Új Szó, 2022. augusztus (75. évfolyam, 177-202. szám)
2022-08-18 / 192. szám
[20 SZALON ■ 2022. AUGUSZTUS 18. www.ujszo.com Csak gyűlnek tovább a háborús játékok Szarajevóban, a boszniai háború megannyi emlékhelye között akad egy különleges múzeum, amely a kilencvenes évek véres európai konfliktusának egy speciális szeletét mutatja be. Akár azt is mondhatnánk, nincs itt semmi különösebb látnivaló: jobbára hétköznapi használati tárgyak szerepelnek a kiálk'táson. Klasszikus fa játékhinta. Sárga műanyag fésű és kézi tükör. Hupikék törpikés karton kisbőrönd, erősen leharcolt állapotban. Pizsama, farmernadrág, kabát. Pár fotó, levél... De minden darabhoz tartozik egy mikrotörténet, amely a bemutatott tárgyat fájdalmasan egyénivé vagy éppen ellenkezőleg, súlyosan egyetemessé emeli. Sok tárgy a veszteség, a trauma, a gyász emlékét őrzi. Mások az élni akarásról, a normális élet vágyáról mesélnek - hogyan kapaszkodtak tulajdonosaik egy-egy apróságba, éppen ezzel eltartva maguktól a külső valóságot. A Háborús Gyerekkor Múzeumában járunk. Válogatás Filip Guinness-rekordot érő gyűjteményéből - a segélycsomagokban kapott ellátmány dobozaiból , I « Bosznia-Hercegovina fővárosában több mint kétezer gyerek halt meg az 1992-1995-ös ostrom három és fél éve alatt. Bár sokakat kimentettek a gyűrű bezárulása előtt, rengetegen maradtak a körülzárt városban, és éltek, ahogy lehetett: pincékben meghúzódva, fűtés, víz, világítás nélkül, a segélyszervezetek föld alatt becsempészett csomagjait várva, miközben a rögtönzött iskolákban a legfontosabb tananyagot az jelentette, mit kell tenni, ha meghallják az aknavetők hangját vagy gyanúsnak tűnő fémtárgyakba bodanak. (Fentebb már utaltunk a törpös kisbőröndre. Érthető, hogy leszakadt a füle: a gyerekek előbb teljes vagyonkájukat, kis műanyag játékaikat őrizgették benne, hurcolták lakásból óvóhelyre és vissza, majd persze hogy elkezdtek repeszdarabokat gyűjteni...) Jasminko Halilovic 2010-ben tett közzé egy felhívást, amelyben arra kérte sorstársait, az egykori szarajevói gyerekeket, osszák meg röviden a történeteiket, mit jelentett számukra a háborúban felnőni. Rövid idő alatt sok százan jelentkeztek, az így összegyűjtött emlékekből pedig egy könyv született. Menet közben az is kiderült, hányán őrizgetnek otthon apró tárgyakat, dokumentumokat - így Halilovic 2015-ben papírra vetette a múzeum első tervét. Ez 2017 elején nyílt meg. Az évek során a fókusz, a felgyújtott anyag és a tevékenységi kör is többszörösen bővült: nem kizárólag szarajevói, sőt, nem is csak boszniai gyerekek tapasztalatát tükrözi a kiállítás, mert az intézmény több nemzetközi projektben is szerepet vállal. Minden múzeum munkáját tekintve örvendetes tény, ha a gyűjteménye gazdagabbá válik. Ugyanakkor nem lehet elvonatkoztatni attól, hogy a Háborús Gyerekkor Múzeuma gyűjteményének a bővüléséhez a közelmúlt és a jelen háborús övezetei, konfliktuszónái szolgáltatják az anyagot. Szíria. Afganisztán. Ukrajna. A Logavinán álló épületben nem végtelen a tér, így a kiállítást újra és újra átrendezik, egyszerre körülbelül 50-60 tárgyat és történetet tárva a látogatók elé. A most látható válogatás 6 darabja ukrán gyerekektől érkezett. A tárgyi anyagot kiegészíti egy videósatok, aki pedig nem elégszik meg ennyivel, a múzeum alapödetét szolgáltató kiadványt is fellapozhatja egy csendes zugban. Az aktuális kiállítás egy hintával indul (és egy másikkal fejeződik be). Az első Naidáé (1989): a nagyapja vette, hogy az unokáknak legyen mivel játszaniuk a vidéki ház udvarán, aztán az élet úgy hozta, hogy a hinta éveken át egy szarajevói pincében játszott fontos szerepet. Akár harmincán is összehúzódtak ott a bombázások idején; édesanyja ilyenkor Naidát a hintába ültette, amire egy kis csengőt kötött, így a hang alapján akkor is tudta, hogy biztonságban van a kicsi, amikor éppen mással volt elfoglalva. Naidának ezek az első emlékei. Enesa eljegyzési ajándéka egy babakék steppelt takaró, amit öcscse, Elvis (1978) adott át a múzeumnak. A családtagok több szakaszban jutottak ki Srebrenicából, végül csak Enesa maradt hátra a A Háborús