Új Szó, 2022. július (75. évfolyam, 152-176. szám)
2022-07-02 / 153. szám
www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2022. JULIUS 2. RIPORT Molnár Erzsébet és Kocsis László a múzeumban a gyönyörű miseruháknál. A vitrinekben szobrocskák, kelyhek, miseruhák, oltárterítő, gyönyörű aranykötésű bibliák. (Fotók: Somogyi Tibor, magánarchívum) Egy házaspár kincsei /■ ^ emet gyönyörök _ ködtető a látkép r W a pilisszántói Ba. ^ W ross-Jurkovich-X m .mJ kúria lépcsőiről. A Pilis és a Hosszú-hegy, illetve a Zajnát-hegyek határolta völgyben, a Pilisvörösvár és Pilisszentkereszt szomszédságában fekvő településen, amelyben kétnyelvű feliratok fogadnak, tudtul adva, hogy itt szlovákok is élnek, bőven akad látnivaló a kúria és a másik jellegzetesség, az Orosdy-kastély mellett, de utunk célja ezúttal más. Egy itt élő régész házaspárt, a Felvidékről idekerült dr. Molnár Erzsébetet és dr. Kocsis Lászlót látogattuk meg, hogy legalább dióhéjban felelevenítsük gazdag munkásságuk egyegy állomását, idevezető útjukat, elragadó egyéniségüket. Azt, mi veszélyezteti leginkább emlékeink feltárását. A kúria szépen tatarozott egyik gazdasági épületében lévő múzeumba vezetnek bennünket, június első vasárnapján ott nyílt legutóbbi kiállításuk. A tárlatot épp sugárzó szemű kis óvodások látogatják, s mi, azután, hogy vendéglátóink körbekalauzolnak, magyarázatot fűzve az egyes részletekhez, a teremben ülünk le beszélgemi. „Pilisszántó nagyon régi falu, az Árpád-korig vissza lehet vezetni a történetét. Az oklevelekben 1299-ben írnak először Szántóról mint Budára vezető nagy út mellett lévő faluról, de a régi templom ásatásainál kiderült, hogy még sokkal korábbi, az Árpád-kor közepéig vissza lehet menni - ad betekintést a település történetébe Erzsébet. - Ez már a harmadik temploma a falunak, az elsőnek, a régi temetőnél, csak a romjait ismerjük. A török háborúk után, 1702-ben kezdett a falu újjáépülni és benépesedni. Akkor a Zichy-uradalomhoz tartozott, de az uraság nem nagyon törődött vele, így a régi templom nem is épült újjá, 1759-ig a falunak nem volt állandó temploma. Összegyűjtött pénzből vettek az emberek egy falusi parasztházat, negyven éven keresztül ez volt a kápolna. Ez és az előző is katolikus volt, arról, ami romokban hever, nem tudjuk, milyen vallású, mert semmi erre utalót nem találtunk.” „A csodakő” históriája Erzsébet férjével 1998-ban kisebb ásatásokat végeztek, az akkori plébános szerette volna, hogy a pálos rendi, az első magyarországi férfi rendbeli Boldog Ozsébet szentté avassák. Tájékozódási feltárás keretében Erzsébet vezetésével - László a fotódokumentációt készítette - azonosították egy Árpád-kori templom falazatának nyugati részét, egy kis darabot a déliből és a templom körüli temető néhány sírját 1272-ből. „Ezzel tudtuk a legkorábbi időszakot megjelölni. Előkerült egy kő, ott voltam, mikor kikotorta a kotrógép, s az akkori polgármester levitette a pincébe. Ennek híre ment, kijött a tévé, elkezdődött a szenzáció. Mind a mai napig tart” - csóválja fejét László. Erzsébet szerint még betegeket is hoznak hozzá... „Eredetileg a templomban az oltártól kicsit távolabbra helyezték. Odajártak csodálni a követ, ami nagyon zavarta a mostani plébánost, ezért kivitette onnan. Voltak, akik tiltakoztak, nem falusiak, végül a Baross-pincébe helyezték át, ott van kiállítva... Most is járnak a csodájára.” A szántói Páduai Szent Antaltemplom, amelynél