Új Szó, 2022. augusztus (75. évfolyam, 177-202. szám)

2022-08-18 / 192. szám

22| SZOMBATI VENDÉG 2022. augusztus 18. | www.ujszo.com Hegyárnyékban, nagy szelek nélkül Bán János: „Győrben születtem, de azt szoktam mondani, hogy parasztfiú vagyok. Sok közöm van a földhöz..." (Talabér Tamás felvétele) SZABÓ G. LÁSZLÓ Háromszor utazta körbe a világot úgy, hogy közben játszott is. A Katona József Színház tagjaként Európa minden fővárosában. Észak­én Dói-Amerikába is eljutott a társulattal, Ausztráliába két­szer is. Távó- ós játékfilmes listáján több mint nyolcvan al­kotás szerepel. Bán Jánossal ezúttal mégis valami egészen másról beszélgettünk. Nem arról, hogy negyven éven át nem volt hónap, amikor huszonötnél kevesebbet játszott, de nem is Az én kis falumról, amellyel az Oscar-gálán is részt vehetett, vagy hogy „nemze­ti kincs” lett Csehországban, hanem arról, hogy minimálisra csökkentette az előadásai számát, külső munkát, például filmszerepet már csak kivé­teles alkalommal vállal. Alsóörsön, a Balaton mellett érzi igazán jól magát. Csendben és nyugalomban. Mi hozta el ezt a komoly változást az életébe, hogy zöldséget termel, gyümölcsfákkal bíbelődik, és mos­tanában több időt tölt az alsóörsi telkén, mint a pesti lakásában? Győrben születtem, de azt szoktam mondani, hogy parasztfiú vagyok. Sok közöm van ugyanis a földhöz. A nagyszüleim, apám és anyám Vas megyeiek voltak, két különböző falu­ból. Győr nádorvárosi részében lak­tunk, az Attila utcában, de a nyarakat gyerekkoromban Rum községben, a nagyszüleimnél töltöttem. Amint vé­get ért az iskola, másnap már vittek is le a szüleim. Főiskolás koromig a szünidőt többnyire ott töltöttem, rit­kábban a másik nagyszüleimnél. Kert mindkét háznál volt. A háború után és a Rákosi-korszak elmúltával, de még a hatvanas évek elején is rend­kívül nagy volt a szegénység. Meg­volt a téeszesítés, de mindenkinek maradt egy kis földje, azt művelte. Tízéves lehettem, kaszával arattunk, de már cséplőgéppel csépeltünk. Ci­pőnk nem volt. Meg kellett tanulnunk úgy járni a tarlón, hogy ne sértse fel a talpunkat. A férfiak után szedtük a kévét. Az asszonyok újságpapírt tekertek a lábunkra, arra húzták a zoknit, de ha rosszul léptél a tarlón, az annyi volt, mint halottnak a csók. A föld szeretete innen ered. Amikor aztán Győrben divatba jött a hétvé­gi telek, nekünk is lett földünk, de megint csak a szükség...! Nem volt akkora árudömping, mint most. Mindent meg kellett termelni. Kiegészíteni, tartósítani, verem­ben elrakni, káposztát savanyítani, csalamádét csinálni. Nem úgy volt, hogy bemész az üzletbe és megve­szed, vagy a piacon... miből? Na most visszajön ez a kor! Azért vette az alsóörsi házat, hogy kertje is legyen? Amikor rengeteget turnéztunk a színházzal, a napidíjamból csak a gyerekeknek vettem ajándékot, a többit megspóroltam. Nemcsak azért, mert sváb vér is van bennem, hanem egyszerűen szükségből. 