyannyira megtanult szaxofonozni, hogy már papírja is van róla. Ő vezeti a Fats Jazz Band nevű kilenctagú hazai formációt, amely lehengerlő koncertjei mellett arról is híres, hogy lemezeiket régimódi technikával rögzítik, a stúdióban nem hangsávokban gondolkodnak, hanem egyszerűen leülnek és eljátszszák a számokat. A zenekar állandó szereplője a Golden Age fesztiváloknak, ám minden évben meghívnak egy-két híres „Rajtunk volt a világ szeme..." hogy menni fogunk. Remek sofőr, többször mentett meg nehéz helyzetekben. Este beültünk a kocsiba, éjjel kettőkor megérkeztünk Velencébe. A szállodába gyalog mentünk a parkolóból. Másfél órás út volt. Pár óra alvás után, reggel hétkor azt kérdeztem magamtól: kellett ez nekem? Iszonyú fáradt voltam.” Estélyi ruhát, a délelőtt 11 órai ünnepi bemutatóra a barátnője talált neki. Pont jó volt rá, és a tetszését is elnyerte. Magára kapta, a sminkjét külföldi formációt is. Idén a londoni Benoit Viellefon Orchestra volt az igazi csali, amely számos hollywoodi filmben hallható, sőt, itt-ott látható is. Vezetőjük egy francia gitáros-énekes, aki áttette székhelyét Angliába, a zenészek pedig külön-külön is nagyszerűen boldogulnának a piacon - ezt a szólóikból azonnal hallani lehetett. Elhangzott néhány örökzöld Duke Ellington, Louis Armstrong, Irving Berlin és mások tollából, néhány dzsesszesített francia sanzon, volt közönségénekeltetés, a pocsék pozsonyi időjárást is megdicsérte Benoit Viellefon, de valahogy mégsem sikerült olyan hangulatot csinálnia híres zenekarával, mint az előttük fellépő Fats Jazz Bandnek. Talán a hazai csapat lelkesedésének, talán Fancovic szellemes és edukatív konferálásának, vagy a két énekes (Jana Dekánková és Matús Uhliarik) önfeledt táncra perdüléseinek köszönhetően lett percek alatt fergeteges hangulat a teremben, amely végig ki is tartott. A Fats Jazz Band ráadásul azon kevés formációk egyike, amelynek egyik tagja egyszer a zongorához ugrik, máskor a szaxofont fújja. Aki időben érkezett a helyszínre, nyitányként megcsodálhatott né-és a frizuráját egyedül csinálta meg, és megint csak gyalog elindult a bemutatóra. „Nem gondoltam, hogy minden ennyire élvezetes lesz. Nem voltak ugyanis kötött programok, nem volt percre pontosan beosztva az időm, lazán, felszabadultan éreztem magam. Mintha álrpodtam volna. Annyira kimerült voltam, hogy szinte egy másik dimenzióban jártam. A filmet ott láttam először. Különleges alkotás tele finom rezdülésekkel, amelyek A Benoit Viellefon-Orchestra hány gyönyörű régi szaxofont is egy nemzetközi szupergrupp jóvoltából, amely a hangszer első népszerűsítőinek állít emléket. A kanadai Six Brown Brothers tette menővé a szaxofont, első rögzített felvételük 1911- ből való - ezt is hallhattuk a fesztiválon. A holland, spanyol, német és cseh zenészek mellé két szlovák is betársult, egyikük nem más, mint Ladislav Fancovic, aki basszusszaxofonon játszik a bandában. Az estet egy remek jam session zárta valamennyi fellépő közreműerős ütéseket ejtenek a néző lelkén. Grosan Cristina érzékeny, felkészült rendező. Nem akarja megúszni a dolgokat. Figyel a színészeire. A rejtett nyelvet szereti. Ennek eredménye, hogy a film nagyon közel tudott férkőzni hozzám. Különös szorongást vált ki minden érző emberben. Nem hatásvadász, pedig robbantgatások is vannak benne.” Olyan volt számára a Velencében töltött egyetlen nap, mint egy rövid kis kirándulás. Könnyedén vette, semmi görcs, befeszülés, pedig a délelőtti premier miatt is komoly érdeklődés övezte a filmet. „Rajtunk volt a világ szeme. A vetítés előtt és utána is megállítottak az emberek. Fotóztak. Zavarba ejtően kedvesek, közvetlenek voltak. Tetszett nőkik, hogy a cipőm már a kezemben volt, nem a lábamon. Le kellett vennem, mert ha abban gyalogolok tovább, vércsíkot húzok magam után.-A fekete ruhámhoz az is hatásos lett volna. A második fotózáshoz a cseh kolléganőim gyorsan átöltöztek, nekem nem volt még egy ünnepi viseletem. Ott volt a film zeneszerzője, Jonatán Pastircák, főiskolai osztálytársnőm, Tána Pauhofová férje. Lekaptam róla az elegáns piros zakóját, magamra tettem, és már ott is állt egy másik Vica. Ebből sem csináltam nagy ügyet. Ebéd után táncoltam egy kicsit a tengerparton, és már ültünk is vissza a kocsiba, irány Budapest. Három nap forgatás várt még rám a csehekkel. Rengeteg szöveget kellett még megtanulnom. Hogy díjat nyert a film, azt már itthon, az internetről tudtuk meg mindannyian.” Hogy Velence után most már jöhet Berlin, Cannes vagy San Sebastian? Kerekes Vica csak nevet a megjegyzésemen. „Ha stressz nélkül, váratlanul jön, bevállalom. De akkor sem hiszem, hogy rákapok a fesztiválokra.” A szerző a Vasárnap munkatársa ködösével. Itt még a hűvös angol sztárvendégek is kedvet kaptak az örömzenéléshez, és azok is megfertőzödtek a 20-as, 30-as évek zenéjével, akik csupán kíváncsi megfigyelőként keveredtek a közönség soraiba. Úgy látszik, ez egy évről évre szélesebb réteget elérő rétegzene - elsősorban a fanatikus fesztiválszervezőknek köszönhetően. A boldog békeidőkbe röpíti a hallgatót, a dzsessz születésének éveibe, és manapság egy ilyen utazás tényleg gyógyító erejű élmény. (juk) A boldog békeidők slágerei ma is működnek (Fotó: Juhász Katalin)
