Új Szó, 2022. július (75. évfolyam, 152-176. szám)
2022-07-30 / 176. szám
www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2022. JULIUS 30. RIPORT"SI Talpra állnak? Hatalma van felettük az alkoholnak, a drognak, a játéknak. Mindennél nagyobb hatalma. Család, barát, semmi nem számít. Egyesek zaklatott gyerekkoruk, családi életük miatt kerülnek egyre lejjebb a lejtőn, a pokol legmélyére, mások rendezett körülmények között nőnek fel, mégis oda jutnak. Mint azok, akik a nagykeszi Reménység Házában próbálnak talpra állni. A harmincéves fiatalemberrel, Pistával, csaknem három év után találkoztam újra. Megelégedetten nyugtázom, hogy rengeteget változott, sokkal nyugodtabb, tisztább a tekintete. Élete fele függőségben telt „Sokkal jobban érzem magam, mint amikor idejöttem - kezdi, amikor ebéd után kinn, az udvaron lévő pergola hűsében leülünk beszélgetni. Örülök, hogy nem ódzkodik, nem kell őt győzködni, önszántából vállalja, hogy kiteregeti sorsának oldalait. Mintha könnyebbíteni szereme a lelkén. — Szeptemberben lesz három éve, hogy itt vagyok. Legnehezebb a covidos időszak volt, senki sem mehetett haza, a család sem jöhetett. Szerencsére igen jó csoport volt akkor, mindenki elfogadta, összetartottunk, rengeteget sportoltunk.” A régi csoportból már csak elvétve akad itt ember. Ez így jó, így van rendjén. Az lenne a jó, ha soha többé nem térnének vissza, mert legyőzték önmagukat, legyőzték legnagyobb ellenségüket - a függőséget. Sajnos, ez nem minden esetben jellemző. A jobbik eset, ha úgy jön vissza valaki, hogy érezve az újabb késztetést, saját gyengeségét, hajlandó segítséget kérni, még mielőtt újra lesüllyed a mélybe. Pista tisztában van vele, remélem, nem csak elméletben: „Az a gond, hogy sokszor nem jönnek viszsza időben, és újra visszaesnek. Én úgy tervezem, rendszeresen fogok visszajárni. Meg kell tanulni élni a függőséggel, mert ez nem múlik el, ezt már tudom. Reggelente megiszom egy kávét, elszívok egy cigit, napközben iszom egy kólát, mindig lesz valami, amire rá leszek kattanva, de nem mindegy, hogy mi az - alkohol, játék, drog vagy kávé meg cigi. Nálam alkohollal kezdődött, tizenöt éves koromban, előtte már volt a PlayStation, számítógép. Életem fele függőségben telt el, tíz-tizenkét év keményen. A pia volt előbb, minden hétvégén a diszkóban. Annyit ittam, amennyit bírtam. Pálinkát. Leittam magam a fekete földig. Közben meg fociztam. Szenvedélyesen, mindennap. Iskolában, aztán csapatban. Kapitány is voltam, de lesérültem, kiment a térdem, jártam az orvost, évekig fajt, már csak szenvedés lett a játék. Akkor kezdtem el füvezni, keményen, azelőtt csak kipróbáltam. Ahogy egyre erősebben füveztem, egyre kevésbé érdekelt a foci. A családot, négy lánytestvérem van, hanyagoltam. A tanulást, mindent. Azért a sulit sikerült befejezni. Festőnek tanultam ki, de soha nem dolgoztam a szakmában, a középiskola utolsó két évében már füveztem. Nemcsak én, a suliban sokan. A faluban is voltak dílerek, ők a városiaktól hozták a cuccot. Egy ideig én is árultam. Minél tovább van benne az ember, annál egyszerűbb beszerezni. Azért árultam én is, hogy ne kelljen fizetni éne. Szerencsére nem buktam le, de akadtak kellemeden helyzetek.” Ahogy befejezte a középiskolát, kiment Angliába. Összevetve csaknem öt évet töltött ott. Először brigádozott, fél évig tiszta volt. Nem volt ez komolyabb döntés, csak érezte, hogy így jó neki. Aztán újra beleszívott a fűbe, s gondolkozás nélkül teljesen visszaállt. Egyeden nap nem volt, hogy tiszta maradt volna. „Irtó jó érzés volt, zsibbadt a