1995-re szép lassan összegyűlt annyi pénzem de­vizában, hogy úgy gondoltam, be kell fektetni. Mindenképpen szerettem volna a Balatonnál egy házat. Luxus­igényekkel nem tudtam fellépni, any­„Nyugdíjas vagyok. Nem hajt a tatár..." nyi pénzem nem volt. Én egy romot akartam venni valahol a Káli-meden­cében, amit aztán nulláról felépítek, de nem így alakult. Apámnak volt ez az alsóörsi címe, ezt nézzük meg, Ja­ni, mondta. Elmentünk, de nem volt ; ott a tulajdonos. Apám beugrott a ke­rítésen, látni akarta a telket. Amikor kijött, földes volt a szája. Édesapám, mi az istent csináltál? - kérdeztem. Ezt vegyük meg, itt jó a föld, mondta, mert megkóstolta. Nem normális az öreg, gondoltam, mert ilyet én még nem hallottam. Azóta rájöttem, hogy nagyon is normális volt az én apám. Mit tudott az a nemzedék! És megvette a házat. De úgy, hogy csak hatvan szá­zalékban volt kész. Viszont volt rá fennmaradási engedély, ami lénye­ges eleme a történetnek. Állt rajta a tető, de nem volt benne se víz, se villany. Szétvertem a házat. A belső tereit teljesen átalakítottam. A vil­lanyt bevezettem, de ki kellett talál­ni, hogyan fogom meg az esővizet. Tíz évig építettem a házat, mire elké- : szült. Téliesítettem. Be kellett pucol­ni kívül-belül. Apámmal kitaláltuk, hogy a tetősátorról egy tizenkét köb- i méteres ciszternába folyik az esővíz. A ciszterna előtt pedig van egy száz­­méteres ülepítő. Hogy a levél- meg a porszennyezés ott marad, és a cisz­ternába már csak a tiszta víz megy ; bele. De olyan tiszta, hogy én ugyan j abból nem főztem, de a kőművesem azt itta. Az ülepítő minden évben ki van pucolva és fertőtlenítve. Menjünk vissza Rumba. Ka­maszként nem érezte tehernek a kerti munkát? Nem mindig jelentett örömet. Gim­nazista koromban gyárban dolgoz­tam. Két évig asztalos, egy évig la­katos, egy évig kőművesek mellett, így kerestem meg a költőpénzemet. A munka nekem nem volt büdös soha. Reggel hatra jártam dolgoz­ni, kettőig tartott a munkaidő, kettő után apámmal mentünk ki a telekre. A föld szeretete gyerekkoromból származik, de a mai napig megma­radt. Apám annyira megtanított dol­gozni, hogy amikor megvettem az al­sóörsi házat, minden szabadidőmet ott töltöttem. Amíg tartott a Katona József Színház világ körüli turnéidő­szaka, addig ő tartott rendet a telken. Odaköltöztek anyámmal. Borsót, ré­pát, zöldbabot, uborkát, paradicso-Még valami... Ott, ahol ő lakik, a falun kívül kicsi a forgalom. Néha hetekig csend van. Csak a madarakat hallani. Ezért imád ott lenni. A zajos élet már egyáltalán nem hiányzik neki. mot, paprikát termeltek. Három gene­rációra terveztem a házat, csak köz­ben a szüleim meghaltak. És folytatta, amit elkezdett. Minden évben elvetek mindent. Nem tudjuk, mit hoz a jövő. A gye­rekeim évek óta azzal csesztetnek, hogy apa, te háborúra készülsz? És kinevetnek. De már mondtam nekik, hogy na, fiaim, most nézzetek kö­rül, mi zajlik a közelünkben! Meg majd akkor, amikor nem az lesz, hogy beugróm a közértbe kis borsó­ért vagy zöldbabért, gyümölcsért. De kimész a kertbe, és ott van. A bolt­ban nem kapsz, vagy ha igen, nem fogod tudni megfizetni. Amíg volt a szőlő, az összes tőke, kevesebb időm volt mindenre. A szőlő ugyanis egy csomó energiát elvett. De már ak­kor is termeltem zöldséget. Ha volt két szabadnapom, már mentem is le Alsóörsre. Most már több időt tudok ott tölteni. Nyugdíjas vagyok. Nem hajt a tatár. Reggel hánykor megy ki a kertbe? Attól függ, mikor feküdtem le. Nincs bennem kényszeresség. Né­ha haragszom is magamra, mert lusta vagyok. Nem ilyen voltam. Az én életformám az volt, hogy ki­lenckor kelek, tíztől próba kettőig, utána gyorsan haza, megyek a gye­rekekért az iskolába, majd ettem egy falatot, és már vittem is őket edzés­re. Aztán bólintottam