Gyerekkor Múzeumában nete van minden tárgynak személyes törté(Fotók: Kalmár Endre) vőlegényével. Édesanyjuk éveken át őrizgette az ajándékot, amely életben tartotta a reményt. Mindaddig, amíg Enesa tetemét 2002-ben nem azonosították. Szívszorító a kiállítás, de a humornak is van helye benne. Filip (1981) a gyűjteménye megalapozását meséli el. A háborúval egy addig ismeretlen dolog is megjelent az egykori Jugoszláviában: a humanitárius segély, sosem látott termékekkel. Először nevettek rajta, vállat vonva, hogy hamarosan ennek is vége lesz. És a furcsa közjátékmementóként eltették az első elfogyasztott konzerv dobozát. Aztán a következő csomagolást is. A háború pedig csak nem ért véget, így Filip a maga nemében Guinness-rekordot érő gyűjtemény tulajdonosává vált Aztán megint egy másik tapasztalat. Az egyik tárlóban egy fotót lámnk - csinos fiatal anyuka az ölében tart egy piros kezeslábasba bújtatott babát. Ajna (1993) története pontosan érthető: Az anyám gyereke vagyok. Nem a gyűlölet gyereke. Bárminek nevezzenek is mások, egy gyerek vagyok, aki az anyja, a nevelőapja és a családja szeretetében nőtt fel... Végigjárva tűnik csak fel, hogy a Háborús Gyerekkor Múzeumának van egy következetesen végigvitt vállalása. Sehol, semmilyen formában nem nevesíti a másik oldalt. A közös emlékezésnek ebben a terében nem ad helyet az ellenségképnek. Helyette arról beszél, hogy az a generáció, amely gyermekként megélte a háborút, milyen módokon igyekszik együtt élni annak tapasztalatával. Mert elengedni, kitörölni nyilván nem lehet. Minden megőrzött tárgy erről tanúskodik. Lakatos Krisztina Vasárnap-előzetes: Az árak már európaiak, de mikor lesznek azok a fizetéseink is? Friss felmérések szerint a magyar és a szlovák társadalmat nem a koronavírus, a háború vagy a klímaváltozás aggasztja, hanem az infláció és az elszegényedés. Hogy jogos-e az aggodalom, erről kérdezte Gazdag József az ipolyszakállosi születésű, Bécsben dolgozó bankárt, Sánta Attilát, az Erste Bank mérlegmenedzsment-részlegének vezetőjét. Pazarlóan élünk? Igen, de nemcsak mi, hanem a fejlett világ jelentős része. Ennek oka viszonylag egyszerű: az alacsony árak miatt ezt megengedhettük magunknak. Egyes becslések szerint például Magyarország a kitermelt, illetve megvásárolt energiájának körülbelül a 40 százalékát pazarolja el. Mondok egy másik példát. Az Európai Unióban a felnőttek több mint a fele túlsúlyos, de nézzük meg, a bevásárlóközpontokban mi kerül a kosarakba: jégkrém, csípsz, puding, rengeteg szemét, ami ráadásul káros a szervezetre. Az oktatás alacsony színvonala miatt hiányzik a pénzügyi műveltség is, az emberek többsége azt sem tudja, mennyi a háztartásuk havi bevétele és kiadása, azt pedig végképp nem, hogy ezt hogyan lehetne racionalizálni. Az árak már nálunk is olyanok, mint Nyugat-Európában, a fizetések azonban jócskán elmaradnak a nyugat-európai átlagtól. Életszínvonal tekintetében utolérjük-e valaha Ausztriát? Ausztriában elképzelheteden, hogy valaki számlák nélkül építse föl a házat. Nem azért, mert ott jobbak az emberek, hanem mert jobban működik az állam. Vannak törvények, kialakultak bizonyos normák. Ott az a természetes, hogy ha kiadsz egy lakást, akkor adózol utána. Ha építkezel, olyan munkásokat alkalmazol, akik számlát adnak. Itt kezdődik Ausztria és a nyugati életszínvonal. Ugyanakkor teljes mértékben megértem azokat a szlovákiai vállalkozókat és cégtulajdonosokat, akik egy rosszul működő államnak nem szívesen adóznak. Amíg ebből az ördögi körből nem sikerül kilépnünk, nincs esélyünk felzárkózni a Nyugathoz. ...de szó esik arról is, kiket érint leginkább az infláció, meddig nőhetnek az élelmiszerárak, hasznos-e a hatósági árstop, viszszafelé sültek-e el az Oroszországra kivetett szankciók, miért gyengül az euró a dollárhoz képest, van-e gazdasági ráció Magyarország külpolitikai manőverezésében, a Nyugat és a Kelet közötti lavírozásban, leszakadóban van-e a szlovák gazdaság, s mi a háború és a gazdasági válság legfontosabb üzenete. A teljes interjút elolvashatják a Vasárnap következő, augusztus 23-án megjelenő számában!