fejem, ellazultam, s bármi gond, baj volt az életben, segített elfelejteni - idézi vissza az érzést, a hatást, ami akkor annyira kellemes. - Ezért olyan veszélyes. Sokáig elég volt a fu, huszonhat éves koromig. Utána jött az amfetamin, a speed. Angliában azt legtöbbnyire a lengyelektől lehetett beszerezni. Évente vagy kétszer kipróbáltam mást is, de nem tetszettek a szintetikus anyagok. A metamfetamin, a pervitin se. Ez tönkretette az idegrendszert, érzelmileg kikészítette az embert. A speedkorszak nálam csak pár hónapig tartott, de a fűhöz képest rettenetesen felkavart. Akkor ezt nem tudatosítottam, annyira elment az eszem. Már nem tudtam irányítani, annyira uralt a drog. Csak később döbbentem rá... A legrosszabb, hogy az ember tudja, baj van, de akkor is kell, mert olyan erős a vágy, a késztetés.” Pista is csak a Reménység Házában döbbent rá valójában, mekkora a baj. Addig hiába figyelmeztette a család, hiába kérték, hiába mondogatták neki itt-ott az ismerősök. Egy idő után ők is elhitték, hogy majd abbahagyja. Bár füvezett, nem volt vele különösebb gond, dolgozott, nem voltak anyagi gondjai. „Amíg van pénz, amíg működik, úgyahogy elvan az ember. Ha anyagi gondjai vannak, ha nem tudja magát ellátni, nem tud magáról, netán a családról, a gyerekeiről gondoskodni, akkor baj van. Kifizeteden számlák, üres pénztárca, nincs miből ételt venni a boltban, jön a sok adósság... Nekem az a szerencsém, hogy nincs adósságom. Ami volt, azt ki is egyenlítettem.” Nemcsak a marihuána, hanem a játékszenvedély is elragadta, de annak idején ezt nem fogta föl. Mindennap játszott. Akkor lett gond, amikor eljátszotta az összes pénzét. ,A játékkal úgy-ahogy leálltam, legalábbis azt hittem. Akkor jött a hír, anyám, akit nagyon megviselt, hogy apám erőszakos, kezdett inni, nagybeteg, meg fog halni. Hazajöttem. A temetés után egy évig otthon maradtam, közben egy gyárban dolgoztam. Nem volt rossz munka. Kerülhettem volna jó pozícióba is, de a drog és a játék miatt elhanyagoltam a munkát is. Aztán visszamentem Angliába, ott sok munkám akadt. Először raktáros voltam, majd egy kertészetben dolgoztam, de csődbe ment a cég.” Angolul már elég jól beszélt, felvették egy szálloda portájára. De a drog miatt folyton fáradt volt, elaludt szolgálatban, elbocsátották. Tovább játszott, drogozott. Az amfetamin teljesen elvette a józan eszét, kezdett hallucinálni, hangokat hallott, azt hitte, hogy szellemekkel kommunikál, hogy figyelik Elfelejtette, hogy fizetni kell a lakást. Az utcára került, de elment érte a sógora, ők is kinn voltak a három gyerekkel Angliában. Előbb hazavitte, aztán meg intézetbe, nagyon rossz állapotban. Egy hónapig volt a szigetországi elvonóban, aztán hazajött, de itt sem volt jobb a helyzet, jöttek a haverok, megint füvezett. Egyszer kegyedenül be is rúgott, s ez a kombináció ismét hallucinációkat váltott ki nála. Próbálkozott a munkával, de teljesen erőtlen volt testileg, szellemileg, a drog kikészítette, tablettákon élt, arra is rászokott. Alig evett, kizsigerelte a börtönben is ült, s ezért ő is el-Pista: „Mindig lesz valami, amire rá leszek kattanva, de nem mindegy, hogy az alkohol, játék, drog vagy kávé meg cigi" testét. Végül a pszichiátrián kötött ki, onnan, szeptemberben lesz három éve, hogy Nagykeszibe került. Annak, hogy nem nyúlt kábítószerhez, két és fél éve. Ha kimegy a ház kapuján, akkor is tisztán jön vissza. Ma már Pista kint dolgozik rendes munkaviszonyban. Ott tudatosította, értette meg, mi történt vele, milyen szörnyűségekkel volt tele eddigi életének a fele. Persze, nem ment