húsz percet, és már mentem is be este, az előadásra. Ez volt a napi programom. Este héttől kellett topon lenni. De teljes szellemi, fizikai erővel! Ebből nem engedtem. Az a fontos, hogy az ember maximu­mon tudjon muzsikálni. Nem mindig sikerült, de az volt a cél. Most pedig, ha kedvem van, kimegyek a kertbe, kapirgálok. Vannak bizonyos telje­sítendő feladatok, hiszen mindennek megvan a maga ideje. A palántázás­nak, a vetésnek... ... a permetezésnek. Öt éve nem permetezek. Tavaly rá is fizettem. Elvitt néhány fámat a be­tegség. Biológiai próbálkozás volt ez a részemről, de nem igazán jártam sikerrel. Az a gondom ezzel, hogy a régi, örsi fák sokkal inkább termé­­szettűrőek, mint az oltványok, azok közül is főleg a külföldi alanyokkal oltottak. Győr mellett, a telkünkön szépen termett a cseresznye, a sár­gabarack, a körte, és ott is volt szőlő. Alsóörsön fügefái is vannak. Párizsban vendégszerepeltünk a színházzal, és a Montmartre-on sé­táltunk. Ott vettem észre egy virág­árusnál a gyökereztetett fügefaága­kat. Kis vesszők voltak, naná, hogy vettem! Lehetett látni, hogy él az ág, mert hajtott. Hazahoztam, elültettem, és már nem győzöm szedni, annyit terem. Azóta ledugtam egy másik ágat, az is megfogant, és már két fügefám van. Nagyon finom a gyü­mölcse. Gyerekkorunk fügéje. Nem a rozsdabarna belsejű, hanem piros belü. Cseresznyefám is van, meg négy almafám. Hét volt, de hármat ki kellett vágni. Tavaly erős fertőzés érte őket. Van három sárgabarackfám és szilvám is, meg málna, eper. Úgy van kitalálva a kert, hogy az egyik leérik, a másik terem. Megvan a foly­tonosság. Csak meg kell dolgozni érte. A kerttel törődni kell. Tavaly nyá­ron olyan aszály volt, hogy naponta kétszer locsoltam. Reggel és este. Mennyire van a telkétől a Ba­laton? Légvonalban nyolcszáz méter. Ha az úton megyek, kicsit több. Lehet, hogy az ágyából látja a kéklő vizet? Kinyitom a spalettákat, és teljes a panoráma. Csodás látvány. Időjárás szempontjából ez mek­kora hatással van a kertre? Hegyárnyékban vagyok. Az iga­zán nagy szelek néha lecsapnak, de többnyire elkerülnek. Elmennek a fejem fölött. Pár év múlva esetleg le is költö­zik vidékre? Nagy a valószínűsége. Ezt tervez­zük Gáspár Sándor barátommal, aki negyven méterre lakik tőlem. Ami­kor megkapta a Kossuth-díjat, akkor vette meg a házat. S azóta is rengeteg időt tölt Al­sóörsön. Közös volt az ifjúkorunk, egy osz­tályba jártunk a főiskolán, a Katona József Színházban kollégák voltunk, ő aztán elszerződött, de a Stílusgya­korlatokat még sokáig játszottuk. Elhatároztuk, hogy ha már így ala­kult a sorsunk, és jó barátok marad­tunk, az öregségünk is legyen közös. Mindketten magunkra maradtunk. A gyerekek már élik a maguk életét. Itt vagyunk egymásnak. Ha valame­lyikünknek szüksége van segítségre, nem kell másnak szólni. Külterületen áll mindkettőjük háza, nyaralóövezetben. Ott nem is laknak sokan. Nekem ott minden új volt, amikor lakható lett a házam. Három éve ab­ból áll az életem, hogy reggelente ki­­hamuzok, fát vágok, bekészítek. Egy­szerű teendőim vannak. Nem kell fel­készülni reggeli forgatásra. Elég volt. Nézem, mi minden készül mostaná­ban a tévében. A nagy része gagyi. Abban nem kívánok részt venni. Nem dobok oda egy sorozatért negyven évi minőségi munkát. A szerző a Vasárnap munkatársa

Next

/
Thumbnails
Contents