találkoztunk, 2020-ban ünnepelte felszentelésének 260. évfordulóját. Erzsébet egy 1935-ből származó képeslap kinagyított változatán megmutatja a gyönyörű freskókkal díszített szentélyben álló főoltárt. „Azt szeretnénk - fűzi hozzá a magyarázatot -, hogy újrafestéskor ezt az állapotot állítsák vissza.” Egy másik szekrényben szentképek, szobrocskák, odébb kelyhek, miseruhák, oltárterítő, gyönyörű aranykötésű bibliák, utóbbiakat az akkori kegyúr, Baross Endre ajándékozta a templomnak: „Gyűjtést hirdettünk, a szentképek ebből származnak. A kelyheket a templomból kaptuk kölcsön, ez a palást 19. századi, benne az embléma. Jó lenne, ha oda tudnánk adni restaurálni.” ,A 19. század első felében a szentkép volt az egyik nászajándék, főleg a régebbi családoknál mindenütt megtalálható. A fiatalok már nem igénylik, kidobják - mondja László. - A szentképgyűjtemény 350 darabbal indult, ez egy asszonyé volt, a lánya ajándékozta a múzeumnak. Most már közel 700 darab gyűlt össze.” Felvidékről vezetett az útjuk Erzsébet és László a Felvidékről származik. Zsó Szirénfalván született, Nagykaposon érettségizett, az ottani gimnáziumban osztálytársak voltunk. Csinos, sötét hajú, huncut szemű lány volt, jóízűen tudott nevetni, de ezt ritkán tette. Tudtuk, hogy nehéz a sorsa. Édesanyja nagyon korán elhunyt, ő beteg apukájával élt, róla gondoskodott. A tízperces szünetben át-átszaladt hozzá a kórházba, amikor hazaengedték, hónapokon át rohant haza a tanítás után, hogy megfőzzön, kitakarítson, ellássa az állatokat. Hullafáradtan esett ágyba, sokszor arra sem volt már ereje, hogy a másnapi leckét legalább elolvassa. Gyönyörű szép hangja volt, népdalokat, slágereket énekelt, mindannyian azt hittük, hogy a zene jelenti neki a jövőt. Érettségi után mégsem így lett. A homonnai Chemlonbart húzott le kilenc hónapot, onnan a US Steel elődjébe, a Vasgyárba (VSZ) vitt az útja. Ott találkozott a férjével, együtt zenekart is alapítottak. László Királyhelmecről került a kassai ipariba, utána „vasmunkás” lett. Három műszakra dolgoztak, amihez Zsónak nem fűlt a foga. Amikor Laci megsúgta, hogy ő Budapestre készül egyetemre, mert ez a régi álma, Zsó fejében megfordult, hogy ha Laci ipariból elmerészkedik történelmet tanulni, akkor ő, aki gimnáziumot végzett, felvértezettnek érzi magát. Öt évvel később, 1973-ban bekerültek az ELTE-re. Zsó Esztergomban kezdte. Onnan Visegrádig, és még tovább is, folytak az ásatások, ezeken rajzolóként foglalkoztatták. Később Esztergomban dolgozott a Vízügyi Múzeumban, mert nem volt régészállás. 1987-ben „kapta meg” a magyar fejedelmi és királyi központ körül épült falvak egyikét, Esztergom- Zsidódot, amellyel azóta is birkózik. „Először a település legerősebb pontját, a templomot tártuk fel, s a mellette lévő temetőben hosszú éveken át folytattunk kutatásokat. Sikerült feltárnom az egészet, ’96- ban jutottam oda, hogy mellette a faluban, a Duna-parton is áshassak. Ott nem járt dózer, nem vitték el a kultúrréteget, kézzel ástunk, kemény munka volt, hogy eltávolítsuk a felső, füves részt. Tíz házat tártam föl, földbe mélyítettek voltak, kemencéket, felszíni tűzhelyeket, árkokat. Ezeket, miután feltártuk, visszatemetjük, letakarva fóliával. Ott a falu feltárására támogatást nem kaptam, mert nem volt semmi program része. Nem építettek ott gátat, utat, nem csináltak semmit. Pályázati felhívásokból fedeztük a munkadíjakat, de nagyon kevés gyűlt