könnyen, nem fogadta örömmel, hogy elveszik tőle a legkedvesebb játékszerét. Amíg kimondta, hogy „változtatni akarok!” „Akkor döbbentem rá leginkább, amikor a bibliaórán átéreztem, hogy mekkora sötétségben élek. Depresszióban, önsajnálatban. Ez volt a legnagyobb törés, hogy ezt fölismertem. Láttam Kálmán bácsiékat, Dávid fiukat, hogy milyen szép családi életet élnek, boldogságban, nyugalomban, erre vágytam én is. Nekem gondot jelentett, hogy a mi családi viszonyaink mennyire zaklatottak, édesanyámékkal nagy problémák voltak, s gyerekként már ott kerültem lejtőre. Nem kaptam jó példát, nem volt, aki igazán megállított volna. Nem hibáztatok senkit, mert rajtam múlik, hogy mi lesz velem. De föl kell kapaszkodnom, rendbe kell jönnöm. Akarom! Most, amikor itt már a félutas házban lakom, s egyedül maradok, észreveszem, hogy nyugodtan elvagyok. Olvasok, keresztrejtvényezek, focit nézek a tévében. És megint focizok az itteni csapatban. Rendszeresen, háromszor-négyszer hetente. Megtanultam önmagámmal békességben élni, ez fontos, mert nem mindig lesz ott valaki mellettem, aki segítsen.” A legnehezebb próbatétel Attila újabb fiú a házban. Szeptemberben lesz egy éve, hogy idekerült. Megjárta a murányaljai függőségkezelő intézetet, de nem önszántából. A szülei unszolására, hogy megnyugtassa a kedélyeket. .Akkoriban nem fogtam föl, hogy olyan nagy a probléma. Két hétig voltam ott, de magyar óvodába, iskolába jártam, s nem tudok rendesen szlovákul, nehéz volt kifejezni magam. Felhívtam a szüléimét, hogy jöjjenek értem, vagy indulok haza gyalog.” Ha nem is mondaná, honnan jött, beszédén erősen érződik, bogy Gömörből. Töredelmesen beismeri, hogy rossz gyerek volt. S hogy ez mit jelent? .Akaratos voltam. Ha valamire kértek, az ellenkezőjét csináltam. Folyton lázadoztam, mindig mást tettem, mint amit kellett volna. A nővérem pontosan az ellentétem, ő rendes kislány volt, jól tanult, én az iskolában se voltam valami híres diák. Még ha tudtam is, amit kérdeztek, inkább nem mondtam semmit, hogy én legyek a legroszszabb. Sok gyerek élt az utcában, biciklizgettünk együtt, úgy kilencéves lehettem, amikor felfedeztem a számítógépet. A szüleim megkérdezték, hogy BMX-et akarok vagy Nemcsak a marihuána, hanem a játékszenvedély is elragadta, de annak idején ezt nem fogta föl Mindennap játszott. Akkor lett gond, amikor eljátszotta az összes pénzét. számítógépet. Utóbbit választottam, s rákaptam. Videojátékokra, chatelgettem, neteztem, egész nap a gép előtt ültem. Akkor még nem voltak valami jó monitorok, lehet, hogy a szemem is ettől romlott el, mert szemüveget hordok. Kisgyerek voltam, s már jól értettem a számítógéphez, jöttek hozzám felnőttek is, hogy ezt meg azt csináljam meg nekik.” Ez nem rossz dolog, manapság igen jól meg lehet belőle élni, más dolog, ha rosszul használják a tudást. S még valaki be is segít... „Egyszer bekopogott a nővérem barátnőjének a testvére, hogy »gyere, menjünk be a városba«, s ott megismerkedtem azokkal a fickókkal, akikkel elkezdtem kábítószerezni. Tizenhárom éves lehettem, először csak cigire gyújtottunk rá, ez menőnek tűnt. Aztán söröztünk, megírtunk egy-két üveg bort, ez tetszett, azt hittem, merész dolog, így ki tudok tűnni a tömegből. Közben összeismerkedtem idősebb srácokkal, ők dicsekedtek, hogy marihuánát szívnak, kíváncsi lettem én is. Azzal, hogy nem szabad, még inkább. Nyolcadikban próbabálom volt, s a nagymamám, akit egy hónapja temettünk el, adott ezer koronát, hogy vegyek nadrágot, cipőt. Megtettem, de maradt még pénzem, rácsörögtem az egyik srácra, hogy szerezzen füvet, kipróbálnám én is. Felhívta a dílert, hozott, s nekem igen megtetszett. Nevettem tőle, kacarásztam... Tizennégy éves koromban már összedobtuk a pénzt, kinek mennyi volt, valamikor csak Attila: ,A múltban is tudtam, hogy rosszat teszek, de megtettem. Mert függő voltam. Beteg." (Somogyi Tibor felvételei) bort vettünk, máskor füvet is mellé. Aztán kezdtem szipózni, a toluent olcsón lehetett beszerezni, s mindjárt elszálltunk tőle, de ez jóval feltűnőbb volt. A marihuánát ki lehet magyarázni, hogy füst vagy klóros víz ment a szemembe, tud az ember hazudozni, ha kell, de a toluennek szaga van. Aztán megkóstoltam a pervitint, az is megtetszett. Az iskolával hadilábon álltam, romlott a szemem, nem láttam a táblára, de a szemüveg cikinek tűnt. A tanító kihívott, hogy mutassam a füzetemet. Mondtam, hogy úgyse tudja elolvasni, mert csak krikszkrakszok vannak benne, mire azt hitték, hogy diszgráfiás vagyok. Pszichológushoz küldtek, s gondoltam, tanulnom se kell, úgyis átmegyek. Autószerelőnek akartam tanulni, mivel nem nyitották ezt a szakot, asztalosinasnak mentem, de nem nagyon jártam iskolába, nem tanultam ki a mesterséget. Másodikban kicsaptak. Szeptemberben visszavettek, pótvizsgákkal be is fejeztem az iskolát, de érettségit nem tettem, dolgozni akartam. Pénzt keresni.” A szülők nem hagyták szó nélkül, hogy túl sokat csavarog a fiú, számonkérték, hogy hová megy. Előbb szépen, később egyre gyakoribbak lettek a veszekedések. Nem véledenül. Nyilván észrevették rajta, hogy nincs rendben. Apukája szigorral próbálta, megfenyegette a haverokat, egy-egy pofon is elcsattant. Anyukája sokszor körbejárta a szórakozóhelyeket, próbálta hazacipelni, sikertelenül. Hogy mit élhetett át, hogy mennyi fájdalmat kellett lenyelnie, rossz belegondolni. Attila egy napon bedrogozva biciklin összetörte magát, agyrázkódást szenvedett, kórházba került. A szülők előszedték a barátnőjét, s minden kiderült. Ambulánsán drogelvonóra járt, legalább annyi eredménnyel, hogy abbahagyta a szipózást, de a pervitin és a marihuána megmaradt. Ha hinni lehet a fiúnak, most már felfogta, mennyi bánatot okozott a szüleinek, imádott nagymamájának, de annyi erőt még nem gyűjtött, hogy elbeszélgessen velük. „Hogy nagy bocsánatot kérjek” - mondja. Azt kell megértenie, ők nem üres szavakra várnak, hanem arra, hogy lássák, őszintén gondolja, megbízhatnak benne. Mindannyian követünk el hibákat, de a szülői szív meg tud bocsátani, nem szereti kevésbé a gyermekét, sőt... Attila Nagykesziben döbbent rá tetteinek súlyára, arra, mennyire tévedett, amikor azt vette a fejébe, hogy őt kirekesztették. Ő rekesztette ki a körülötte lévő világot, a családot, az igazi barátokat. Az eltelt esztendőben háromszor járt otthon, karácsonykor még a nagymamája is élt. Ahogy kimondja, könnybe lábad a szeme... ,A szüleim nagyon örültek nekem, de láttam, ott van bennük a félelem, hogy mi lesz velem.” Ez, amíg élnek, bennük lesz. A fiuk olyan betegségben szenved, amit nem lehet antibiotikummal vagy más gyógyszerrel kikezelni, csak akkor gyógyul meg, ha ő is akarja, ha erős marad, ellen tud állni a csábításnak. Ha kiállja élete legnehezebb próbáját. „Úgy érzem, hogy sikerülni fog. Bízok magamban. Itt sok mindent tanultam. Megérteni azt, hogy a múltban mi miért történt velem. Tudtam, hogy rosszat teszek, hogy nem kéne, de megtettem. Mert függő voltam. Beteg. S megértettem azt is, hogy bár mindig lázadtam ellene, kellenek bizonyos szabályok, rend, rendszer. Most már szeretném, ha lennének, s úgy élhetnék én is, mint a normális emberek.” Urbán Klára