össze. Aprópénzekből egy nyáron egy házat, meg mellette valami kis kemencét tudtam feltárni, de adódott jó lehetőség, a Nyitrai Régészeti Intézet akkor kapott egy ügyes földbelátó műszert, a georadart, amely a területen kimutatta az anomáliákat. A geofizikai térképpel meg tudtuk állapítani, hogy valóban van ott valami. Mindenütt megfigyeltem egy nyúlványt, amit nem tudtam beazonosítani, míg a negyediknél végre rájöttem, hogy a házból a föld alatt kivezetett kürtő, ami mindig a kemencével szemben volt, egy szellőzőnyílás. Erre a szakma nagyon rácsodálkozott, amikor egy konferencián beszámoltam róla. Nem hitték, hogy ilyen létezik. Azóta már teljes mértékben elfogadták. A házakon meg lehetett figyelni, hogy ezeken a területeken van egy településrend, nem úgy, mint az eddigi Árpád-háziakon, ahol szórtak, nem rendszerbe szedettek a házak. Itt kirajzolódott egy félkör. Ezzel a geofizikai térképpel több neves régészt megkerestem, hogy ennek alapján felismerhető egy korai településrend, amit László Gyula részletesen leír a honfoglaló magyarok életéről. Valójában nagy családok éltek egymás mellett, és jurta típüsú házaikat félkör alakban helyezték el, önvédelmi célból, formájában, emlékeiben őrizve a nomád életformát. A feltárt leletanyag nagyon gazdag: 246 m2 területről 5378 darab lelet került elő.” Az első lelet Míg Zsó vadászik az emlékezetében, Laci szólal meg: „Minden nyáron kötelező gyakorlatra kellett mennünk, s ahogy dolgoztunk, előbukkant egy rög. Hamarosan kiderült, hogy ezt kétezer évvel ezelőtt foghatta meg valaki, az a rétegsor ugyanis, ahonnan előkerült, ennyi idős lehetett. Nem mindegy, hogyan van kiásva, a rétegek szépen egymás után vannak lebontva, s ami előjön, az keltezi a réteget és a tárgyat is. Még nem tudtam, hogy mi az, de a későbbi tanárunk, Ferenc már látta: óvatosan, mint a dió héját, leszedte róla az agyagos réteget, s kiderült, hogy egy ezüstgomb.” Míg Laci beszél, Erzsébet is előhalássza a maga történetét: „Pálóczi Horváth Andrással voltam középkori ásatáson az Alföldön, Szentkirályon. Ott is van egy romtemplom, körülötte a temető, s a vezetőtől kaptam egy templom melletti szelvényt. Beleástam, de nem volt középkori, hanem kb. kétszáz éves. Egy nő maradványait találtán meg egy fedetlen koporsóban. Megvolt a haja, a hosszú körmei, a koporsó nem volt berogyva, be lehetett látni, tele volt pókhálóval. Szörnyű volt, mint egy rossz horrorfilm. Amikor tisztítottuk a csontokat, zsíros föld jött le róluk, nem szívódott még föl teljesen. Ez volt az első sír, amit bontottam, s az ásatásvezető azt mondta, hogy »ha te ezt megcsináltad, akkor belőled biztos régész lesz«”. Laci a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem friss diplomájával a Történeti Múzeumba került Aquincumban, és a Flórián téri ásatásokat vezette, hat évig. ,A római kori nagy katonai erődnek a kutatása hatalmas kihívás és lehetőség volt számomra, szép anyag került elő, erről több cikket is publikáltam, a könyv most készül. Énnek nyomán 1988-ban kerültem át a Nemzeti Múzeumba. Ott más feladatok vártak, kisebb erődök - a rómaiak végig a Duna mentén építettek ilyeneket -, az első, az albertfalvai, a következő pedig Nagytétényben a Campona, ahol folytattam a korábban abbahagyott munkát. Itt hosszú éveken át tevékenykedtem, miután nyugdíjba mentem, nincs Zsó egy fagyos áprilisi reggelen. Akkor is dolgozni kellett a határidők miatt. aki folytatná. 2005-ben megszűnt a támogatás, csak pályázatok útján lehet haladni, nem lehet tervásatást készíteni. Megpróbálják régészeti parkká alakítani egy nagy európai program keretében, s nyomvonalán egész Európán keresztül utat kiépíteni, ahol lehetne kerékpározni vagy lovagolni.” Kincsek tűnnek el Ezzel párhuzamosan egy másik, a 2006-ban induló vállalkozásnak is részese volt László. ,A Nemzeti Múzeum bevonásával a tiszai víztározókat, gátakat akarták fel- vagy újjáépíteni. Az egyik legnagyobb Szolnok fölött a tiszagyendai. Amikor a nyomvonalát kijelölték, ahogy szokás, előtte régészetileg átkutatták. Ez felszíni kutatás, úgy hívják, hogy terepbejárás. Még szántás előtt, amikor elolvad a hó, bejárják a területet, és jól lehet látni a felszínre került leletet, ebből lehet következtemi arra, hogy milyen emlékek lehetnek a föld alatt. A Nemzeti Múzeumnak is kijelöltek négy lelőhelyet, ennek voltam a koordinátora két éven át. Közben Zsóval együtt is elvállaltunk egyet, ahol több korszak leleteire bukkantunk, legalul, a lösztalajban, középső bronzkoriakra. Épp egy Árpád-kori helyet tártunk fel Zsóval, és sepregetés közben egy helyen észrevettük, hogy kemény, csontszerű anyagba ütköztünk. Letisztogattuk, s rájöttünk, hogy egy koponya. Kiderült, hogy bronzkori. Mellette is találtunk még négy sírt. A házakat nem találtuk, az eltűnt a humusszal, de rábukkantunk edényekre, egy hosszú, gombostűre emlékeztető összetűző tűre. Hogy mi minden volt még a szerves anyagban, az nem derült ki. Van egy olyan törvény Magyarországon, de Európa több részén is, hogy a termőföldet meg kell védeni, le kell humuszolni egy géppel. Az a baj, hogy ebben a humuszrétegben van a kultúrréteg is, amelyik bennünket érdekel. Abban, amit meghagynak, miután lemennek a sárga lösztalajig, már semmi nincs. Hallottunk olyan történeteket is, hogy például az útépítőket köti a határidő, s á régészeti ásatások miatt nem akarnak leállni. Elég a földgyalusnak annyit mondani, hogy engedd tíz centivel lejjebb a gép kanalát, s máris eltűnik minden.” Amivel még adósok A régész esőben, sárban, szélben, hóban is dolgozik. „Sokszor menteni kell, ami menthető” - igazolja Zsó, hozzátéve, hogy nem könnyű élet az övék. Nem feledkezik meg arról, hogy van még egy szlovákiai vonatkozású adóssága a párkányi részen. - Ez a doktori disszertációm témája, ennek keretében a középkori falvak helyét kutattuk. Akkor még nem jelent meg Győrffy Györgynek Az Árpád-kor történeti földrajza című, egyes megyéket taglaló többkötetes munkája. Utána kaptam a feladatot, hogy egy másik dolgozat keretében csináljak revíziót a területen. Az anyag megvan, de a Régészeti Intézetben az akkori vezetőnek nem tetszett, hogy a fölvak nem a szlovák elnevezésük alapján vannak sorrendbe szedve. Aztán az volt a gondja, hogy dolgozzam bele a szlovák kutatók erre vonatkozó publikációit. Nos, nem akartam átdolgozni...! Azóta találkoztam a párkányiakkal, s oda is el kellene vinnem az anyagot.” Rengeteg leltározni valójuk van még. „Szerencsés kezű régész vagyok - jelenti ki Laci. - Szenzációs dolgokra bukkantam, most dolgozom föl, több csapásirányban. A Flórián téren föltártam az erőd jelentős részét, egy mithrás templommal, ilyenek ugyan Pannóniában és Aquincumban is vannak, de mindegyik civil környezetben került elő. Amelyiket én találtam, az erődön belül van. Sehol a világon nincs ilyen. Nemcsak a templom került elő, hanem sok minden más.” Urbán Klára
